A kávézó teraszán ülve a nap tetőtől talpig átmelegít minket, és mi gyönyörködünk az őszi színekben játszó Millenáris-parkban. Dékán Alexa az utóbbi időben rengetegszer megfordult itt, mert számára a természet közelsége létfontosságú, ahogy az is, hogy folyamatosan mozgásban legyen, még kerekesszékben is. Harminc éve történt, hogy egy nyári napon gyanútlanul beugrott egy medencébe, csakhogy rosszul érkezett, és mellkastól lefelé lebénult. Azóta kerekesszékben ülve éli az életét, de nem a négy fal között, mert nem egy otthonülő típus. Mindig igyekszik kijátszani a fizikai korlátokat, hogy újabb kalandokba vághasson bele, amikről rendszeresen ír a blogjában, ahol a mindennapjaiba is betekintést enged az olvasóknak. És hogy mi az, ami a világ felfedezésén túl az utóbbi időben igazán feltölti Alexát? A saját belső utazása.


– Közel egy éve élsz Budapesten. Hogy érzed magad a fővárosban?
– A körülményekhez képest kifejezetten jól, mert úgy érzem most végre a helyemen vagyok. Valójában nem véletlen, hogy egy ilyen lehetőséget kerestem, habár féltem az új helyzettől, mégis mertem váltani, mert vágytam rá.
– Egészen pontosan mire vágytál?
– Új ingerekre, felfedezésre váró helyekre, és még több tapasztalásra. Összességében másra, mint ami az addigi életemet jellemezte. Budapest rengeteg élményt és lehetőséget ígért, én pedig szeretem feszegetni azokat a határaimat, melyek valójában csak a fejemben léteznek, ugyanis a fizikai korlátokat könnyebb ledöntenem. Azt gondoltam, ha ezt meg merem lépni, akkor olyan hatások fognak érni, és olyan soha vissza nem térő alkalmak jönnek majd szemben velem, amelyekre talán soha nem is számítottam. Egészen biztos vagyok benne, ha nem ülnék kerekesszékben, akkor is elérkezett volna az életemben az a felismerés, hogy ugyan minden jó körülöttem, mégis valami újra vágyom.
– Mi játszódott le benned, amikor meghoztad ezt a komoly döntést?
– Befelé figyeltem, és megkérdeztem a szívemet, hogy mi az, amire vágyik. Tudtam, hogy rá kell hallgatnom, és akármennyire is félek a változástól, ezt meg kell lépnem. A félelem nem győzheti le a vágyaimat! Amikor ’19-ben megtudtam, hogy ezen a helyen tartós lakhatásra van lehetőség, akkor azonnal beadtam a kérelmemet. Azt hittem, hogy hosszú évek telnek el, mire sorra kerülök, de négy év múlva felszabadult egy hely. Ez váratlanul ért, és megijedtem. Az első reakcióm az volt, hogy inkább nem megyek sehova. Még a gondolatot is eltoltam magamtól – ebből is látszik, hogy a fizikai korlátok számomra könnyebben áthághatók. De a bogár valahogy mégis beleült a fülembe, és nem hagyott nyugodni. Ahogy teltek a napok egyre jobban kinyílt a szívem a lehetőség felé, ezért mégiscsak a kaland mellett döntöttem és belevágtam a bizonytalanságba.


– Annak idején fiatal nőként költöztél be egy pécsi idősotthonba. Mi állt a döntésed hátterében?
