Az orvoslást, mint életpályát, és a szemészet szakterületének gyakorlását családomban generációkra visszamenőleg többen is választották – olvashatjuk dr. Marsovszky László szemész főorvos honlapján, emléket állítva felmenőinek, köztük nagyapjának, id. dr. Marsovszky Lászlónak, Kalocsa emblematikus gyógyítójának. A családi hagyományt továbbvivő unoka a Szegedi Tudományegyetemen szerezte meg orvosi diplomáját, majd Szegeden és Budapesten elvégezte a szemészeti szakképzést, végül 2006-ban letette a szemészeti szakvizsgát. A szemészet egyes területeinek mélyebb megismerését, a folyamatos önképzést, valamint tudományos kutatásokban való részvételt pályám kezdetétől fontosnak éreztem – folytatja bemutatkozását. De honnan az orvoslás iránti elhivatottság? Miért pont a „lélek tükrét” választotta? Hogyan vezetett Angliába az útja, és végül miért választotta a hazatérést? Ilyen kérdéseket jártunk körül Marsovszky doktorral, aki az életútjáról, a magánéletéről és a világlátásáról ez idáig ritkán mesélt.


– Számodra mi jelent a családneved, az a név, amely Kalocsán emblematikusnak számít?
– Elsősorban kötelezettséget. A nagyapám is szemészorvos volt, ahogy a nagybátyám is, aki jelenleg is praktizál az István kórházban. Szemészgeneráció a miénk, így a szakma szeretetét már gyerekkoromban magamba szívtam. Nagyapámmal minden vasárnap elmentünk a fél kilences misére az Eperföldi templomba, aztán együtt ebédeltünk, mert a papa nagyon családcentrikus volt. Egyébként gyakran megesett, hogy az ebéd előtt még felment a betegeihez, ugyanis a szolgálati lakása ott volt a kórház épületének a közvetlen szomszédságában. Sokszor felkísérhettem és figyelhettem őt, hogy mit csinál, mert mindig is érdekelt a munkája, gyakran még el is magyarázta, hogy éppen mi történik – ilyen emlékeim vannak róla. Annyira fontosak voltak számára a betegei, hogy még az elutazásait is igyekezett úgy szervezni, hogy az számukra a legjobb legyen. Tehát a betegközpontúságot tőle láttam, én már ebbe nőttem bele. Az ötvenes évek közepétől nagyjából a nyolcvanas évek közepéig a papa műtött is Kalocsán, aztán a szemészeti ellátás szakrendeléssé alakult át. Ez az az időszak, mikorról egészen konkrét emlékeim és élményeim vannak a szakmai életéről, és láttam, milyen komoly elkötelezettséget jelent ez a hivatás. 1998-ig, nyolcvanéves koráig praktizált a szakrendelőben, akkor vonult nyugdíjba.
– Olvastam a Kalocsai Néplap archívumában a búcsúztatóját, és még abban is kiemelte a cikk írója, hogy nála addig volt rendelés, amíg beteg ült a váróban – nem számított, hogy tart-e a rendelési idő, vagy sem.
– Igen, és emiatt mindenki nagyra becsülte őt! Végtére is, amikor orvosként fogadalmat teszünk arra, hogy a gyógyulás útjára segítjük a betegeket, akkor nemcsak arra esküszünk fel, hogy a megfelelő kezelést alkalmazzuk, hanem arra is, hogy minőségi időt töltve a pácienssel, bizalmat ébresztünk benne a tervezett kezeléssel, beavatkozással kapcsolatban, hiszen ezzel lelkileg is segítünk rajta, ami elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Az orvos-beteg között kiépülő bizalmi kapcsolat legalább olyan fontos a felépülés folyamatában, mint a terápiás kezelés. Szomorú, hogy éppen arra jut egyre kevesebb idő, hogy meghallgassuk a pácienst arról, hogy a problémája hogyan és milyen mértékben befolyásolja mindennapjait.
