A gyermekek életét születésük kezdetétől figyelmesen végigkíséri, ha hiba csúszik a gépezetbe meggyógyítja őket, hogy gyorsan visszaálljon minden a régi kerékvágásba. Sokak kedvenc gyermekorvosával, Szeitz Klárával, hol máshol, mint a kórházban találkoztunk. Barátként üdvözölt és megengedte, hogy tegezzem. Velem szemben ült egy rendkívül derűs, bájos, kiegyensúlyozott hölgy, aki körül a Föld kerek! Szerető család veszi körül, megtalálta az életben azt a hivatást, ami boldoggá teszi. Kell ennél több?

– Miért választottad ezt a pályát?
– Teljesen véletlenül lettem orvos. Eredetileg óvó-nő szerettem volna lenni, ezért oda jelentkeztem, de nem volt jó az énektudásom, így nem vettek fel. Végül a Kossuth Zsuzsa Szakközépiskolába mentem, ahol az osztályfőnököm a kezdetektől fogva az orvosi pálya felé terelgetett, mert ő látta bennem, hogy megállnám a helyem az orvosin, végül jelentkeztem is az egyetemre.

– Nem sajnálod, hogy végül nem óvónő lettél?
Most már egyáltalán nem! A sors így akarta és ezt nem bántam meg soha. A gyerekek a szívem csücskei. Nap mint nap köztük lehetek, rengeteg szeretet kapok tőlük. Jó érzés, hogy segíthetek rajtuk és meggyógyíthatom őket. Nekem ez mindennél többet ér! Nagyon ragaszkodnak hozzám ők és a szüleik is. Hálásak, így mutatják ki a szeretetüket.
– Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra?
– Nyugodt volt, fiatalon szült az anyukám, 18 éves volt. A nagymamámmal éltünk együtt. Sokat voltam vele, mert anyukámnak vissza kellett mennie dolgozni. Nagyon jó élményeim vannak, szerettem a nagymamámat. Homokmégyen laktunk, ott jártam óvodába, iskolába. Beteges gyerek voltam és sokszor éjszaka a trafikos bácsi hozott be a kórházba. Emlékszem, hogy a faluban csak neki volt autója. Tudom, ez olyan hihetetlen a mai világban.
– 15 éves voltál, amikor megszületett a húgod. Hogyan élted meg a testvéred érkezését?
– Örültem neki, de mivel nagyon későn jött, mégis egyedüli gyereknek éreztem magam. Mire ő nagyobb lett, én már Szegedre jártam egyetemre. Nem volt olyan igazi testvéri kapcsolat közöttünk annak ellenére, hogy jó testvérek voltunk. Nagy volt köztünk a korkülönbség, mondhatni egy generációs, amit a mai napig nem tudtunk áthidalni.
– Egy gyermekorvos a család része lesz. Ez teher is egyben?
– Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy este tízig be van kapcsolva a telefonom, és hétvégén is elérhető vagyok. Persze, amikor a vasárnapi ebéd közben is megcsörren a telefonom, lehet, hogy nehezebben veszem fel. De ez a feladatom, ha baj van, segítenem kell!
– Ez 24 órás műszak…
– Mondhatni… A szülőknek megnyugtató, hogy bármikor hívhatnak. Sokszor elég, ha megnyugtatom őket és adok egy-két jó tanácsot. Lehet, hogy csak megijedt a szülő és hirtelen nem tudja, mit csináljon a gyerekkel. Telefonon keresztül segítek, megnyugszik a család és nem kell bemennie az ügyeletre. Biztonságérzetet nyújtok!
– Mit gondolsz a mostani fiatal szülőkről?
– Az új generáció szülei interneten nőttek fel, jobban hisznek az ott olvasottaknak, mint a gyerekorvosnak. Azt viszont nem tudják, hogy ki írta az internetes cikket, mégis hitelesnek tartják a forrást, és hisznek az ott közzétett írásnak. A régebbi generációt nem érte ennyi impulzus, nem jutottak ilyen sok információhoz. Akkor talán nagyobb becsülete volt az orvosnak is, mert nem tudtak az interneten ezernyi cikket elolvasni egy-egy témával kapcsolatban, így az orvos tudására hagyatkoztak.
– A nevelésben is más elveket vallanak, ez minek köszönhető?
– Ebben a felgyorsult világban a szülőknek kevesebb idejük és energiájuk marad a gyermekeikre. Úgy gondolják, hogy inkább nem „veszekednek”, megengednek nekik mindent, csak nyugalom legyen. A gyermekek kezébe adják az okoseszközöket, ahelyett hogy foglalkoznának, játszanának velük. A szülőknek munka után talán már nincs annyi türelmük, idejük programot kitalálni, pedig az együtt töltött időre nagyon nagy szükség van!