– Nem volt más választásom, mert mindenképp el akartam kerülni otthonról, és közben az ellátásomat is meg kellett oldanom. Tudod, előtte csak anyu ápolt, meggyőződésem volt, hogy idegen emberek sosem fognak úgy gondoskodni rólam, ahogy ő. De addigra már annyira szenvedtem a pánikrohamoktól, hogy nem volt más út, ki kellett mozdulnom a komfortzónámból. Néha csak akkor merünk változtatni, ha az állapotunk már elviselhetetlen, és a külső körülmények hozzásegítenek, hogy lépni tudjunk – így voltam ezzel én is. Magyarországon csak egyetlen olyan intézmény létezik, ahol fiatal, ép értelmű mozgássérültek laknak, de oda, mondhatni, lehetetlen bekerülni. Így maradt az idősek otthona. 26 évesen kerültem oda, úgyhogy kilógtam rendesen a sorból. De nem volt bennem ellenérzés, mert végre én rendelkezhettem az életem felett. Egy nagyon befogadó közegbe kerültem, ahol kaptam támogatást, és az ápolók is felkaroltak, ráadásul a lakókkal is megtaláltam a közös hangot.
– Egy nagyvárosban gondolom könnyebben boldogultál a kerekesszékkel?
– Ne gondold! Akkoriban még Pécsen is csak kialakulóban volt az akadálymentes tömegközlekedés, úgyhogy ebben nem járt előrébb Bajánál, ahol születtem. Összesen három alacsony padlós busz járt akkoriban, ráadásul különjáratként közlekedtek az otthonom és a belváros között. Kilenc évig hétköznap délelőtt csak egy alkalommal tudtam bemenni a városba, majd három óra múlva vissza. Se délután, se éjszaka, se a hétvégén nem tudtam bejutni – ez eléggé leszűkítette a mozgásteremet.
– Az akadálymentesítésben itthon még mindig gyerekcipőben járunk?
– Mindenképp haladunk előre, látom a fejlődést, csak eléggé lassú léptékkel. Még mindig gyakori, hogy felújítanak egy járdát, de a járdaszegélyeket nem süllyesztik le, vagy épül egy óvoda, de nem akadálymentesítik. Nem ritka az sem, hogy a mozgássérült vécében nem tudom becsukni magam mögött az ajtót, mert annyira szűk a hely.
– Egyébként mit tapasztalsz: általában segítőkészek az emberek?
– Igen, szerintem a legtöbben szeretnek segíteni.
– És tudnak is jól segíteni?
– Az az alapszabály, hogy kérdezzük meg, mire van szüksége a másiknak, mert csak úgy tudunk valódi segítséget adni neki. Persze nagyon jó érzés, ha valaki segítő kezet nyújt, de nem szabad megsértődnie, ha visszautasítjuk. Meg kell hagyni nekünk a döntést, hogy szeretnénk-e élni a felkínált lehetőséggel vagy inkább önállóan cselekszünk.


– Mikor tudatosult benned, hogy a balesettel véglegesen megváltozott az életed?
– A rehabilitáción még azt gondoltam, hogy meggyógyulhatok, és újra járni fogok, csak majd jóval hosszabb időbe telik. Nehéz volt azzal szembesülnöm, hogy az idő előre haladtával semmi változást nem tapasztaltam. Évekig jártunk az orvosokhoz, és az alternatív gyógyászat sem állt tőlem távol – szóval, mindent megpróbáltunk, de hiába. Majdnem két évbe telt, mire tudatosult bennem, hogy ez az állapot így marad örökre, és nincs mit tenni, csak elfogadni. Idő kellett, hogy lelkileg feldolgozzam ezt a traumát.
– Most milyen érzések kavarognak benned azzal a kitörölhetetlen nappal kapcsolatban?
– A történtek után érzelmileg sokáig nem tudtam kapcsolódni önmagamhoz. Ezt értsd úgy, hogy nem igazán tudtam tudatosítani magamban a balesettel, a megváltozott fizikai állapotommal és az új életkörülményeimmel összefüggő érzéseimet. Több mint másfél évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy kipukkadjon az az érzelmi buborék, melyben az elfojtott érzéseimet rejtettem el. Egészen addig nem is törődtem vele, mi zajlik bennem ebben a fizikailag megváltozott állapotban.
– Minek a hatására pukkant ki az a bizonyos buborék?