– Orvosként fontos, hogy tisztában legyél a beteg lelki állapotával, vagy nálad inkább belülről jövő késztetés, hogy tudni szeretnéd, hogyan érzi magát az, akinek segítened kell?
– Én azt vallom, hogy minél többet tudok a páciensről, annál hatékonyabban tudok neki segíteni. A látásromlás, ugyanis komoly kihatással van egy ember életminőségére, ezért az alkalmazott kezelés kiválasztása mellett fontosnak tartom a beteg pszichés támogatását is.
– Említetted, hogy a nagyapád nyolcvanéves koráig aktívan gyógyított. Ha egy picit előretekintünk, magadat is így látod?
– Aktív vagyok, és nagyon érdekel minden, ami a szemészettel összefüggésbe hozható. Azt hiszem, hogy én is sokáig leszek a pályán.


– Mindig jellemző volt rád a nyitottság, hogy ennyire érdeklődsz az adott tudományterület valamennyi elágazódása felé?
– Igen, a szemészet iránti elköteleződésemet pedig minden bizonnyal a családomtól hozom. Ugyanakkor az a nagyszerű ebben a szakterületben, hogy van műtéti része is, és szoros kapcsolatban áll a belgyógyászattal, hiszen például a cukorbetegségnek vagy a magas vérnyomásnak is van szemészeti vonatkozása, ahogy lehet a neurológiai kórképeknek, a reumatológiának és a bőrbetegségeknek is.
– Amellett, hogy kitűzted magad elé a célt, hogy Szegeden elvégzed az orvosit, volt B terved?
– Igen, volt. Szóba került a gyógyszerészet is, mint opció, és tudtam, hogy a családom ebben is maximálisan támogatna. Ez is izgalmas szakterület, de a cél határozottan az orvosira való bekerülés, és annak elvégzése volt. A tanulást és az új dolgok megismerését mindig is élveztem, és világéletemben kerestem az összefüggéseket a különböző tudományok között. Örömmel emlékszem vissza a diákéveimre, a szegedi időszakra, ahol nagyon jó csapat verődött össze, és még a teniszre is volt időm.
– Ekkor vált az életed szerves részévé ez a sport?
– Igazság szerint már az emlegetett kórházudvar teniszpályáján is játszottam, ahol a nagyapám lakása volt, de az egyetemi évek alatt mélyültem el benne igazán. Szegeden hetente jártam edzeni, és részt vettem az egyetemi csapatbajnokságban is. A mozgás mindig az életem része volt: eveztem, fociztam és kosárlabdáztam, de végül a tenisznél kötöttem ki. A rendszeres sportolás megtanít csapatban gondolkodni és kezelni az olyan helyzeteket, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt remélted. Egy korábbi gerincproblémám miatt ugyan válaszút elé kerültem, mert az egyik orvos azt mondta, hogy teljesen fel kell hagynom a tenisszel, a másik szerint viszont folytathatom, de óvatosan, csak módjával… én inkább az utóbbi szavának adtam hitelt.
– Téged abszolút ilyen típusú embernek képzellek el! Ha lehet választani az „engedd el”, vagy a „hozd ki belőle, amit lehet” közül, akkor számodra fel sem merül az első alternatíva…
– Mert tényleg ilyen vagyok. Nem akartam feladni a teniszezést, inkább azt választottam, hogy a gondolkodásmódomon „finomhangolok”. Úgy gondolom, hogy ha történik valami, amire nincs ráhatásod, azt el kell fogadnod, és meg kell vizsgálnod, hogyan lehetsz általa kicsit jobb ember, hogyan változtathat jó irányban a gondolkodásodon. Végtére is az egész élet egy nagy tanulási folyamat, tele örömökkel és kudarcokkal. Az tesz bennünket különbözővé, hogy mennyire viselnek meg bennünket a nehézségek, hogy el tudnak-e tántorítanak attól az úttól, amin végig kellene mennünk.


– Voltak esetleg olyan kihívások vagy kudarcélmények az életedben, amikből úgy érzed, hogy sokat tanultál?