– Na de egy gyermekorvos hogyan nevelte a gyermekeit?
– Ágit a nagykönyv szerint szerettük volna a férjemmel nevelni, következetesen, szigorúan. Pár év alatt rájöttünk, hogy nem ez a legjobb irány. Juditnál már lazábbak voltunk, hagytuk olyannak a gyermeket, amilyen. Terelgettük őt is a saját útján, de nem szabtunk határt az önállósodásának, a jellemének. Nem egyformán neveltük őket, de ez abból adódik, hogy rájöttünk: nem váltjuk meg azzal a világot, ha ráerőltettük dolgokat.
– Ez abból következhet, hogy téged szigorúbb „keretek közé szorítottak” a szüleid?
– Valószínű. Főleg anyukám volt szigorú velem.
– A nagyobbik lányod ugyanazt a pályát választotta, mint Te. Támogattad ebben a döntésben?
– Én szerettem volna lebeszélni, de ő nyolcadikos kora óta orvosnak készült. Már akkor sokat dolgoztam, kevesebbet tudtam otthon lenni, de ez őt nem rettentette el az orvosi pályától. Miután elvégezte az egyetemet, örömmel töltött el, hogy megállja a helyét egy klinikán mint sürgősségi orvos.
– Merre vitte az útja Juditot?
– Őt a színészet érdekelte, de végülis nemzetközi szakon végzett. Aztán két év után a jogi pályát abbahagyta, mert rájött, hogy ő nem az a típus, aki egész nap képes egy helyben ülni és tanulni. Sokkal jobban szeret menni, utazni. Nem találta még meg az útját, de fiatal még, van ideje kitalálni, mi szeretne lenni.
– Segítesz neki az útkeresésben?
– Nem szeretnék ráerőltetni semmit! Kiskorában is már megvolt a saját egyénisége, amit nem formáltunk. Úgy látom, hogy ő külföldön fog szerencsét próbálni. El tudom képzelni, hogy kint kezd el dolgozni vagy tanulni.
– Melyik gyermekedben látod jobban önmagad?
– A nagyobbik lányom ugyanolyan mint én, külsőleg és belsőleg is.
– Egy gyermekorvos anyukának könnyű, mert minden problémára tudja a választ! Te milyen anyuka voltál?
– Az első gyermekemnél nagyon aggódós voltam, akkor végeztem el az egyetemet és azt éreztem, hogy tőlem elvárják, hogy mindenre tudjam a megoldást. Elméletben tudtam persze, de gyakorlatom nem volt. Hol szívbeteg volt a gyerekem, hol tüdőgyulladása volt, mindig kitaláltam valami új betegséget. Többször jött haza úgy a férjem, hogyha még egyszer kitalálok valamit, akkor az összes könyvemet kidobja a második emeletről az ablakon.  Utána már sokkal lazábban kezeltem a dolgokat, tapasztaltabb voltam az élethez is.
– A hivatást és a családot nehéz összeegyeztetni. Hogyan oldottad meg mégis?
– Egy gyermekorvos nem teheti meg, hogy három évig otthon maradjon a gyermekével. Mondhatni a rendelőből vittek el szülni. Ágival sikerült egy évet otthon maradnom, Judit érkezésénél már vállalkozó voltam és nem engedhettem meg azt, hogy ne dolgozzak, ezért négy hónap után visszatértem a rendelőbe.  A nagy szerencsém az, hogy mellettem állt a férjem, aki segített, vigyázott a gyerekekre, tanult velük. Szerencsés vagyok, hogy ilyen társ áll mellettem.
– Harmincegy éve vagytok házasok a férjeddel, ami ritka a mai világban. Mi tartja össze a kapcsolatotokat?
– Szerintem a tolerancia a legfontosabb, illetve meg kell hagyni a másiknak a szabadságát, nem szabad rátelepedni. Nálunk soha nem volt probléma, hogy vannak külön elfoglaltságaink is. Bizalom nélkül nem működik egy párkapcsolat.

– Első pertől kezdve tudtad, hogy ő lesz a férjed?
– Pár hónap leforgása alatt megéreztem, hogy ő lesz a párom.
– Mint két tojás, úgy képzeljelek el benneteket?
– Abszolút ellentétek vagyunk. Mi megtapasztaltuk, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ő talán egy kicsit zárkózottabb ember, nem nyílik meg annyire az emberek előtt, mint én.
– Rengeteget dolgozol, hogy bírod ezt energiával?
– A szakmám nekem a hobbim is egyben. Nagyon jó a kapcsolatom a nővérekkel: színházba járunk, együtt szervezünk kirándulásokat. Ez egy szűk család és a jó hangulat miatt szívesen dolgozom és úgy érzem, haza jövök ide is. Ha nem lenne ilyen a csapat, biztos nem dolgoznék ennyit. Szeretem és elégedett vagyok azzal, amit csinálok! Szoktam időnként felnőtt ügyeletet is vállalni, de nem találom meg olyan gyorsan a felnőtt betegekkel a közös hangot, mint a gyerekekkel.
– Köztük örökre „gyermek” maradsz…
– Érdekes, a lelkem tényleg olyan. Magamon látom, hogy öregszem, de belülről olyan mintha húsz éves lennék, imádok nevetni, viccelődni.
– Hogy állsz az idő múlásával?
– Fiatalon nem foglalkoztatott ez a kérdés, de ahogy múlik az idő, egyre többen mennek el mellőlem, és bennem van a félsz. De úgy gondolom, az idősebb kornak is megvan a szépsége. Meg kell találni az apró örömöket az életben. El kell foglalni magunkat és keresni kell számunkra fontos időtöltést, amivel kikapcsolódhatunk, feltöltődhetünk.
– Te hogyan tudsz kikapcsolódni?
– Nagyon szeretek utazni, kirándulni, illetve rengeteget olvasok, hetente egy könyvet biztos. Mellette persze próbálok figyelni az egészségemre, régen konditerembe jártam, mostanában otthon tornázok, mozgok.
– Ha visszagondolsz, lenne olyan, amit másként csinálnál?
– Úgy gondolom nem, elégedett vagyok az életemmel.
– Ha öt év múlva találkozunk, milyen Klárával fogok beszélgetni?
– Remélem, teljesen ugyanilyennel. (nevet)
– Tegyük fel, hogy három kívánságodat teljesíteni tudom, mi lenne az?
Szeretnék egészségben megöregedni, a gyermekeim találják meg a megfelelő párt maguknak és éljenek boldog családban és nyugdíjas koromban pedig szeretnék még utazgatni.
Ezeket kívánom, Doktornő!