Dr. Szabó Tiborral készült interjúnk első feléből kiderült, hogy nem vezetett számára kikövezett út az általa közel harminc éve űzött jogi pálya felé, és perfekcionizmusából fakadóan rengeteg álmatlan pillanatot okoz számára hivatása, és ha újra kezdhetné, minden bizonnyal bárzongoristaként vagy díszhaltenyésztőként keresné kenyerét. Mesélt sikerekről, kudarcokról, jó és rossz döntésekről, amiről viszont ez idáig kevesebb szó esett, hogy hogyan kezeli a rá nehezedő nyomást. Hogy életek, sorsok függhetnek attól, ő éppen milyen formában van, mennyire naprakész vagy alapos. A pingpongtól a dísztyúktartásig sok mindennel próbálkozott – lássuk, milyen sikerrel. Folytatódik beszélgetésünk dr. Szabó Tiborral.
– Felidéznél egy konkrét esetet, amikor felhőtlen boldogsággal, elégedettséggel, sikerélménnyel léptél ki a bíróság épületéből?
– Szerencsére nagyon sok ilyen van. Ha ez nem lenne, nem is tudnám csinálni. Érdekes, de ahol most ülsz, arra a kanapéra, annak is arra a párnájára szokott ülni minden ügyfél. Egyszer bejött hozzám egy pesti hölgy, aki az ezoterikus világban él, de evilági jogi problémái voltak. Rámutattam, hogy foglaljon helyet. Ő leült oda, ahol most te vagy és azt mondta, hogy nyomasztó negatív erőtér telepedett rá, aztán átült egy másik helyre. Nekem addig le sem esett, hogy minden ügyfél odaül az irodában. Ügyvédhez nyilvánvalóan ritkán megy olyan ember, aki elmeséli, milyen jó a házassága, vagy milyen szerencsésen sikerült az autó-adásvétele. Ide jellemzően problémákkal jönnek az emberek. Arra azonban, hogy évtizedekig csak a gondokat és problémákat hallgatod, nem készít fel senki az egyetemen. Magadtól pedig nem látod előre az ebből eredő árnyoldalakat. Én sem voltam annyira okos fiatalemberként, hogy ezt tudatosítsam, amikor a jogi pályát választottam. Akkor csak azt láttam, hogy segíteni fogok a munkámmal az embereken és nem többet.
– Nyilván valamit kell találni arra, hogy ezt a rengeteg negatív impulzust az ember a helyén tudja kezelni. Hogyan tudod ezeket kidolgozni magadból?
– Azzal, hogy jórészt aktívan és intenzíven pihenek. Ha pingpongasztalhoz állok, csak a labdára koncentrálok és kimerülésig játszom. Ha horgászom, csak az úszóra vagy a botvégre koncentrálok, minden mást elfelejtek. Ha kerékpározom, arra figyelek, hogy egyenletesen vegyem a levegőt és egyenletesen nyomjam a pedált, ha pedig gyalogolok, arra, hogy a lehető legharmonikusabban mozogjon a testem. Síeléskor a szép íveket próbálom felvenni, indultam már tereprali-versenyen, ahol a maximális kanyarívekre és sebességre koncentráltam. Jártam motorozni a Hungaroringre, ahol ugyancsak az ideális ív megtalálása a kihívás. Ezek mind teljes koncentrációt feltételeznek és várnak el az embertől, ezért szeretem ezeket a pihenési formákat.
– Mikor nem koncentrálsz?
