December a csodavárás, az advent, a szeretet ünnepének hónapja. Kevés nagyobb csoda történik az ember életében, mint amikor saját gyermekének születésére készül, és megéli annak pillanatait a szülőszobán. Az pedig kicsit sem mellékes, hogy ki az, aki ezen az úton kíséri, terelgeti és segíti a leendő szülőt, szülőket. Arról, hogy hol van ebben a folyamatban például egy szülésznő helye, korábban már beszélgettünk a kalocsai kórház szülészeti osztályáról Decsák Mónikával. Nemrég pedig dr. Tidir Alisza Vaszilijevnával, kórházunk szülész-nőgyógyászával töltöttünk igen tartalmas perceket, hogy a saját kis csodavárásunkról és arról beszélgessünk vele, milyen ezt fehér köpenyben végig kísérni, majd aggódó anyukaként és nagymamaként átélni ugyanezt.

Tidir doktornő Ukrajnában született, és egyetemi évei alatt ismerkedett meg férjével, dr. Tidir Antal Antonoviccsal, aki belgyógyászként ugyancsak a Szent Kereszt Kórház orvosa. Lányuk ma már Győrben él és neveli férjével a három kis unokát. Dr. Tidir Alisza Vaszilijevna neve a helyi híradások követőinek sem csenghet ismeretlenül, hiszen betegei kezdeményezésére 2015-ben „Az év orvosa” közönségszavazás második helyén végzett, 2017-ben pedig elnyerte a Richter Aranyanyu díjat. Ekkor találkoztam és beszélgettem vele utoljára egy jót – mostanáig!

– Ezt legutóbb is meg szerettem volna kérdezni, de akkor sok minden másról esett szó. Szóval, tapasztalatai szerint mennyire gyakori a nőgyógyász hivatás a nők körében?
– Azt kell mondjam, hogy Ukrajnában a nőgyógyászok többsége, olyan hatvan-hetven százaléka, nő. Itt más a helyzet. Talán ennek az is az oka, hogy ez nem csak szellemileg, hanem fizikailag is igen kemény munka, hiszen vannak több órán át tartó műtétek is, amik komoly állóképességet követelnek. Ukrajnában a női nőgyógyászok többsége szakrendelést visz, és sokkal kevesebbek dolgoznak ténylegesen a műtőben, nem úgy, mint Magyarországon.
– Azt mesélte egyszer, hogy kellemetlen tapasztalatok miatt döntött úgy, hogy erre a pályára lép.
– Így is volt. Ukrajnában az általános iskolás lányoknak kötelező volt éves rendszerességgel nőgyógyászhoz menni – azt máig sem értem, hogy miért. Általában férfi volt a nőgyógyász, aki „darab-darab” módjára vizsgált bennünket. Mivel kitűnő tanuló voltam, elhatároztam, hogy én is nőgyógyász leszek, és biztosan másképp fogom ezt csinálni. Soha fel sem merült bennem, hogy bármilyen más területet válasszak.
– Mit szólt a döntéséhez a családja?
– Akkoriban ilyenről beszélni tabutémának számított. Apuval jobban ki tudtam tárgyalni még a kényesebb témákat is, mint édesanyámmal, bár ő is közel állt hozzám. Apu pedig biztatott, azt mondta: „mindent lehet szépen csinálni, a lényeg, hogy szeresd azt, ami a hivatásod!”
– Ez szép gondolat, de kiváltképp igaz egy szülészorvosra, bármennyire is szereti, amit csinál, hogy a praktizálása pillanatának kezdetétől elképesztő teher nehezedik rá.
– Az egyetemi éveim alatt, mikor kikristályosodott számomra, hogy mi mindennel is jár a választott hivatásom, voltak pillanatok, amikor elgondolkodtam rajta, de sohasem inogtam meg. Jól döntöttem, és a választásomat egy pillanatig sem bántam meg!
– Mikor tudatosult Önben, hogy a hivatása szépsége ellenére minden nap emberéletek múlnak azon, hogyan végzi a munkáját?
– Ez a mai napig, minden pillanatban ott lebeg a szemem előtt. Az ebből fakadó feszültség a szakmában töltött majdnem harminc év után egy kicsit talán csökkent, de el sosem múlik. Emlékszem az első ügyeletemre, amikor három szülést kellett levezetnem egyetlen éjszaka alatt. Ott voltak a kollégák, de hagyták, hogy helyt álljak a „mély vízben”. Biztos vagyok benne, hogy ha bármi történt volna, akkor azonnal segítenek, és közbelépnek, de erre szerencsére nem volt szükség.