– Nem volt semmiféle külső erő, egyszerűen csak eszméletlenül elfáradtam a 17 éven át tartó folyamatos elfojtásban. Ekkor jött az életembe Isten megtapasztalása: hozzá fohászkodtam, mert nem bírtam tovább elviselni az állapotomat. Kellett egy támasz, mert egyedül már nem voltam képes cipelni ezt a terhet. Három héttel később pedig bekopogott az életembe a teológia. A tanulmányaim közül ez a képzésnek a felépítése állt hozzám a legközelebb, mert a tanáraink nem azt akarták bevasalni rajtunk, amit nem tudtunk, hanem megadták nekünk az esélyt, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet. Rengeteget adott nekem lelkileg a teológia.
– Azt mondtad, hogy 17 évig nem azonosítottad be az érzéseidet, ami azt jelenti, hogy úgy tettél, mintha…
– … minden jó lenne. Iszonyatosan nehéz a helyzetem, én mégis mosolyogva csináltam végig a napokat. Egyszerűen nem engedtem meg magamnak, hogy megéljem a negatív érzéseket.
– Nem is sírtál?
– Sokáig nem, mert úgy éreztem, hogy erősnek kell lennem – meg akartam felelni lehetőleg az egész világnak! Szerintem egy-két családtagom biztosan összeomlott volna, ha én nem tartom bennük a lelket. Egyszerűen nem roskadhattam össze, pedig ez teljesen természetes lett volna, hiszen fontos, hogy megélhessük az érzéseinket, és ha kell legyen, aki támogat benne. A balesetem után mindig számíthattam a családom és a barátaim segítségére, lelkileg azonban egyedül éreztem maradtam, pedig ha nem tudjuk tudatosítani magunkban az érzéseinket és mindazt, amin keresztülmentünk egy ilyen trauma után, akkor kell valaki, aki segít ebben.


– Neked mi volt a megküzdési stratégiád?
– Pont az ilyen kérdések miatt vállaltam az interjút. (mosolyog) Eleinte a megfelelési kényszer hajtott és tartott életben, de amikor belefáradtam, az önreflexió, az önmagammal, az érzéseimmel és a helyzetemmel való szembenézés lépett a helyébe, ami igencsak fájdalmas volt. Nem véletlen, hogy olyan hosszú időn keresztül eltoltam ezt magamtól, pedig a szenvedés elkerülhetetlen ilyenkor, és felesleges ellene harcolni. Azt hittem, hogy ha tudatosítom a kínzó érzéseimet, akkor abba bele fogok halni, csakhogy inkább feloldozást hozott számomra a lelki munka. Évekig jártam pszichológushoz, és a pszichodráma is új felismerésekre világított rá.
– Küzdöttél önváddal?
– Sokáig nem bocsátottam meg önmagamnak, de idővel arra jutottam, hogy nem tudhattam előre, hogy egy fejesugrás ilyen balul is elsülhet. Beláttam, hogy ebben senkinek nincs felelőssége.
– Szerinted a sors keze volt?
– Igen, pontosan!
– Van benned rossz érzés azokkal szemben, akiknek más van megírva a nagykönyvben?
– Ha az irigységre gondolsz, akkor igen. Persze. Például azokkal szemben, akik családot alapíthattak, és kívülről úgy látszik, hogy boldogan élnek. Vagy a párokat is irigykedve szoktam nézni, mert tudom, hogy ők képesek önállóan is együtt élni…
– Azt hallottam, hogy nem is olyan régen rád talált a szerelem…
– A lelkem döntött így, nem én! (nevet) Pedig ellen akartam állni, de van az az erő, amely minden ellenállást leküzd. A párommal mindketten súlyos mozgáskorlátozottak vagyunk, és ez igencsak megnehezíti a helyzetünket, de mi mégis egymás mellett döntöttünk. Az viszont bánt, hogy még azt sem tudjuk megoldani, hogy kettesben beüljünk valahová. Mindig kell egy plusz ember, mert az alapvető dolgokban is segítségre szorulunk. Ha elmennénk vacsorázni, a kabátomat sem tudnám egyedül levenni, és ugyan egyedül eszem, de csak akkor, ha valaki előtte apró falatokra vágja az ételt. A párom viszont ebben is segítségre szorul… Nehezen élem meg, hogy nem lehetünk együtt, csak mi ketten.


