A félelem az életünk része. Míg valaki attól szorong, hogy elismerik-e a munkájában, miközben igyekszik leküzdeni a félelmét egy új kihívással szemben, addig mások az életüket próbálják megvédeni, és attól rettegnek, hogy a háború sújtotta területen, nehogy éppen az ő házuk tetején robbanjon egy bomba. Dr. Shawfar Adel beleszületett félelembe, hiszen már gyermekkorában is dúlt a véres háború az országában, Jemenben. Mégis hogyan viseli egy kisgyermek, ha nincs körülötte biztonság, ami alapvető lenne az életében? Orvosként hogyan tudja elűzni a múlt démonait, miközben életeket kell mentenie? A sebész-traumatológus főorvossal most farkasszemet nézünk a félelemmel.

– Igaz, hogy az első pár évben féltél Magyarországon?
– Igen, sajnos így volt. Az egyetemre még ’92-ben is taxival jártam, mert a tömegközlekedésen nem éreztem biztonságban magam, inkább kerültem ezeket a helyeket.
– Miből fakadt ez a félelem?
– Ahogy megérkeztem Magyarországra, már az első napon megvertek a skinheadek. Egy barátommal Felszálltunk az 53-as buszra – sosem felejtem el a számát. Tolakodott a tömeg, levegőt is alig kaptunk, mozdulni sem lehetett. Egyszer csak azt éreztem, hogy ütnek hátulról. A következő állomásnál azonnal leszálltunk. A padkán ültünk, percekig bámulva az előttünk elrobogó autókat. Nehezen zökkentünk vissza a magyar valóságba. Este a szállásunkon már figyelmeztettek bennünket, hogy kerüljük a fekete ruhás csoportokat, akik akár bántalmazhatnak is. Olyannyira bennünk élt ez a negatív élmény, hogy még évekig néztük, kik utaznak a buszon, mielőtt felszálltunk volna. Az utcán is fürkésztük a furcsa kinézetű embereket, és próbáltuk messziről elkerülni őket.
– Gondolom, alig vártad, hogy vége legyen az egyetemnek és visszatérhess a szülőhazádba.
– Ez volt a terv, de aztán az élet más lapokat osztott nekem, mert jött a szerelem, és itt maradtam. De egyáltalán nem bánom. Tengernyi pozitív élményem van.
– Pár hete megmutattad nekem az egyik festményedet, amin egy drámai pillanatban elkapott gyermek látható. Abban a szempárban benne van egy egész ország tragédiája, fájdalma és félelme. Miért éppen ezt örökítetted meg?
– Rettentően fáj a szívem, hogy ugyanazt élik most át a hazámban élők, amit én anno gyermekként. Egy csodálatos országban születtem, Jemenben, ahol minden megvan ahhoz, hogy fejlődni tudjon: ásványi anyagban gazdag, a természeti kincsei felülmúlhatatlanok, mégis romokban áll, mert háború dúlja. És ez tragédia.
– Folyamatosan tartod a kapcsolatot az otthoniakkal. Hogyan bírják elviselni háború borzalmait?
– Bizonytalanság veszi őket körül, kilátástalan nemcsak a jelen, hanem az is, mit hoz a holnap. Három éve senkinek nincs fizetése, az oktatás úgy folyik, hogy a tanárok önkéntesen tanítják a gyerekeket. Ettől függetlenül az élet utat tör magának, az emberek egymásra utalva, elfogadva az adott helyzetet, megpróbálják túlélni a borzalmakat.
– El lehet fogadni, hogy az egész családod élete állandó veszélyben van?
– Ha elfogadod a helyzetet, képes leszel az energiáidat a megoldásra összpontosítani. A háború leleményességre sarkallt bennünket. Pontosan tudtuk, hogy a támadók mindig fosztogatnak, ezért az értékeinket el kellett dugdosni előlük. Elég kiszámítható volt, mikor érkezik a következő csapat, ezért az udvarban ástunk egy mély árkot, ahova betemettük az értékeinket, majd bevetettük és locsoltuk, hogy minél hamarabb kicsírázzanak a magok. Képzeld, egy idő után már pontosan felismertük a fegyverek hangját is, de még a lövedékeket is képesek voltunk megkülönböztetni egymástól, mert ez segített abban, hogy elkerüljük a véget. A mai napig fel tudom idézni ezeket a hangokat.
– Mikor találkoztál először a halállal?