– Talán, amikor többet iszom a kelleténél [kacag fel]. Viccet félretéve, én tényleg sokat gondolkodtam azon, hogy ha életpályát módosítanék, akkor mi lenne az a szakma, amiben nem lennék ennyire aggódós, stresszes, perfekcionista. Arra jutottam, hogy ha éjjeli őr lennék, ugyanilyen aggodalommal járnám a gyártelepet, és az motoszkálna a fejemben, hogy ha az egyik sarkot nem látom, ott éppen mi történik. Rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen ilyen a személyiségem, küzdök ezzel sokat. Tíz évvel ezelőtt elmentem a Duna-deltába egy öreg Volkswagen mikrobusszal, ami meghibásodott, eltört egy vízcső. Gondoltam, „ez remek, 1400 kilométerre az otthonunktól, elfolyt a vizem”. Innentől csak az járt a fejemben, hogy miután vége a horgászatnak, másnap tárgyalásom van, és nem hagyhatom cserben az ügyfelem, valahogyan haza kell vergődni. A haverom, akivel voltam, afelé próbált terelgetni, hogy ne foglalkozzak ezzel, horgásszunk, és majd lesz valami. Én végigstresszeltem egy egész hetet, mert 100 km-es körzetben nem találtunk hozzáértő embert, autószerelő műhely pedig nem is volt. A hazaindulásunk előtti délutánon azonban találkoztunk egy emberrel, akinek az egyik karja a könyökétől hiányzott. Egy kólásüveg volt ráhúzva a csonkra, a végén egy munkavégzést segítő eszköz-szerűséggel. Hozott három kéziszerszámot, amivel megcsinálta az autót, és simán hazajöttünk vele. Én meg utólag füstölögtem rajta, hogy mekkora marha voltam, mert ahelyett, hogy – bízva a szerencsében – élveztem volna a hét napunkat, csak a problémával voltam elfoglalva.
-Ha jól tudom, nagy állatbarát hírében is állsz!
– Igen, egy időben volt tizenhét macskám, voltak kutyáim. Tartok madarakat is, igaz, csak pár papagájunk van otthon, de régebben voltak dísztyúkjaim, galambjaim és nyulaim is. Kerestem a mindennapi nyomásból kivezető utat a pihenőidőmben. Azt hittem, hogy azt a gazdálkodásban fogom megtalálni. Egy ideig béreltem földet, bio kukoricát termesztettem, saját nevelésű csirkéket etettem vele, hogy legyen friss, házi bio tojásunk és „boldog” csirkénk. Gyümölcsfákat gondoztam és megtermeltem minden szükséges konyhakerti növényt is. Mára a birtoklás öröme helyett inkább a „megfigyelős” élményszerzés a célom. Nem annyira fontos már, hogy egy madár vagy virág az enyém legyen, inkább az, hogy leülhessek bárhol a természetben és gyönyörködhessek benne anélkül, hogy birtokolnám. A természet megfigyelésében egyébként az a szép, hogy ha kimész a városból, egy idő után kinyílik a szemed és elkezdesz látni. Láthatsz kis- és nagytestű vadállatokat, számtalan érdekes madarat, de nem kell semmiért sem közvetlen gondozással járó felelősséget vállalnod, nem veszed ki a saját élőközegéből, mégis élményt ad neked, amint láthatod őket ott és ezt az élményt viszed haza magaddal. Általánosságban is egyre jobban jellemzi az életemet a birtoklás helyett a megfigyeléssel való élményszerzés, tudatosan törekszem erre. Korábban azt gondoltam, hogy csak abban a tyúkban tudok gyönyörködni, ami az enyém. Ma már ez nincsen így. Ma már sokszor van úgy, hogy kimegyek horgászni, de elő sem veszem a botot, csak gyönyörködöm a körülöttem lévő természetben, így „passzívan” is pihenek.
– Mi lesz így a díszhaltenyésztéssel és a bárzongorista élettel?