– Egyébként milyen a kettősötök?
– Őszinték vagyunk egymáshoz, kimondjuk, amit gondolunk és érzünk. Szerintem azonban nem kell mindenképp ebben a helyzetben lenni ahhoz, hogy empatikusak tudjunk lenni egy sérült emberrel, és átérezzük, miben él nap mint nap. Azt gondolom, ha nem lennénk mozgássérültek, akkor is ugyanígy vonzódnánk egymáshoz, hiszen a kapcsolatunkban nem a fizikai állapotunk a meghatározó tényező. Szerintem belülről választ az ember. Nekem az a fontos, hogy a kapcsolatomban önmagam adhassam, és hogy a másik azt szeresse bennem, aki valójában vagyok. Persze az is lényeges, hogy támogasson az utamon, ahogy én is támogatom őt. Fontos megélni az örömöt azáltal, hogy együtt vagyunk, hogy pont ő van mellettem. Ez mindent felülír.
– Számodra az utazás jelenti a szabadságot?
– Teljes mértékben! Ezen a téren azt hiszem, kihozom magamból a maximumot. Nem szeretnék egész nap a négy fal között ülni, ennél többre vágyom: szeretném felfedezni a világot! De tény, hogy egy olyan országban élünk, ahol a segítséggel élő emberek nem szabadulhatnak fel teljesen, így a szabadság ízét én is csak részben ízlelhetem meg. Amíg az alapvető szükségleteinket nem kapjuk meg maguktól értetődően, hanem nap mint nap meg kell harcolnunk értük, addig nem marad energiánk másra, többre. Amíg nem utazhatok spontán, mert nem találhatom ki csak úgy, hogy felugrom a tízórási vonatra, hiszen előre be kell jelentenem azt a MÁV-nál, addig nehéz szabadnak lenni. A távolsági buszok pedig szóba sem jöhetnek, mert mind lépcsősek. Az akadálymentesítés mellett a másik legnagyobb nehézség, hogy nincs elég segítőnk. Akik vannak, azok a lelküket is kiteszik, rengeteg feladat hárul egy személyre, és nem lehet annyifelé szakadni, ráadásul így nem tudunk minőségi időt eltölteni az ellátásban. A kiszolgáltatottság és az önállóságunk elvesztése az egyik legnagyobb trauma számunkra. De ha olyan emberek látnak el minket, akik méltón és tisztelettel bánnak velünk, akkor könnyebb elviselni ezt az állapotot.
– Megfigyeltem, hogy a logisztika kulcsfontosságú az életedben.
– Tudod, mi az érdekes?! Néhány évvel ezelőtt pár napot Nürnbergbe töltöttem az ismerősöknél, és ahogy ott jöttem-mentem, akkor tudatosult bennem, hogy egy város lehet teljesen akadálymentes is, és hogy mennyi energiám maradt a nap végére, mert abszolút nem kellett előre megterveznem az utat, és nem kellett állandóan az aszfaltot néznem, hogy nehogy elakadjak. Ott nem kellett erre figyelnem, mert minden olyan kényelmes volt, ezért ugyanúgy nézelődhettem, mint mindenki más. Bármelyik irányba és bármelyik járműre felszállhattam. Akkor tapasztaltam meg, hogy Magyarországon mennyi energiám elmegy nap mint nap arra, hogy eljussak oda, ahova szeretnék. Nürnbergben végre azt érezhettem, hogy számítok: ott rám mosolyogtak az emberek. Itthon viszont már messziről kiszúrnak és inkább félrenéznek…


– Szerinted miből fakadhat ez a fajta hozzáállás?
