Dr. Kohány Sándorné Marika egy igazi tyúkanyó típusú pedagógus, aki köré a mai napig szívesen gyűlnek a „kiscsibék”, akinek hallgatnak a szavára, akivel önfeledten lehet kacagni. Pályáját magyar és történelem szakos tanárként a Hartai Ráday Pál Általános Iskolában kezdte, nem sokkal később az igazgatóhelyettesi pozíciót is elvállalta, majd 15 évvel később a tanítás mellett döntött, és a vezetői feladatokat átadta. A mai napig hű a munkahelyéhez, élvezettel tanít és pozitívan tekint a jövő felé.

– Ha találkoznék a 10 éves Marikával, akkor milyen kislány állna velem szemben?
– Egy életvidám, olykor akaratos, minden lében két kanál típusú kislányt képzelj el, akiben mindig is volt némi szereplési vágy, így nem olyan meglepő, hogy szavalóversenyre jártam, ahol egészen szép eredményeket értem el. Érdekes, hogy míg édesapám temperamentumát örököltem, addig bizonyos helyzetekben anyukám higgadtsága jellemző rám – ez egy különleges kettősség a személyiségemben. Az idő előrehaladtával persze formálódtam, és bár megmaradt a folyamatos tettrekészségem, de ma már párosul egy bizonyos belső nyugalommal.


– Honnan jön az irodalom iránti szeretete?
– Az általános iskolában két teljesen különböző személyiségű magyar tanár tanított: a csendes, finom lelkű Korsós Marika, majd a temperamentumos Hasszán Jánosné. Lenyűgöztek, felnéztem rájuk, ők lettek a példaképeim. Aztán hetedikes koromban egyszer úgy adódott, hogy én tarthattam órát egy alsós osztálynak. Először megrettentem, aztán előtört belőlem az exhibicionista énem, és onnantól kihívásként tekintettem a feladatra. A gyerekek kíváncsi tekintettel néztek rám, én pedig majd kicsattantam a boldogságtól, hiszen sikerült a figyelmüket fenntartanom. Ez az élmény annyira erősen élt bennem, hogy innentől kezdve eldőlt a sorsom. A történethez szorosan hozzátartozik, hogy az édesanyám mindig is tanárnő szeretett volna lenni, de akkoriban a lányoknak nem volt lehetőségük a továbbtanulásra, ezért különösen büszke volt rám, hogy valóra váltottam a gyermekkori álmát.
– Milyen emlékeket őriz az édesanyjáról, aki híres népművész volt?
– Az édesanyám egy érzékeny, empatikus nő volt, mindig érdekelték az emberek érzései, gondolatai, ő az a típus volt, akire rá lehet bízni a legbensőbb titkokat is. Miközben otthon alkotott, a szobája ajtaja nyitva állt, és mindig ült mellette valaki, aki elmesélte, hogy éppen mi nyomja a lelkét. Anyukám sosem adott kéretlen tanácsot, egészen egyszerűen figyelmet szentelt a másiknak. Zseniális tanárnő lett volna, hiszen egy igazán jó pedagógusnak mindig kell, hogy legyen ideje a körülötte lévőkre. Én is ezért szeretek Hartán bringázni, mert bármikor le tudok róla pattanni, ha valaki megállít az utcán.
– Hogyan kerültek Hartára?
– Kalocsai lány vagyok, de valahol mélyen motoszkált bennem az a gondolat, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, éppen ezért egyáltalán nem bántam meg, hogy a férjem állása miatt Hartára költöztünk. Az első benyomásom a faluról, később be is igazolódott. Mindig is úgy gondoltam, hogy a hartai emberek precízek, pontosak, elvárásaik vannak magukkal és másokkal szemben is, tettre készek és motiválják egymást. Azt hiszem meg tudtam felelni az elvárásaiknak, egészen könnyedén befogadtak minket, ezáltal egy összetartó közösség tagjai lettünk.
– Milyen főbb momentumokat emelne ki a hivatásával kapcsolatban?
– Amikor idekerültem, rögtön látták bennem a csapatvezetőt, így aztán a tanítás mellett, szervezői feladatokat is kaptam. Később megszülettek a lányaim, majd ’92-ben visszahívtak az igazgatóhelyettesi pozícióba, így mondhatni a pályám elején egyből a csúcsra jutottam. Úgy érzem, hogy jobban nem is alakulhatott volna, hiszen fiatalon még, több energiám volt a tanítás mellett az igazgatóhelyettesi pozícióval járó feladatok elvégzésére.
– Volt Önben némi félsz, mielőtt igent mondott a felkérésre?
– Hát, hogyne! Kételkedtem ugyan magamban, de az aggodalmam hamar elillant, hiszen a kollégáim bizalmat szavaztak nekem. Úgy éreztem csalódottak lennének, ha nem vállalnám el az igazgatóhelyettesi pozíciót. Teljes erőbedobással álltam neki a feladatoknak, hiszen rengeteg kihívást támasztott felénk, hogy az iskolákban, ebben az időben történt a rendszerváltás. 15 évig lelkesen végeztem a munkámat, folyamatosan programokat szerveztem. Akkoriban az osztályokat még a Balatonra vittük, és ezek a vakáció egyik legemlékezetesebb kirándulásai voltak. A kollégáimmal szoros kapcsolatot alakítottam ki, a kritikus időszakokat együtt vészeltük át. Úgy érzem, hogy mindegyik igazgatóm mellett egy stabil pont voltam. A mai napig számíthatnak rám, ha bármilyen kérdés felmerül, akkor bíznak a szakmai véleményemben.


