Harmincas férfiként egy szülésznővel leülni beszélgetni, az igazat megvallva, kihívás… – gondoltam én, amikor készültem erre az interjúra Decsák Mónikával, a kalocsai Szent Kereszt Kórház Szülészeti Osztályának szülésznőjével. Bár az élet úgy alakította, hogy korábban volt szerencsénk egymáshoz, mégis okozott némi fejtörést, hogy mit és hogyan lehet kérdezni tőle erről az élet egyik rendkívül intim, érzékeny és bizonyos szempontból misztikus területéről, ami számára a mindennapokat jelenti. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és minden jött magából.

– Veled abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy úgy beszélgethetünk és kérdezhetlek – többek között a hivatásodról is –, hogy volt szerencsém testközelből megtapasztalni, hogyan dolgozol, amikor világra segítetted a kislányomat. Az egyik tanulsága annak a napnak – sok más mellett – az volt, hogy rádöbbentem, férfiként az ember nehezen tudja elképzelni a szülőszoba világát.
– Igen, a férfiaknak többnyire fogalmuk sincs arról, hogy mivel jár a szülés egészen addig, amíg bele nem csöppennek. Nyilván a kismamának is új ez a helyzet, de az apás szülések alkalmával az apukákon mindig jobban látom, hogy mennyire rácsodálkoznak, hogyan is zajlik ez a sokszor órákon át tartó folyamat.
– Bár a státuszod mint szülésznő adott, odabenn mégis kicsit pszichológusnak, lelki társnak, segítőnek is kell lenned, igaz?
– Inkább úgy mondanám, hogy egyszerűen nyitottnak kell lenni a kismama felé. Az kell, hogy érezze, hogy tényleg törődünk vele. Mindig azt mondom, hogy nekem ott benn mindenki egyforma és ugyanolyan fontos. Teljesen mindegy, hogy az első vagy a tízedik gyermekét vállalja, de vállalja, hogy egy új életet világra hoz, és egy kisgyermekről jó esetben egy életen át gondoskodni fog. Bár 17 éve vagyok szülésznő, nekem a mai napig minden egyes kisbaba megszületése egy csoda. El sem tudnám képzelni, hogy mást csináljak.
– Hogyan választottad ezt a hivatást?
– Igazság szerint először védőnőnek, majd fogászati asszisztensnek készültem, de az utóbbi tantárgy nem indult abban az évben, amikor felvételiztem. Választhattam még a csecsemő- és kisgyermekgondozó, illetve a szülésznő között. Mivel az előbbi képzés órarendjében szerepelt ének és technika tantárgy is, ezeket látva döntöttem amellett, hogy nekem inkább a szülésznői pálya lehet az ideális. Őszintén megmondom, hogy már az is végtelen büszkeséggel tölt el, ha a gyerekeimnek tanévkezdéskor szépen be tudom borítani a tankönyveket és a füzeteket. (nevet)
– Ezek szerint a szülőszobán nem dudorászással nyugtatod a vajúdó anyukákat!
– Annak semmiképp sem tenném ki őket! (nevet újra)
– Maradt tehát a szülésznői hivatás…
– Igen. Baján, a Jelky András Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégiumban lettem általános ápoló asszisztens, majd Kecskeméten, a Szent Györgyi Albert Iskolában végeztem el a hároméves „E” kategóriás szülésznői végzettséget adó képzést. Ezután a bajai kórházban dolgoztam 2005 szeptemberéig, ahol nővérszállón laktam, nem jártam át mindennap Bátyáról. A bajai kórházból mentem el gyesre, és voltam otthon hét évig a három gyermekemmel, majd a kalocsai kórházban folytattam a munkát. Idén ősszel, egészen konkrétan október 19-én lesz hét éve, hogy dolgozni kezdtem Kalocsán, egy családias hangulatú, jó csapatban.
– Mit tanul az iskolában egy leendő szülésznő?
– Sok tantárgyunk volt: anatómia, biológia, szakápolástan, szülészet-nőgyógyászat, terhesgondozás, nőgyógyászati műtétek. Szerepelt az órarendünkben orvos által oktatott gyermekgyógyászat, újszülöttan, sőt, még némi sebészetet is tanultunk.