– Ez most talán a melletted lévő üres akvárium láttán merült fel? Merthogy ez eredetileg akvárium volt. Anno annyira lefoglalt, hogy mi történik az irodában, hogy nem vettem észre, hogy a benne lévő halak nem ettek két-három napja, vagy hogy algásodik a víz… Ahogyan az is megtörtént, hogy egész nap az íróasztalnál ülve, az ablaknak háttal nem láttam, hogy estére lehullott mögöttem nyolc-tíz centi hó. A díszhaltenyésztésről még nem mondtam le, várom az ihletet, hogy feltöltsem újra a medencéket vízzel. El fog jönni az ideje, tudom. Nem zongorázom már, de komoly- és könnyűzenei koncertekre és jazz-estekre rendszeresen járok.
– Most tanulod beengedni a körülötted lévő dolgokat?
– Nem is arról van szó talán, hogy tanulom, hanem inkább arról, hogy próbálok erőszakosan időt kivívni rájuk 
magamnak. Én tíz évvel ezelőtt is rácsodálkoztam a vadgesztenyefákra, amikor tavasszal virágba borultak, csak nem jutottam el alájuk, mert a parkolóból rohantam az irodába, onnan a bíróságra, késő estig dolgoztam. Most azt mondom, hogy inkább kerülök egyet gyalog, megnézem őket, és úgy megyek oda az autóhoz. Kierőszakolom magamnak az időt.
– Tényleg, sokszor sétálsz a Negyvennyolcasok terén a fák felé, és jellemzően mindig ott a headset a füledben, többnyire úgy, hogy beszélsz is valakivel.
– Igen, és ebben az a legizgalmasabb, hogy ha reggel elkezdek egy ügyféllel beszélni telefonon, közben bejövök autóval az irodába, leparkolok és folyamatosan beszélünk, minden más kiesik, csak az ügyére koncentrálok. Este, amikor indulnék haza, röhög, aki lát a sétálóutcában, mert teszek két-három kört, mire rájövök, hol álltam le a kocsival. Ennek a csúcsa az volt, amikor lementem az irodából, elkezdtem beszélni az ügyféllel, elmentem gyalog haza a Szérűskert utcába, közben folyamatosan beszéltem vele és az utcasarkon jöttem rá, hogy reggel kocsival mentem be dolgozni, mert nem állt ott az autó a ház előtt. Visszagyalogoltam, közben az ügyfél még mindig mondta a magáét, mentem egy kört a sétálóutcában, és a bíróság mögött megtaláltam az autómat. Ez húsz perc gyaloglás volt hazáig és húsz perc vissza, de legalább megoldottam a gondját. Én nem is tudom ezt másképp, csak teljes koncentrációval csinálni. Egy időben azt gondoltam, hogy én milyen extrém sokat dolgozom, de aztán volt, hogy horgászni indultam a hajnali sötétségben, amikor láttam, hogy két kollégám irodájában is világít a villany. Mint kiderült utóbb, dolgoztak.
– Mi történik olyankor, amikor „muszáj” lazulni? Amikor igenis magadra kell fordítani az időt… mondjuk karácsonykor?
– Én évtizedek óta úgy megyek haza hosszabb szabadságra, szünetre vagy hosszú hétvégére, hogy az adott jogszabályt, amit meg kell néznem, a táskámba teszem. Lehet, hogy egyszer sem jutok el odáig, hogy a kezembe vegyem, de tudom, hogy nálam van, egyébként lelkiismeret-furdalásom lenne. Amikor sikerül kettő napnál tovább távol maradnom a munkahelyemtől, és nem is hív senki, azt nagyon élvezem. Ami karácsonytájt kikapcsol, hogyha nagy sétát tehetek a hóesésben a Dunán… az már elég pihentető. Amikor még a környékemen sincsen a telefon, az akkor fordul elő, amikor elmegyek síelni. Mondjuk az utóbbi pár évben oda sem jutottam el… Előtte húsz évig mindig mentem. Most vagy felgyorsultak a dolgok, vagy öregszem, és több energiát vesz igénybe a korábbi tempóm megtartása, nem is tudom.
– Igen, ez egy fura dolog, mert ugye azt szokták mondani, hogy arra van időm, amire akarom.