– Persze, hogy voltak! A 2000-es évek elején, a szegedi klinikán dolgoztam, majd a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban, aztán pedig a Semmelweis Egyetem Szemészeti Klinikájára kerültem, Budapestre. 2012-ben megpályáztam a Queen’s Medical Center egyetemi klinikájának szemészeti állását Nottinghamben, ahol új szakmai kihívásokkal szembesültem. A csapatmunka ott más értelmezést nyert, ugyanis a kisegítő szakemberekre – nővérekre, technikusokra, koordinátorokra, optometristákra és optikusokra – éppen olyan fontos feladat hárult, mint az orvosokra. Nélkülük a minőségi munka elképzelhetetlen lett volna. A szemészeten belüli specializálódás pedig lehetőséget teremtett az adott szemterület működésének, betegségeinek mélyebb megismerésére. A betegellátás minőség-ellenőrzése szintén új volt számomra. Folyamatosan kaptam visszajelzést a kollégáktól és a betegektől, ami nem volt mindig felhőtlen és pozitív, de igyekeztem úgy tekinteni ezekre a véleményekre, mint építőkövekre az úton, amik hozzásegítenek a jobb kommunikációhoz és az empátiakészségem fejlődéséhez.
– A kinti gyakorlat jobb vagy rosszabb volt annál, amit itthon láttál?
– Inkább azt mondanám, hogy más volt. Professzionális és vitathatatlanul betegközpontú.
– Mi határozta meg ebben az időszakban az életed?
– Kerestem az utam, hogy a szemészeten belül melyik az a terület, amit a leginkább a magaménak érzek. Így kezdtem el behatóbban foglalkozni a szaruhártyával. Dr. Resch Miklós és dr. Balog Attila egyetemi docens barátaimmal készítettünk egy kutatási tervet, melyben szép eredményeket sikerült elérni a szaruhártyában található immunsejtek működésével és viselkedésével kapcsolatban, a száraz szembetegség vonatkozásában, bizonyos reumatológiai kórképek esetén. A tudományos munkám elismeréseként 2015-ben PhD fokozatot szereztem úgy, hogy közben Angliában is dolgoztam.
– Emlékszem arra az időszakra! Gyakran hazajártál, de életvitelszerűen Angliában töltötted az időd nagy részét.
– Igen, így volt, de a magyar betegek mindig fontosak voltak számomra. Négy-hathetente jöttem haza, de tulajdonképpen kint éltünk a családommal. 2006-ban ismerkedtem meg a feleségemmel, és 2009-ben össze is házasodtunk. Eleinte ingáztam a két ország között, de ez tarthatatlanná vált, hiszen 2014-ben megszülettek a lányaink, Anna és Petra, akik már négy hónapos korukban kirepültek hozzám az édesanyjukkal. Szóval izgalmas időszak volt ez…
– … ami elképzelhetetlen lett volna stabil hátország nélkül!
– A feleségem az volt, ahogy most is. A mai napig mindenben segít és támogat. Arról nem beszélve, hogy volt benne egy nagy adag vagányság, hiszen az is kellett ahhoz, hogy a két kislánnyal összepakoljon, és kiköltözzön hozzám. Időközben ugyanis egyre jobban bedolgoztam magam a nottinghami kórházba, és megszereztem a tudományos fokozatot is, így a retinaambulancia oszlopos tagjaként lehetőségem nyílt behatóbba foglalkozni a retinával. Ott számos olyan beavatkozást végeztem, amit „haza is hoztam”, például a makuladegeneráció injekciós kezelését és különböző szemfenéki keringési zavarok ellátását célzó eljárást. Időközben pedig megpályáztam Szekszárdon az osztályvezetői állást.


– Ott volt veled a családod, berendeztétek az életeteket. Mi húzott mégis haza?
