Törékeny, halkszavú, visszafogott – olyan típus, aki a légynek se ártana. Dicsa Dorinát ezekkel a szavakkal jellemezném, annak ellenére, hogy olyan sportot űz sikeresen, ahol – az ember azt gondolná – ezek a jellemzők nemhogy előnyt, inkább hátrányt jelentenek. Feltehetjük a kérdést, hogyan lett sikeres magyar bajnok, az év Év Női Kyokushin Karatékája? A fiatal tehetséggel beszélgettünk.
– Emlékszel még arra a napra, amikor először vettél részt karate edzésen?– Az általános iskolás barátnőm, Szűcs Luca mindig próbált elráncigálni az edzőterembe, ahol az édesapja tartja az órákat. Egy ideig nem bírt rávenni, de egyszer rászántam magam, és megnéztem egy karate edzést, és már akkor beállhattam kipróbálni az alapfogásokat. Megtetszett, annak ellenére, hogy régen még vékonyabb, törékeny alkatú voltam.
– Milyen a kapcsolatod az edződdel, Szűcs Zsolttal?
– Az edzőm olyan, mintha a második apukám lenne. Az összes versenyünkre elkísér bennünket, a pálya széléről drukkol nekünk. Folyamatosan motivál bennünket, tanácsokat ad, hogy még jobb teljesítményt nyújtsunk a pályán.
– Mennyi munka van ebben?
– Aki szereti, amit csinál, nem éli meg nehezen, hogy igenis rendkívül sok lemondással jár, ha a sportban eredményt szeretne elérni. Ezzel én is így vagyok. Az edzés számomra nem teher, szeretek járni, mert nagyon összetartó a csapat, jó közösség vagyunk. Segítjük egymást, az edzések hangulata semmihez sem hasonlítható, soha nem hagynám ki. Ha úgy van: hóban, a jeges úton is bringára pattanok, és irány az edzőterem.
– Mi motivál ilyenkor?
– Egyértelműen a csapat húzó ereje, meg verekedni is szeretek.
– Komolyan?
– Jó érzés kiadni magunkból a belső feszültséget.
– Nem féltettek a szüleid?
– Bíznak bennem és abban is, hogy meg tudom védeni magam. Édesanyám csak attól fél, hogy egy ütés félremegy, és a fogam bánja. (nevet)
– Gondolom egészen magas a fájdalomtűrő képességed.
– Tény, hogy jól bírom a fájdalmat. De az is benne van, hogy makacs vagyok és nem akarom kimutatni, ha valami fáj. Ha az edzésen felszisszenek, mert fájdalmasabb ütést kaptam, csak azt mondják, hogy nem vérzik, tehát nem fájhat. Általában kék- zöld foltokkal szoktam hazajönni az edzésről.
– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
– A világbajnokságra szívesen emlékszek vissza, hiszen ott a dobogó második fokára állhattam. A magyar bajnokságon az aranyérmet vihettem el, amire nagyon büszke vagyok, mert a hazai győzelem valahogy sokkal fontosabb nekem.
– A tanulás és a sport összeegyeztetése nem egyszerű feladat. Hogy oldod meg?
– Szerencsére ezzel eddig nem volt problémám, az edzések előtt tanulok, hogy utána, fáradtan már ne kelljen a könyveket bújni.
– Végzős tanuló vagy, merre mész tovább?
– Még bizonytalan vagyok, az utolsó pillanatban adtam be a jelentkezésemet a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, katasztrófavédelemre. Ha nem vesznek fel, akkor egy OKJ-s rendőrtiszt helyettesi képzést választok.
– Miben változtál a sport hatására?
– A karate olyan magabiztosságot ad, ami a sporton kívül is rendkívül fontos. Más változást nem fedeztem fel, vagyis de, talán sírni sem szoktam már annyiszor. A sportban mindig érhet még kellemetlenebb érzés, kudarc, fájdalom, így a hétköznapi problémákat már nem élem meg olyan mélyen. Tudom, hogy annál sokkal rosszabb is lehetne.– Mi lesz akkor, ha elmész Budapestre?
– Már gondolkodtam ezen, de a megoldáson még csiszolni kell. Egy biztos: nem szeretném abbahagyni a karatét. Pénteken tudnék edzésekre járni, a hét többi napján pedig Pesten sportolnék.
– Versenyek előtt neked is oda kell figyelned a súlyodra?
– Persze, én sem maradok ebből ki, attól függetlenül, hogy vékony vagyok, volt olyan időszak, amikor verseny előtt egy héttel csirkemellen, tojáson és túrón éltem. Nem szerettem volna a hatvan kilós súlycsoportban versenyezni, így vigyáznom kellett, hogy az ötvenbe beleférjek.
– És a versenynapon?
Mérlegelés előtt rendkívül keveset eszünk, hogy mindenki beleférjen a súlycsoportba, utána viszont ehetünk, hogy legyen energiánk a meccsre. De nem szabad túlzásba esni, mert ha véletlen döntetlen a végeredmény, és a hosszabbítás után sem dől el a meccs, akkor mérlegelés következik, és ha megvan a két játékos között a 3 vagy az 5 kiló (ez versenyfüggő), akkor a könnyebbik fog győzni. Velem is előfordult már ilyen, és nagyon rossz érzés.
– Hogyan viseled, ha csak egy hajszálon múlik a győzelem?
– Mérges vagyok, de ez nem nyomja rá a bélyeget az egész napomra, mert közben tudom, hogy mindent megtettem a cél érdekében, végig küzdöttem. Akkor vagyok elkeseredett, ha letúrtak a pástról, és egyáltalán nem tudtam az ellenféllel felvenni a kesztyűt.
– Szoktál rágódni az elveszített csatákon?
– Persze, főként, ha felveszik videóra. Akkor órákig ülök, és nézem, mit lehetett volna másként csinálni. Ezekből is rengeteget tanulhatok.
– A Sport bálon az Év Női Kyokushin Karatékája lettél. Meglepett a díj?
– Abszolút, nem számítottam idén arra, hogy elismerést kapok. Olyan jó érzés volt, hogy az egész csapat velem együtt örült.
Fotó: Panna
