Amikor Szabó Anita előtt felcsillant egy dominikai munkalehetőség, nem sokáig tétovázott, pedig akkor még a spanyol nyelvet sem beszélte, de ő ettől sem riadt vissza. Hirtelen elhatározásból kiutazott a Dominikai Köztársaságba, azzal a jeligével: „Mit veszíthetek? Bármikor válthatok repülőjegyet, hogy hazajöhessek!” Mindez három évvel ezelőtt történt, és azóta is idegenvezetőként dolgozik a Karib-térség gyöngyszemeként is emlegetett meseszép országban, Punta Cana üdülővárosában. A Saona-sziget egyik csendes partszakaszán, a perzselő napsütésben, a kristálytiszta vízben gyönyörködve ültünk le beszélgetni eddigi tapasztalatairól, élményeiről és a levont tanulságokról.


– Milyen volt az első benyomásod Dominikáról?
– A táj az első pillanattól kezdve lenyűgözött: megunhatatlan számomra a tenger változatos színe, a zöldellő, hatalmas pálmafák. Az emberek szeretettel fogadtak, rengeteg pozitív élmény ért. Aztán az idő előre haladtával érezni kezdtem, hogy mégsem olyan egyszerű érvényesülni itt, főleg egyedülálló nőként. Utólag visszagondolva, az első évben igazából csak sodródtam az árral, és bizonyos helyzetekben nem mertem kiállni magamért, így sokszor sajnos át is vertek. Akkoriban még nem beszéltem spanyolul, ezért kissé elveszettnek éreztem magam, de idővel egyre jobb lett a nyelvtudásom, és így már könnyebben boldogultam.
– Téged is elért a kulturális sokk?
– Hát, persze! Egy teljesen másik világba cseppentem, ahol meglátásom szerint, olykor káosz uralkodik. Elég, ha csak a közlekedést nézzük, ahol igazából nincsenek szabályok. Európaiként elég nehéz elfogadni, hogy itt időnként logikátlan döntések születnek, mert a helyiek egyszerűen másképp gondolkodnak az életről. Ők a mának élnek, hogy mi lesz holnap, azzal ráérnek majd akkor foglalkozni. Ugyanakkor éppen ebből fakad a lehengerlő pozitivitásuk is: nem aggódnak olyan dolgokon, amik még meg sem történtek, inkább élvezik a pillanatot. Folyamatosan bachata és merengue dallamokat hallgatnak, és olykor az utca kellős közepén perdülnek táncra – ez egyszerűen bámulatos!
– Ezek szerint a rendet hiányolod?
– Igen, mert ezen a ponton a kulturális különbözőségek kiéleződnek: nehéz hozzászokni, hogy nincs rendszer az itteniek életében. Elmesélek egy visszatérő esetet, ami jól mutatja, micsoda ellentét feszül olykor közöttünk: általában hiába kérem a sofőrt, hogy reggel 8 órára legyen a hotel előtt, hogy a csoport a tervezett időpontban elindulhasson, ha ő éppen úgy dönt, hogy pont akkor szeretné nyugodtan meginni a reggeli kávéját. Egy ilyen helyzetben nehéz megmagyarázni a vendégeknek, hogy itt bizony lehet tervezni, de nem biztos, hogy a menterendet a helyiek tiszteletben tartják. (nevet) Ha jelzem az elégedetlenségemet, a dominikai csak legyint egyet, hiszen szerinte nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk. Végül is ez így van rendjén – ők nem szeretnek sietni, nyugodtan élik az életüket, és nem hagyják, hogy ebből csak úgy kizökkentsük őket.