– Miért állt fel az igazgatóhelyettesi székből?
– Egyre inkább fáradtnak éreztem magam, veszítettem a lendületemből, és nem szerettem volna elveszíteni a munkám iránt érzett örömöt. Egészen egyszerűen már másra vágytam. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy a tanításban teljesedjek ki. Ez az én döntésem volt, éppen ezért nem éltem meg tragédiaként a vezetői feladatok átadását. Számomra ez nem egy visszalépés volt, hiszen felszabadultam, a gyermekek közt újabb lendületet kaptam.
– Magyar és történelem tanárként mit tart fontosnak a tanításban?
– Gondolkodni kell megtanítani a gyermeket, csak sajnos erre ma már egyre kevesebb az idő. Könnyedén találok kapcsolódási pontokat a tananyag és a mindennapi élet között, hiszen a klasszikus irodalom minden egyes időszakának van mondanivalója, amit a gyermekek is képesek felfedezni. Tanárként az a fő feladatom, hogy a diákjaimnak az adott műhöz kapcsolódó érzéseit, gondolatait a felszínre hozzam, illetve arra ösztönözzem őket, hogy a véleményüket bátran vállalják. Ezek az órák titkosak, mert olyan gondolatokat is megosztunk egymással, melyek csak ránk tartoznak.
– Ha jól tudom, akkor rendszeresen érint neveléssel kapcsolatos kérdéseket is a szülői értekezleteken, amelyek a szülők számára segítséget nyújthatnak a mindennapok során. Milyen fontos témákra tér ki ilyenkor?
– A kamaszkor különösen érzékeny periódus a fiatalok életében, ezért fel szoktam hívni a szülők figyelmét a korosztályi sajátosságokra. Ugyanis, ha ezzel nem számolnak, akkor valószínűleg kétségbe fognak esni, amikor a simulékony, bájos gyermekük, egyszer csak agresszívvé és bezárkózóvá válik. Ebben az időszakban is éppúgy fontos, hogy következetes legyen egy szülő – jó páran ezen a ponton veszítik el a gyermeküket, mert azt hiszik, már teljesen elengedhetik a kezét. Végtelen türelemre van szükség, és nem szabad abbahagyni a gyermekekkel való törődést: beszélgessünk, és ne ragadjunk le a „Mi volt az iskolában?”- kérdésnél, mert ennél nincs rosszabb, ez nem indítja el a kommunikációt, sőt inkább rövidre zárja. Ismerni kell a gyermek osztálytársait, barátait, a másik szülőkkel is kapcsolatban kell lenni, olykor ellenőrizni sem árt a gyermek tanulmányait. És nem érdemes azon sem csodálkozni, hogy lusták – ez ugyanis életkori sajátosság, nem tehetnek róla. (nevet) Azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy naponta egy óra semmittevés belefér, de nem több!
– A két lányával hogyan vészelték át ezt az időszakot?
– Alapvetően nem volt nehéz kamaszkoruk, de ez nem jelenti azt, hogy minden zökkenőmentesen alakult. Nálunk is előfordult, hogy az egyik szobában a lányom zokogott, a másikban pedig én, a férjem pedig kettőnk között rohangált. (nevet) Ez teljesen normális élethelyzet. Az a fontos, hogy az érzések megélését követően beszéljük meg a történteket! Az se baj, ha a végén a szülő kér bocsánatot. Igenis van olyan pont, amikor még a legtürelmesebb szülőt is kihozzák a béketűrésből a gyerekek. Velem is megtörtént már, hogy kijöttem az osztályból, és ostoroztam magam, mert egy konfliktust nem kezeltem megfelelően, ezért a következő órán elnézést kértem az osztálytól. És jó fejek, mert megbocsájtanak. (mosolyog) Nem baj, ha a gyermekek is látják, hogy a tanár is esendő, és nekünk is lehetnek rosszabb napjaink. Egy biztos: a nevelésbe nem lehet belefáradni!
– Ahogy a tanításba sem?
– Abba sem szabad! Minden egyes nap meg kell újulni, hogy lépést tartsak a gyerekekkel. Talán a személyiségemből adódóan sem tudok ebbe belefásulni, mert engem a gyermekek társasága mindig feltölt.