– Ukrajnáról többször szó esett már, de most mégis Kalocsán beszélgetünk…
– Ukrajnában, Beregszászban kezdtem a nőgyógyászati pályámat, de már tizenhét éve itt élünk. Kalocsa pont ugyanolyan barátságos, szép kisváros, mint ahol praktizálni kezdtem. Ma már teljesen természetes, hogy ha sétálok az utcán, sorra jönnek szembe a „gyerekeim”, akárcsak bevásárláskor a boltban vagy a piacon. Kalocsa egyébként úgy került a képbe, hogy a kilencvenes években nagyon elnehezült orvosként dolgozni Ukrajnában. Az anyósom ekkor Bácsalmáson, az apósom pedig a kalocsai kórházban talált munkát, így utánuk jöttünk mi is. A férjemmel anno a közös tanulás hozott bennünket össze, a szerelmünk gyümölcse pedig a kislányunk lett, aki most harmincévesen három gyermek anyukája. Mindannyiukra nagyon büszke vagyok – az anyaságot a lányomnak találták ki.
– Utolsó találkozásunkkor, amikor a kalocsai „Sikeres nők” pódiumbeszélgetés-sorozatnak volt a meghívott előadója, emlékszem, hogy talán a legifjabb kis unokája érkezését várták. Az is előttem van, hogy amikor erről mesélt, könny szökött a szemébe.
– Igen, mert nagyon messze vannak. Győrben élnek, és a férje, aki belgyógyász, ugyanolyan feszes beosztás szerint dolgozik. Nekik három gyermekkel nem könnyű mozdulni, nekünk pedig a munkánk szab határokat. Ha módunkban áll, próbálunk kéthetente találkozni. Keszthelyen is laknak hozzátartozók, a lányomék Győrben, így megtanultunk sportosan ingázni a Kalocsa-Keszthely-Győr háromszögben. Mondjuk, nálunk az is előfordul otthon, hogy a férjemmel egymásra nézünk, és ha egyikünk sem ügyel, autóba pattanunk, és elugrunk este meglátogatni őket, reggel pedig hazajövünk. Olyan is történt már, hogy éppen elindultunk Keszthelyre, és a lakott területet jelző tábla előtti körforgalomba érve megcsörrent a telefonom: az egyik kismamám hívott, hogy elfolyt a magzatvize. Így a körforgóban azonnal fordultunk is vissza Kalocsa felé.
– Hogyan tudja a szülészorvosként megkívánt nulla-huszonnégyes rendelkezésre állást összeegyeztetni a magánéletével?
– Idővel ez automatizmussá válik. Viccesen azt szoktam mondani, hogy mivel általában éjszaka csinálják a gyerekeket, ezért gyakran éjszaka is születnek, így egy szülésznek az éjszakázás egy idő után az élete részévé válik. Ahogy az is, hogy bármelyik pillanatban ugrania kell. Volt, hogy Győrből épp Bükfürdőre készültünk a gyerekekkel, és muszáj volt visszafordulni, az unokákat hazavinni, nekem pedig jönni Kalocsára, mert a helyzet úgy kívánta. De higgye el, hogy nekem ez nem teher, sőt! Nagyon szerencsés vagyok, mert a családom hozzáállása a hivatásomhoz hihetetlenül támogató és segítő – teljesen elfogadták. A lányom is háromszor szült, így pontosan tudja, hogy ezekben a pillanatokban a kismama számít az orvosára, akinek ott kell lennie, hiszen kilenc hónapon át megtisztelte őt a bizalmával.
– Három gyermek születését izgulták végig együtt, de sosem merült fel, hogy esetleg a Doktornő bábáskodjon a kis unokák világra jövetele felett?
– Felmerült, de együtt döntöttünk amellett, hogy ez ne így legyen. Csak annyit mondtam a lányomnak, hogy képzelje el, ha abból az érzelmi kötődésből fakadóan, hogy én tudom, hogy a lányomat és a születendő kis unokámat kell segítenem a szülés során, és közben valami történne anélkül, hogy arra bármilyen ráhatással tudnék lenni, akkor azt sosem lennék képes megbocsátani magamnak. Ő ezt megértette, és az élet úgy is hozta, hogy mind a három unokám császármetszéssel született, kettő Győrött egy pedig Pécsett. A legnehezebb az volt, amikor a folyosón kellett várakoznom…
– Milyen volt „kívülről” látni a mindennapjait? Mert a másik oldalról nézve mindez tulajdonképpen a Doktornő napi „rutinját” jelenti.
– Azóta minden szüléskor, amikor már látom, hogy minden rendben van, azt szoktam mondani a szülőknek, hogy a barátok, ismerősök majd megtudják a jó hírt később, de a nagymamát vagy a nagypapát, ha tehetik, azonnal hívják fel: újságolják el neki, hogy egészséges gyermek született, és mindenki jól van, mert ilyenkor egy nagymamának az öt perc óráknak tűnik.