– A társadalom múltjából, abból, hogy a mindig elszeparáltan éltek, így ritkán találkoztunk velük az utcán – egyszerűen nem voltak az életünk részei. Nekem sincsenek ilyen tapasztalásaim a gyerekkoromból, most pedig már a másik oldalról szemlélem a helyzetet. Azt látom, hogy az emberek inkább elkapják a tekintetüket és elkerülnek, átmennek az utca túlsó oldalára, csakhogy véletlen se kelljen interakcióba kerülniük egy sérült emberrel. Ez mind abból ered, hogy nem ismerik a kerekesszékeseket. Él bennük egy kép rólunk, amit az ismeretlentől való félelem csak felerősít, és mindez meggátolja őket abban, hogy közelebb jöjjenek hozzánk. Pedig nyitottság kell ahhoz, hogy ezen a gáton át tudjanak lépni, és teret adjanak a kíváncsiságnak. Már rájöttem arra is, hogy itthon az emberek többsége kétségbe esik, hogyha mondjuk a boltban szóba kell állnia velem, de én ilyenkor kihúzom magam, és egy széles mosollyal megpróbálom eloszlatni a tartózkodásukat. Olykor azért érnek kellemetlen élmények is. Egyszer szilveszterkor egy belvárosi utca sarkán vártam a barátaimat, váratlanul odajött hozzám egy férfi, hogy mennyi pénzre van szükségem – azt hitte, koldulok, pedig csinosan voltam felöltözve. És nem egyedi eset, mert a kerekesszék miatt eleve él a társadalomban egy sztereotípia rólunk, és ez ellen nem tudok mit tenni. Ez csak akkor fog megváltozni, ha sérült és nem sérült ember minél több időt tölt együtt, és megismeri egymást, mert akkor rájönnek, hogy nincs félnivalójuk egymástól. A személyes találkozásnak falakat ledöntő ereje van.
– Jól érzem, hogy megbékéltél a helyzeteddel?
– Megtanultam vele együtt élni, mert egyelőre nincs más lehetőségem. Meghalni néha könnyebb lenne, de szerencsére ritkán önt el ez az érzés. Volt olyan sorstársam, akiben akkora törést okozott ez a veszteség, hogy nem tudott így tovább élni. Ezért senki nem hibáztatható.
– Te honnan meríted az erőt?
– Most már vagyok olyan jóban magammal, hogy a szenvedés elkerülhető részét a magam iránti tiszteletből fakadóan igyekszem távol tartani, de ehhez el kellett jutnom odáig, hogy fontos legyek önmagam számára. Ameddig ez nem erősödött meg bennem, addig óriási szükségem volt arra, hogy legyenek körülöttem olyan emberek, akiknek elég fontos vagyok, mert így a szeretetük és törődésük segített. Támogató közeg nélkül ezt nem lehet túlélni.
– A blogírás is egyfajta komfortzónából való kilépést jelent számodra?
– Mindig is szerettem írni, de éppen az életemmel kapcsolatban nem akartam sosem megosztani a gondolataimat. De annyian kérdezték tőlem, hogyan oldok meg bizonyos dolgokat, amik nekem már természetesek és maguktól értetődőek, míg ők el sem tudták képzelni, így aztán egyszer csak rávettem magam hogy írjak mindenről. És szuper érzés, mert engem is feltölt! Ha nem kellene ennyit szervezkednem a mindennapokban, akkor több szellemi energiám maradna.
– Téged mi éltet?
– Hogy minél több jó érzés töltsön el. Szüntelenül tanulom, hogyan tudom úgy jól érezni magam, hogy nem külső forrásból próbálom megszerezni a boldogságot, hiszen az csupán pillanatnyi örömet hoz, hanem belül, önmagamban találjam meg.