– Sosem vágyott valami másra?
– Soha nem fordult meg a fejemben, hogy mást csinálnék! Az iskolában valójában mindig új gyerekekkel találkozom, hiszen folyamatosan változik a személyiségük, az akaraterejük, a tudásuk. Nincs két egyforma óra, hiszen a közösség együttesen határozza meg, milyen ívet jár be az óráimon.
– Ön szerint, mitől szerethető egy pedagógus?
– Attól, hogy bármikor lehet számítani rá, még az iskola falain kívül is. Igyekszem nagyon igazságos lenni a gyerekekkel, és mindig motiválom őket – a kettes jegy mellé is tudok önbizalmat adni.
– Mit mond ilyenkor?
– Külön kiemelem, hogy ez a téma nem volt túl egyszerű, és sajnos az alapvető dolgokat nem tanulta meg, ugyanakkor gondoljon arra, hogy ezen az eredményen tud változtatni. Vegyen példát a társairól! Ha nekik sikerült, akkor előtte sincs átugorhatatlan akadály. Ez egy haladó kettes. A következő dolgozatnál már csak jobb jegy születhet. Lehet ezt érzékenyen tálalni, nem rombolva a gyermek személyiségét. Mindig azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy csupán két dolog vonhatja el a figyelmüket a tanulástól: ha otthon sokat kellett segíteni vagy szerelmesek. (mosolyog) Általában az első miatt szoktak magyarázkodni, de éppen a héten vallotta be egy ötödikes diákom, hogy ő olyan szerelmes. Na, erre még én sem számítottam. (nevet) Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy a gyerekek nagyon szeretnek nevetni. Annyi keserűség van az életben, ezért találjuk meg azokat az alkalmakat, amikor felszabadultan lehet nevetni, akár otthon vagy a munkahelyen is. A férjemmel mi imádunk nevetni, a humorból merítünk energiát.
– Mi az, ami 43 év után is ilyen szorosan összetart két embert?
– A miénk egy igazi gimnáziumi szerelem. Tudod, mi mindent megbeszélünk egymással, hiszen a titok szüli a távolságot két ember között. Mi egymás támaszai vagyunk az életben. A hosszú párkapcsolat titka szerintem a türelem, illetve az, hogy megfelelő szabadságot adjunk a másik félnek. Lehet úgy is szeretni, hogy közben a párom szabadnak érezheti magát mellettem, és ugyanez fordítva is igaz.
– Milyen tervei vannak az elkövetkezendő időszakban?
– Különösebben nem tervezek előre, két évig még biztosan tanítok, aztán pedig a családommal szeretnék lenni. Alig várom, hogy unokáim szülessenek, és természetesen arra is vágyom, hogy ugyanilyen szeretetben élhessek a férjemmel egész életünkön át. Egy bizonyos kor után már csak a „Carpe diem” lobog a szemem előtt.

Fotó: Panna