– Egyszer készültünk síelni a barátaimmal, de mondtam nekik, hogy nekem muszáj befejeznem a munkát, mielőtt megyünk. Éjjel háromig segítettek nekem összefűzni a frissen kinyomtatott iratokat és innen, az irodából indultunk el síelni. Akkor értették meg, hogy itt helyettem más ügyvéd nem dolgozik. Ha csinálom, halad a munka, ha nem csinálom, akkor nem. Megjegyzem, hogy azóta lett titkárnőm, aki sok munkaterhet levesz a vállamról.
– Az életed mely területén tekinted magad elégedettnek?
– Azt talán elmondhatom, hogy helyi viszonylatban megbecsült ügyvéd vagyok. 1994 óta sikerült megtartanom az újak mellett az ügyfeleim jelentős részét, ami azt jelzi, hogy bíznak bennem. Ez nagyon sokat jelent nekem. A szakmai téren folytatott harcaim nyilvánvalóan nem voltak hiábavalók. Ma már azonban részben mások a kapcsolatok. Mindenki rohan. Fellazultak az emberi érintkezések és talán az értékek is. Míg húsz éve természetes volt a „köszönöm” és a kézfogás, ma inkább az a természetes, hogy „fizetem az ügyvédet, dolgozzon!” De meg lehet valamit csinálni gépiesen, kötelességből, meg úgy is, hogy beleteszem a szívemet és a lelkemet. Én az utóbbiak szerint igyekszem eljárni. Jólesik a fizetség mellett egy emberi „köszönöm” vagy egy vállveregetés. Ez a munka nem olyan, mint a kólaautomata, amibe, ha bedobod a pénzt, megkapod az innivalódat. Én hiába dolgozom a legjobb tudásom szerint, a bíróság vagy más hatóság akkor is dönthet az én ügyfelemmel szemben, sőt, akkor is, ha meggyőződésem, hogy az ügyfelemnek van igaza. Abba mindig belehalok egy kicsit, mint abba is, ha hibázom. Próbálom bírói szemlélettel is nézni az ügyeimet, ezért, ha nyersen is, de mindig elmondom az ügyfelemnek, amit volt bíróként gondolok az ügyéről. Egy hete volt itt egy ember, aki azt mondta, hogy azért jött hozzám, mert többen ajánlottak neki. „Azt mondták, hogy maga egy gerinces ügyvéd, ami bár paradoxon, gondoltam megnézem” – mondta.
– Azért ez kicsit erős…
– Meggyőződésem, hogy lehet ezt a szakmát gerincesen is csinálni! Sajnos sok tekintetben leértékelődött ez a munka, nincs már meg az a társadalmi presztízse, ami korábban volt, de én hiszem, hogy a kollégák többsége hozzám hasonlóan mindent megpróbál megtenni az ügyfélért és tisztességesen dolgozik. Én elég nyers modorú ember vagyok, de cserébe mindig azt mondom az ügyfélnek, amit őszintén gondolok a helyzetéről és az ügyéről. Olyankor előfordul, hogy a kuncsaft felugrik és továbbáll oda, ahol azt mondják neki, amit hallani akar, de aztán elég nagy a csalódás, ha végül nem az történik, amire számít. Olyan is akad, aki visszajön, miután megemészti a hallottakat, de én nem fogom hitegetni vagy becsomagolni a mondanivalómat. Apám is elég határozott és nyers ember volt, én is ilyen vagyok, és egyre kevésbé érzem a kényszerét annak, hogy másképp tegyek.
– Ahogy idősödik, úgy az ember egyre inkább pazarlásnak érzi, hogy felesleges köröket fusson. Talán ez is magyarázhatja, hogy így gondolkodsz.
– Így van. Ahogy egy haverom mondta egy borozós-motoros estén: „Igyunk, ne húzzuk koccintással az időt!” (nevet)
Fotó: Kesztyűs Atti