– Ez a példa is jól mutatja, hogy az időhöz való viszonyulásuk teljesen más.
– Ha egy dominikai azt ígéri, hogy csak öt percet késik, akkor minimum húsz percre kell számítani. Ha azt mondja, hogy a közelben van, akkor legalább 70 kilométert kell még megtennie a célállomásig. Nemrég elromlott a mosogatóm, és a szerelő azt ígérte, hogy hétfőn tíz órára jön megjavítani. Persze számítottam rá, hogy jó esetben a hétvégére talán ide is ér. (nevet)
– Egyébként milyen természetű emberek a dominikaiak?
– Abszolút vendégszeretőek, közvetlenek, de rettenetesen makacsok: amit a fejükbe vesznek, azt egyszerűen nem lehet kiverni onnan. Például pontban 12 órakor ebédelnek, és ha egy dominikai délben nem ehet babot rizzsel, akkor összedől a világ.
– Milyen a nők helyzete?
– Teljesen szabadon élnek, mondhatni arany életük van, a férjeik a tenyerükön hordozzák őket. Rendszeresen járnak szépségszalonokba, számukra ugyanis létfontosságú az ápolt külső. Itt a nők képesek egész nap hajcsavarókkal járkálni az utcán, csak hogy este tökéletes legyen a frizurájuk. Az persze egyáltalán nem zavarja őket, hogy így napközben milyen látványt nyújtanak. (mosolyog)
– A nők elsősorban az otthoni teendőket és a gyermekek körülötti feladatokat látják el?
– Pontosan. Sajnos itt nem ismerik a fogamzásgátlást, és abortuszra sincs lehetőség, úgyhogy egy családon belül akár öt-hat gyerek is születik. Ha a nő fiatalon lett édesanya, akkor visszamegy dolgozni, és a nagymama neveli fel a kicsiket.
– Fontosnak tartják, hogy a gyerekek iskolába járjanak?
– Általában 18 éves korukig járnak iskolába, de nagyon sokan sajnos nem fejezik be a tanulmányaikat, mert akár már tizenkét éves korukban elkezdhetnek dolgozni. Ha közben mégis úgy gondolják, hogy jó lenne egy kis angoltudás vagy egyéb tapasztalatszerzés, akkor szombatonként beülhetnek az iskolapadba.
– Észrevettem, hogy a legtöbb helyen szinte barátként üdvözölnek.
– Ez valóban így van, és nagyon jó érzés! Ha csak bevásárolni megyek, már akkor is sokan a nevemen szólítanak, megölelnek, egyszerűen örömmel fogadnak. Van olyan dominikai barátom, akit akár az éjszaka közepén is felhívhatok, mert tudom, hogy bármikor számíthatok rá.


– Csak nekem tűnik úgy, hogy eszméletlen kaotikus itt a közlekedés?!
– Megdöbbentő, amit az utakon művelnek! Nekem még három év után is tudnak újat mutatni. Egészen eddig azt hittem, hogy egy motoron legfeljebb két ember fér el kényelmesen, de a dominikaiak bebizonyították, hogy akár négyen-öten is felülhetnek rá, miközben a hátsó ember még egy élő állatot is tart a kezében. Vasárnap a családok úgy mennek le a tengerpartra, hogy a három gyerek a szülők között ül, a hűtődobozt pedig a kezükben fogják. Láttam már olyat is, hogy három építőmunkás ment egy motorral dolgozni, a hátul ülő kezében pedig egy talicska volt. Persze a rendőrök sem szólnak semmit, ez itt természetes jelenség, ahogy a dudálás és az ide-oda cikázó autók látványa is.
– Az is megszokott, hogy bukósisak nélkül motoroznak?
– Az a szabály, hogy legyen náluk bukósisak, méghozzá látható helyen, de nem feltétlenül kell viselniük, akár a hátukon is cipelhetik. (nevet) A dominikai édesapák megtanítják a gyerekeiket vezetni, majd megvásárolják nekik a jogosítványt, és már semmi akadálya nincs annak, hogy a kölykök vezessenek.
– A turisták mennyit látnak a való életből?
– Olykor szeretem az utasokat kimozdítani a komfortzónájukból, mert a luxusszállásokon kívül is van élet, sőt ott kezdődik az igazi Dominika. Sokan csak azért jönnek ide, hogy végre nyugodtan pihenhessenek, szeretnének teljesen kikapcsolni és csak néhány fakultatív programon részt venni. Ugyanakkor én idegenvezetőként fontosnak tartom, hogy az ide érkezők Dominika valódi arcát is lássák, ezért elviszem őket a kis falvakba, mert ott betekinthetnek az hétköznapi emberek életébe – láthatják, hogyan próbál mindenki megélni a saját kis vállalkozásából. A dominikaiak gyakran a házaik előtt rendezik be a kis üzletüket. Az is tipikus, hogy ha a kertben mangó vagy avokádó terem, akkor egy kis ládába kiteszik a ház elé a gyümölcsöt, vagy az utcákat járják, kezükben egy kosárral, miközben eladják a termést. Azt szokták mondani, hogy a Dominikai Köztársaság a mikrovállalkozások hazája.