– Ha az ember ráguglizik arra, hogy a papírforma szerint mi mindenre van „jogosítványa” egy szülésznőnek, akkor arra döbbenhet rá, ahogy tettem én is a találkozásunk előtt, hogy gyakorlatilag a teljes szülést le tudnátok vezetni…
– Elméletileg igen. Külföldön sok helyen bevett szokás például az otthonszülés (ami hazánkban is legális, 2011 óta rendelet szabályozza – a szerk.), illetve kórházban is csak komplikált esetnél, vagy problémás terhességnél lép közbe az orvos. Volt olyan szülésznő osztálytársam, aki Hollandiában dolgozott egy ideig, és otthonszüléseket vezetett le. Hozzá jártak tanácsadásra a kismamák, aztán ő volt ott a szülésnél is, majd házhoz is ő járt ki, kvázi védőnőként.

– Hogyan élted meg, amikor te feküdtél azon a bizonyos ágyon a szülőszobán?
– Az egészen más tudatállapot volt, de azt nem tudod kikapcsolni, hogy minden körülötted zajló mozzanatot analizálsz olyankor is. Mindhárom kolléganő, akiknél szültem, nagyon jók voltak. Érdekes, hogy hiába tudod elvileg pontosan, hogy mi fog történni, akkor sem tudod teljesen „kívülről” látni magad abban a helyzetben. Nekem például sok dolgot, ami a szülés közben történt, utólag meséltek el, és rácsodálkoztam, hogy jó néhányra az elmondottak közül egyáltalán nem emlékeztem. Édesanyám volt bent velem az első szülésemnél, és annyira felfokozott állapotban voltam, hogy kevés dolgot tudnék visszaidézni. Az érzés viszont kristálytisztán megvan, hogy mennyire örültem, és milyen büszke voltam magamra, amikor megszültem a lányomat. A következő kettővel bizonyos szempontból könnyebb volt.
– Ezt szokás mondani, hogy az első a legnehezebb, a folytatás meg „szinte rutinból” megy, de aki látott már szülést, vagy adott már gyermeknek életet, azért eléggé árnyalja ezt a közvélekedést. Egyetértesz?
– Olyannyira igen, hogy a második gyermekem születése után kijelentettem, hogy én szülőszobára ebben az életben már csak dolgozni megyek majd be! Aztán két évvel később megszültem a harmadik gyermekem.
– Vannak tipikus téveszmék, amikkel szembesülsz a munkád során?
– Igen, rengeteg. Nem is hinnéd el, hányan írtak például rám és kérdezték meg, hogy „a császármetszés tényleg úgy történik, hogy kettéfűrészelnek”?  Ez nyilván nem igaz, sőt! Hasonló kérdésből rengeteget kapok, ahogyan a „fájni fog?” is nagyon gyakori. Nyilván senkinek nem hazudhatom azt, hogy nem fog fájni, de a szülést magát mégis mindenki más-más módon éli meg. Van olyan kismama, akit az édesanyja azzal az útravalóval bocsátotta be hozzánk, hogy „úgy fog fájni, hogy lekaparod a csempét a kórterem faláról”. Ő meg szinte a kórteremben szült meg, mert annyira fel volt készülve a fájdalomra, hogy észre sem vette, nem is számított rá, hogy relatíve enyhébb fájások közepette szüli meg a babáját.
– Nálunk létezik a „fogadott szülésznő”?
– Az sokkal gyakoribb, hogy fogadott orvosa van sok nálunk szülő kismamának. Szülésznők esetében ez már nehezebb kérdés, mert egyelőre kevesen vagyunk az osztályon. Ketten elmentek nyugdíjba, öten maradtunk. Így sűrű a műszakbeosztása mindannyiunknak, én pedig időközben el is váltam, és nem tudok azonnal rohanni a kórházba, ha éjjel kettőkor felhívnak, hogy le kellene vezetni egy szülést, mert nem tudom hirtelen kire bízni az éjszaka közepén a három gyermekemet.
– Lépjünk vissza pár lépést! Megjelenik a kismama az osztályon nálatok. Mi történik utána?