– Harminc év után a pályán még mindig rá tud csodálkozni egy új élet világra jöttének a csodájára?
– Persze! Annál is inkább, mert mindegyik szülés más és más. Pláne ma, amikor az apás szülések egyre gyakoribbak – ezeket látni egy csoda. Látom, ahogy két ember családdá válik a szemem előtt. Az külön öröm, ha a második vagy harmadik gyermekükkel is visszatérnek hozzám. Amikor nekem azt mondják a végén, hogy „köszönöm”, nem azt szoktam mondani, hogy „szívesen”, hanem, hogy „máskor is”!
– Amikor az embernek szó szerint szinte minden napjára jut egy kis csoda, akkor is vannak olyan különlegesebb pillanatok, melyek egy életre szólnak?
– Esetet talán egyet sem emelnék ki külön, azok mind-mind ugyanolyan fontosak. Viszont történt valami idén áprilisban, az ötvenedik születésnapomon, amire kicsit sem számítottan. A férjem elhintette, hogy lesz a Művelődési Központban egy program, amin szerepelnem kellene. Én furcsálltam, hogy erről nem szóltak nekem előre, de azt mondta, hogy a Facebookon írtak neki, és amúgy is olyan gyorsan történtek az események, hogy szó nélkül összekészültem, aztán elindultunk. Amikor sétáltunk felfelé a lépcsőn az előadóterem felé, valami kezdett gyanús lenni. Beléptem a terembe, és ott várt rám száz kismamám a gyerekeikkel, egy hatalmas tortával, rajta a babák fotóival, akik nálam születtek. Ezt a meglepetésbulit az anyukák szervezték nekem. Megszólalni sem tudtam, csak elsírtam magam. Nem lehet leírni azt az érzést, ahogy együtt örültek nekem, és azok a kis csöppségek odajöttek hozzám, kis kezükben virággal… Na, mindjárt megint sírni fogok… Emlékszem, hogy másnap reggelre csapódott le bennem minden, és fogtam fel, mi is történt valójában, és milyen csodálatos emberek vesznek körül.
– Azt mondja, hogy körülbelül száz anyuka volt ott a gyermekével. Amikor rájuk nézett, gondolom, számtalan történet, szép és nehéz pillanat villanhatott fel. Hogyan tudja kezelni a nehéz helyzeteket?
– Itt több dologról kell beszélni. Egyfelől rá kellett jönnöm az évek során, hogy van káros és van pozitív hatású stressz. Ez utóbbi szükséghelyzetben a jót hozza ki az emberből. Azt borzasztó nehezen élem meg, ha baj történik valakivel, akár pácienssel, akár kismamával vagy gyermekkel, de minden pillanatban igyekszem úgy helyt állni, hogyha másnap reggel a tükörbe nézek, akkor nyugodt lelkiismerettel mondhassam, hogy egy-egy nehéz pillanatban a legjobb tudásom szerint teljesítettem, és ami rajtam múlott és tőlem telhető volt, azt megtettem. Másképp ezt nem lehet csinálni!
– Mit jelent Önnek a karácsony?
– Melegséget, békét, szeretetet, a család szentségét.
– Hogyan készül az ünnepre?
– Nálunk karácsonykor a szenteste kiemelt jelentőségű. Ennek még Ukrajnából hoztuk a hagyományát, amit azóta is ápolunk. Egyébként nemcsak én, hanem a lányom is a saját családjában. Szokás például, hogy 24-én este tizenkét fogás kerül az asztalra. Ezek között ott szerepel például a savanyúságként készített gomba, a krumplisaláta valamilyen formában, hal sütve vagy töltve, céklasaláta, torma és mákos guba. Az előétel pedig burizs darált mákkal, mézzel, dióval és mazsolával keverve – ebből három kanállal eszünk. A szomszédokat az idén előre is sajnálom, mert eddig, ha tehettük, mi mentünk Győrbe karácsonykor, hiszen ott a három unoka és a családi ház sok hellyel, most viszont a gyerekek jönnek hozzánk a kis lakásba, amit persze nagyon várunk. A szomszédoktól viszont már most elnézést kérek a várható hangzavarért! A legnagyobb unokánk, Nesztor hét, Alina három, Hunor pedig másfél éves. Nehéz őket csitítani, úgyhogy nálunk zajosak lesznek az ünnepek. Emellett arra is készülök, hogy vannak kismamáim, akiknél esélyes, hogy karácsonykor szülnek, de innen pedig pillanatok alatt bent tudok lenni náluk.