– A tapintható szegénység ellenére, mégis boldognak látom az itt élőket. Te is így érzed?
– Itt alapvetően mindig mosoly vesz körül. A dominikai emberek pozitív életszemléletűek, nem jellemző rájuk a mélabúság. Igazából nekik már az örömet okoz, ha van étel az asztalukon, és együtt lehetnek. Mivel magas a páratartalom, a meleg olykor elviselhetetlen a házakban, ilyenkor az itteniek délután és esténként kint vannak az utcán. A házuk előtt ülve hangosan, jókedvűen beszélgetnek és dominóznak – ez a legfontosabb időtöltésük. Itt még a játékasztal sem a szokásos, mivel a négy sarkán egy-egy lyuk van, hogy beleférjen a híres dominikai sörrel, a Presidente-vel vagy a hideg rumos kólával, a Cuba Libre-vel teletöltött poharuk. És persze a játék is lármásan zajlik, még a dominót is lelkes csapkodással teszik az asztalra. Aztán néha spontán „buli” szerveződik, ahol eszméletlen jó a hangulat: a háttérben latin zene szól, az emberek pedig táncolnak, és általában rövid időn belül előkerül a rum is, így aztán tényleg garantált a jó hangulat. Az itteniek szemmel láthatóan élvezik az életet, a gyerekek pedig úgy nőnek fel, ahogy mi annak idején – kint a szabadban. Ezek az emberek igazából nem is nagyon vágynak arra, hogy többek legyenek, és nem feltétlenül törekszenek a jobb megélhetésre sem. Ők képesek számunkra bebizonyítani, hogy nem a pénz tesz boldoggá, és az elégedettség kulcsát máshol kell keresni. Természetesen itt is vannak gazdag, tehetős emberek – főleg a fővárosban –, akiknek Amerikában tanulnak a gyerekeik, ahol talán még orvosi diplomát is szereznek. Az átlagember előtt azonban nincs ilyen perspektíva, és ők nem is álmodoznak erről, annak örülnek, hogy élnek és együtt lehetnek.


– Milyen változást veszel észre magadon, mióta itt élsz?
– Bizonyos dolgokat lazábban kezelek, és nem stresszelek annyit. Én is meg-megállok az utcán, hallgatom a bachatát, és ha kedvem tartja, még énekelek is a többiekkel, vagy ha úgy adódik, akkor táncolok. Egyébként minden évben eltervezem, hogy végre hazautazom, de aztán valahogy úgy érzem, hogy még dolgom van itt. Nem vagyok benne biztos, hogy az egész életemet itt szeretném leélni, de mindenképp spanyol gyarmati területen akarok maradni, mert nagyon megszerettem a spanyol nyelvet és az itteni kultúrát.
– Meg tudod fogalmazni, hogy mi az, ami itt tart?
– Szeretem, hogy itt mindig mindenki jókedvű, és nagyon fontos számukra az otthon melege – a hétvégét együtt töltik a családok, beszélgetnek, szórakoznak és természetesen táncolnak is. Sajnos nálunk Magyarországon kissé elhidegültek egymástól az emberek, de itt még fontosak az emberi kapcsolatok. Mivel alföldi lány vagyok, így otthon csak a végeláthatatlan síkságot láttam magam körül, semmi mást. Itt viszont elvarázsol a környezet és az élővilág! Például fantasztikus a bálnaszezon, amely minden év december végén veszi kezdetét, és egészen március közepéig, végéig tart. Ilyenkor hosszúszárnyú bálnák érkeznek a Samanai-öbölbe, mert itt melegebb az óceán vize, így alkalmasabb a nagytestű emlősök szaporodására – itt párzanak és hozzák világra a kicsinyeiket. Erre programokat is szerveznek az érdeklődő turistáknak, ami nem csoda, hiszen egyszerűen felejthetetlen élmény látni ezeket a hatalmas vízi állatokat. Imádom Dominika klímáját is, abszolút ideális, hiszen az év 365 napján meleg van. Elvileg itt is megkülönböztetnek négy évszakot, de 25-26 foknál szinte sosincs hidegebb. Azért az ország egyes részein akár mínusz fokok is előfordulhatnak, de hál’ istennek Punta Canában mindig nyár van. Szeretem a meleget, ráadásul nem tudom megunni a pálmafákat, a vakító fehér homokot és a naplementét, amely minden egyes nap más arcát mutatja.