– Meghallgatjuk, hogy mi a panasza, magyarul, hogy azért jött-e, mert történt valami, ami nyugtalanítja, vagy csak „idő van”. Utóbbi esetben, ha nincsenek fájások és más probléma sem, akkor felvesszük az osztályra, aztán elvégezzük az ilyenkor szokásos vizsgálatokat. CTG, ultrahang, vérvétel következik, aztán várjuk, hogy meginduljon a szülés. Ha problémás kismamával találkozunk, aki fájások közepette vagy vérzéssel jelentkezik, automatikusan a szülőszobára kerül, megvizsgálja az orvos, majd jönnek az említett általános vizsgálatok. Arról, hogy a szülőszobán mi történik, nincs egy „általános forgatókönyv”. A történések határozzák meg, hogy az adott pillanatban mi a dolgunk.
– Én úgy tudom elképzelni, hogy alapvetően kétféle módon dolgozhat egy szülésznő. Az egyik módszer, amikor fogadja a kismamát vagy a párt, és amolyan csendes szemlélőként támogatja őket, végzi a szükséges teendőket, illetve a másik típus, aki beszélget, magyarázza, hogy mi történik, nyugtatja a szülőket, törölgeti az anyuka homlokát. Te melyik vagy?
– Próbálok beszélgetéseket kezdeményezni, odafigyelve, hogy erre mennyire vevő a kismama. Ezt általában már az első pár mondatváltásból le tudom szűrni, hogy valaki jónéven veszi-e, vagy nincs rá szüksége. Amikor hosszú egy vajúdás, akkor az életből bármi szóba kerülhet. De előfordul az is, hogy rádiót kapcsolunk, zenét hallgathatunk. Például rengetegen tudják, hogy vasárnap reggel a Korona Rádióban régebbi magyar dalok szólnak, és volt olyan apuka, aki a rádióval együtt dúdolta az anyukának a dalokat, ezzel nyugtatva őt.
– Milyen érzés belelátni ezekbe az intim pillanatokba? Te olyan apró mozzanatoknak lehetsz a részese vagy a szemtanúja, amelyekről gyakran egy pár életében a két emberen kívül senki nem tudhat…
– Érdekes. Vannak olyan pillanatok és képek, amik megragadtak bennem. Ahogyan például a párok egymásra néznek, összedugják a fejüket, ahogyan az apuka megérinti az anyukát. Ezek olyan ritka és szép mozzanatok, amiket legszívesebben lefotózna az ember.
–  Gondolatban fotózol is?
– Persze, az ember lelkét ez nagyon meg tudja érinteni. Aztán vannak esetek, amiken jókat nevetünk, és azért maradnak meg. Mint amikor egy apukára próbáltuk ráadni a műtősruhát, de bármit húzott fel, mozdult egyet, és mint a filmekben, valamelyik testrészén, a hátán, a karján, vagy az oldalán már szakadt is keresztbe a ruha. Szegény kismama próbált csitítani bennünket, mert a fájások közepette neki azért erőt próbáló volt hangosan kacarászni.
– Szerinted, a szülés előtti pillanatok légköre meghatározó a baba számára? Mármint, hogy milyen hangulat veszi körül, miközben éppen készül beleszületni ebbe a világba?
– Szerintem igen, ahogyan a családi légkör is kezdettől meghatározó, csakúgy, mint az, hogy várták-e a babát, vagy sem. Mondjuk, azt őszintén mondhatom, hogy én még szerencsére nem nagyon találkoztam olyan helyzettel, amikor azt láttam, hogy a születendő babát ne várták volna a szülei.

Hamarosan bemutatjuk a kalocsai Szent Kereszt Kórház szülésznőjével, Decsák Mónikával készült interjúnk második felét, amiben keményebb pillanatok megéléséről is beszélgetünk. Hivatásának ugyanis rengeteg szépsége mellett vannak olyan momentumai is, amikor nem örömkönnyek hullnak sem a kismama, sem pedig az úton őt kísérő szülésznő szeméből. A fájdalom feldolgozásáról, a bástyaszerepről és általában az élet megpróbáltatásairól és szépségeiről több szó esik a beszélgetés folytatásában – természetesen az Impulzív Online-on!

Fotó: Kesztyűs Atti