– Gyermekként mindig én mentem le a faluba tejért. Az egyik nap az esti ütközet után halottak hevertek az utcákon, az emberek egy helyre vitték őket, majd imádkoztak és eltemették a szeretteiket. Tátott szájjal néztem a történéseket, nem hittem a szememnek. Ami a pszichológiája az egésznek, hogy jó pár évvel később, épp ramadán idején a városból utaztam haza. Ebben az időszakban megfordul a világ, az emberek nappal pihennek, éjjel pedig aktívak. Este volt, a busz éppen ott tett le, ahova anno az elesett katonákat temették. Olyan érzésem volt, mintha követnének, attól féltem, hogy a halottak egyszer csak kísértetként utánam jönnek. Ennyire mélyen élt bennem a gyermekkori emlék.
– Milyen képek jutnak még eszedbe erről az időszakról?
– Mivel Észak-Jemen kapitalista, Dél-Jemen pedig kommunista terület volt, elég veszélyes szakaszon terült el a falunk. Ugyanis rendkívül közel esett a határhoz, ami időnként változott. Eredendően az északi részhez tartoztunk, de volt olyan, hogy a délieknek sikerült megszerezniük ezt a határ menti körzetet. Tehát nagy volt a bizonytalanság. A szüleim, hogy minél biztosabb jövőt teremtsenek számunkra, elküldtek a városba tanulni a nagyobb öcsémmel. Ekkor kilencéves voltam. Ahogy mondtam, a völgy, amiben a falunk húzódott, egy időre délhez került, a szomszédos hegytető viszont már északhoz tartozott. Pirkadatkor egy táskával a hátunkon nekivágtunk a hegyoldalnak, aminek a csúcsán édesanyám bátyja, egy rangos katonatiszt várt bennünket. Felfelé menet viszont túl korán vettem elő a táskámból az északiak zászlaját, és felemeltem a magasba. Lentről abban a pillanatban megindult a golyózápor felénk. A nagyobb kövek mögött találtunk fedezéket, ahonnan az északi katonák menekítettek ki bennünket.
– Nem érezted, hogy ez a tett akár az életedbe is kerülhet?
– Erős bátorságot éreztem magamban, meg akartam mutatni, hogy én igazi hazafi vagyok, nem félek az ellenségtől. Persze, amikor lőni kezdtek rám, elfogyott minden bátorságom – menekülőre fogtam, hogy mentsem az életem.
– Rémálmaidban jelent már meg ez a pillanat?
– Sosem álmodtam a háborúval, de rengeteg emlék olyan pontosan bevésődött, mintha tegnap történt volna.
– Gyermekkorodban és most is háború dúl Jemenben, hogyan látod innen a helyzetet?
– Az egymással szemben álló felek csak a saját érdekeiket szeretnék érvényesíteni, mit sem törődve a másikkal. A saját hazám példájából látom, hogy egy országot úgy lehet tönkretenni, hogy elveszik a kenyerét, a tanult embereket egyre inkább a háttérbe szorítják, és ha nem engedelmeskednek, akkor ellehetetlenítik őket. A külföldi kapcsolatokat pedig minimálisra csökkentik, mintegy burokba zárják az országot, elszigetelve a környezetétől.
– Említetted, hogy az élet utat tört magának, ez azt jelenti, hogy a háború ellenére boldogan éltetek?
– Nagy szeretet vett körül, annak ellenére, hogy közben rommá lőtték az országunkat. Nehézségek voltak, de együtt oldottuk meg a problémákat. Képzeld, hatan jártunk suliba, és még azóta is tartjuk a kapcsolatot, pedig a világ különböző pontjaira kerültünk. Azt gondolom, ezek az igazi értékek.
– Hogyan fogalmaznád meg, mi is valójában a félelem?
– Egy életmentő emberi reakció, ami megoldást nyújt arra, hogy az adott veszélyes, kritikus helyzetet túléld. A félelem egyes emberekből kihozhatja a rettegést, míg másokat arra sarkall, hogy megoldást találjanak, és kijussanak a kritikus helyzetekből. Szerencsés vagyok, mert én szembe megyek a félelemmel.
– Egy orvos be meri vállalni, hogy néha fél?