– Többek között az, hogy szerettem volna más területen is kipróbálni magam, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkortájt kezdett begyűrűzni Európába a Covid-járvány, amellyel párhuzamosan – és ez komoly lökést adott a hazajövetelünk irányába – jelentősen megváltozott az angliai egészségügy helyzete. Akkoriban történt ugyanis a brexit, ráadásul tudtam, hogy Szekszárdon számítanának rám. Érdeklődő és építkező ember vagyok, aki mindig hisz abban, hogy ha az élet valamilyen lehetőséget ajánl, akkor érdemes megnézni, mit lehet kihozni belőle, ami a jelen állapotnál jobb. Összességében tehát a világ is afelé mutatott, hogy biztosabb lenne hazatérnünk, illetve én magam is úgy éreztem, hogy sikerrel tudnám az itthoni ellátás fejlesztésének szolgálatába állítani a kint megszerzett tudást és gyakorlatot.
– Mennyi idősek voltak a gyerekek, amikor hazajöttetek?
– Hatévesek. Odakint az a különleges helyzet állt elő – ami az angliai rendszer sajátja –, hogy a gyerekek már négy és féléves koruktól iskolába jártak. Kezdetben ettől tartottam egy kicsit, és meg is beszéltük a párommal, hogy ha azt látjuk, hogy ez a korai kezdés frusztrálja a lányokat, akkor csomagolunk, és jövünk haza, hogy még véletlenül se stresszként éljék meg az iskolát. De nagyon ügyesen beilleszkedtek, amihez persze hozzájárult a gyerekekhez való rendszerszintű pozitív hozzáállás. Úgyhogy volt is bennünk egy kis ellenérzés, hogy mi lesz majd itthon.
– Beigazolódtak ezek a félelmek?
– Részben igen. Az első év elég körülményesen alakult, főleg Anna számára, ő ugyanis nagyon nehezen szokott át abból a rendszerből, amit már megismert, és ehhez társult még egy jó adag megfelelési kényszer is, amivel küzdött.
– Benned ilyen soha nem munkált?
– Arra, hogy ennyi idős gyermekként ez mennyire határozta meg az életem, nem igazán emlékszem. Az viszont konkrétan előttem van, amikor az egyetemi vizsgaidőszakban mindenki görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy mikor milyen vizsgára iratkozzon fel – amit akkor még papíron kellett megtennünk –, én viszont hagytam őket érvényesülni, és előreengedtem mindenkit. Ennek köszönhetően egy egészen lehetetlen és borzasztó vizsgarendem lett, de próbáltam nem rástresszelni a dologra, és ez általában is jellemző rám. Ezt próbálom a gyerekeknek is átadni: attól, hogy valami nem úgy alakul, ahogy elterveztük, az nem feltétlenül jelenti a világ végét! Egészséges szellemmel és hozzáállással a kudarcok erősítenek, tágítják a látókörünket, növelik az empátiánkat és rugalmas alkalmazkodóképességre tanítanak. Egyébként itthon általában jellemző az emberekre, hogy sokkal nehezebben tudják kívülről látni a problémákat, pedig úgy tisztább képet mutat minden. Sajnos jellemzőbb a belesüppedés egy-egy nehéz helyzetbe. Hiszem, hogy ha az életben egy ajtó bezáródik, akkor egy ablaknak valahol ki kell nyílnia!
– Végül hogy sikerült itthon megtalálni a számításaidat?
– Habár az a fajta gondolkodás, amit a magaménak vallok, nem talált mindenhol táptalajra, de ez az itthoni szakmai kapcsolati hálómat nem befolyásolta. Jelenleg különféle projektekben dolgozom és gondolkodom, például részt veszek a várólista csökkentési programban, ami elérhető távolságba helyezi a betegek számára az operációkat, akkor is, ha ehhez esetleg utazniuk kell. Szóba került a szegedi szemészeti klinika és jelenleg kidolgozás alatt áll egy budai magánklinikával való kooperáció is.
– Hogyan látod magad a 2023-as évben?
– Nehéz kérdés, mert a hazai egészségügyet most leginkább szűnni nem akaró változások jellemzik, ezért nem könnyű a jövőbe tekinteni. Emberileg azt mondanám, hogy szeretnék nyitott, a lehetőségekkel élő, gondolkodásában betegközpontú orvos maradni!