– Természetesen, hiszen én is kerülök olyan szituációkba, amikor igenis a félelem ott lebeg a szemem előtt, miközben életek múlnak egy-egy döntésemen. Ezért tartom fontosnak, hogy szakmailag mindig fejlődjek, mert a biztos tudással rengeteg életveszélyes szituációt lehet elkerülni, annak ellenére, hogy sok esetben ezek a helyzetek félelemre adnak okot. Ha úgy érzem, hogy szakmailag a kollégám segíthetne, akkor van bennem annyi alázat, hogy hozzá forduljak, mert ez nem a gyengeség jele. Nem szabad kudarcként megélni, ha más valamiben jobb nálunk. Attól még nem csorbul a saját tudásunk, ha kikérjük a munkatársunk véleményét. A tudás ugyanis összeadódik, a végeredményen pedig egy ember élete múlhat. Ezért is szoktuk Alival (Mokarrami Mohammad Ali traumatológus szakorvos – szerk.) megbeszélni a rizikósabb helyzeteket, és ha lehet, a nagyobb beavatkozásoknál együtt állunk a műtőasztalnál, mert megbízunk egymás tudásában.
– Hogyan hat rád a félelem a műtőasztal mellett? Üzemanyagként szolgál?
– Amikor a műtőben állok, már nem érzem a stresszt, csak arra fókuszálok, hogy a problémával szembemenjek, és meggyógyítsam a beteget. Egyébként az elhivatottságom abban is megmutatkozik, hogy képtelen vagyok elviselni, ha valaki felkészületlen, és nincs a helyzet magaslatán, miközben én a maximumot szeretném nyújtani. De mivel ez egy csapatmunka, amennyire segíthetjük egymást, éppen annyira hátráltathatjuk is. A maximalizmusom nem feltétlenül inspirálja a kollégáimat, mert lehet, hogy ők a saját határukat máshol húzzák meg, és nem értik, én miért vagyok elégedetlen. Ugyanakkor érzem, hogy ez a fajta hozzáállásom merőben ellentétes azzal a szemlétemmel, hogy mindenki más, és ettől szép a világ. Ebben még fejlődnöm kell.
– Mit tapasztalsz, mit hoz ki az emberekből a félelem?
– A betegségtől való félelem az embereknek egy teljesen más arcát mutatja meg. Valakiből agressziót vált ki, míg más depresszióba esik és szorong. Nekünk kell felmérnünk, hogy a pácienst hogyan tudjuk megnyugtatni: ha megfogjuk a kezét és finoman beszéljük meg vele a problémát, vagy határozottabb módszert kell alkalmaznunk, mert nem lehet a gyógyulás útjára lépni, ha nem találjuk meg a közös nevezőt.
– A betegek és a hozzátartozók arcán is látod a félelmet, viszont ez nem ragadhat át rád.
– Fontos, hogy rajtam ne vegyék észre, ha esetleg feszült vagyok vagy tartok az adott helyzettől, még a félelem legapróbb szikráját sem mutathatom. Azt kell látniuk, hogy magabiztos vagyok, ezáltal megbíznak bennem, hiszen nálam van a megoldás kulcsa. Egyébként van egy jól bevált pókerarcom ilyenkor, így biztosan semmit nem lehet kiolvasni a tekintetemből. (nevet)
– Stresszes a munkátok, mindig topon kell lenni. Könnyen átkapcsolsz otthoni, pihenő üzemmódba?
– Rettentő nehéz kikapcsolni, van olyan, amikor éjjel felébredek egy zajra, és máris elindul az agyalás: azon töprengek, hogy a betegem állapotát hogyan tudnám mihamarabb orvosolni. Ilyenkor elkezd kattogni a fejem, mire egy szempillantás alatt reggel lesz, és már úton is vagyok a kórház felé. Ez is hozzátartozik a sikerhez, és ez mutatja a munkám iránti alázatot is. De nem egyszerű a kórházban hagyni a problémákat. Mindent megteszek, hogy azt a kevés időt, amit a családommal tölthetek, aktívan tegyem, és a figyelmemet otthon csak nekik szenteljem.
– Most mi okoz szorongást számodra?
– Aggódom amiatt, hogy a gyermekeim ne szenvedjenek megkülönböztetést az édesapjuk származása miatt. Bízom benne, hogy ez a lelkükben nem okoz törést. Sokat szoktam velük erről beszélgetni, elmesélem nekik, hogy az emberek különbözőek, más a hajuk, a szemük színe, és mindenki úgy különleges, ahogy megszületett. Attól érdekes és színes a világ, hogy mások vagyunk. Ha mégis bántódás érné őket, akkor nálunk megtalálják a biztonságot.

Fotó: Kesztyűs Attila