A kalocsai Szent Kereszt Kórház szülésznőjével, Decsák Mónival készült interjúnk első feléből kiderül, hogyan sodorta az élet arra a pályájára, amiről ma már a világ kincséért sem térne le, hiszen megtalálta benne küldetését, hivatását. Őszintén mesélt arról is, hogy három gyermek édesanyjaként nem mindig könnyű feladat otthon és „második otthonában”, a kalocsai szülészeten is helyt állni, de ő igenis igyekszik. Erőfeszítéseinek eredményességét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy saját fia is azt szeretné, ha gyermeke édesanyja segítségével látná meg a napvilágot. Többek között ez is kiderült Mónikával folytatott beszélgetésünk második részéből.
– Egy rádióinterjúd alkalmával azt mondtad, hogy nagy örömmel látod, hogy egyre több az apás szülés. Ezt miért viseled ennyire a szíveden?
– Nem csak a korábban említett mulatságos pillanatok miatt, hanem azért, mert ez egy pár számára egyrészt életre szóló élmény, másrészt azt látom, hogy nagyon meg tudja erősíteni és el tudja mélyíteni a kapcsolatukat. Van olyan apuka, aki kategorikusan elhatárolódik attól, hogy bejöjjön, meg van a másik véglet, aki nagyon ott akar lenni, sok kérdése van és határozott támasza a kismamának. Érdekes, hogy a billegők, akik nem biztosak abban, hogy be merik-e ezt vállalni vagy sem, többnyire végül amellett döntenek, hogy bejönnek, mert arra jutnak, hogy nem akarnak kimaradni az élményből. Az anyukákon ilyenkor mindig látom azt az őszinte hálát, ami sugárzik róluk, hogy jó, hogy ott van mellettük a párjuk. Különösen igaz ez az első gyermek születésénél, és igenis meg tudnak hatódni a férfiak is. Láttam már olyan apukát, akinek elakadt a szava, meg olyat is, akinek úgy remegett a keze, hogy nekünk kellett segíteni neki fotózni a babát. Egyébként egy jó fél éve, hogy bevezettük az úgynevezett szőr-bőr kontaktus aranyóráját, kifejezetten apukák számára.
– Ez mit jelent? Hogy az apuka is „magára teheti” az újszülöttet?
– Tulajdonképpen igen. Akár császármetszés, akár sima szülés esetén az apukára is rátesszük a gyermeket. Ugye sima szülés esetén az anyuka automatikusan megkapja a babát, de most már van arra is lehetőség, hogy a baba fürdetése és azután, hogy kapott egy pelust, az apuka levetkőzik félmeztelenre, és ő is a mellkasára veheti a kicsit. Erre egyébként kifejezetten nagy igény mutatkozott. Úgy voltunk vele, hogyha a gyermekorvos ellátja az újszülöttet, és mindent rendben talál, akkor miért ne adnánk rá lehetőséget? Nagyon jó látni apát és babát így együtt, hiszen nem csak az anyuka, de az apa szívhangjára is megnyugszanak a gyerekek.

– Ilyenkor úgy sajnálom, hogy nem tudjuk megmutatni az arcát annak, akivel beszélgetünk, mert ahogy mesélsz a szülőszobai élményekről, szabályosan ragyog a szemed. Pedig gondolom, nem mindig ilyen gondtalan és derűs odabent lenni… Sosem felejtem el, amikor egy gyermekorvossal beszélgettem, és kimondta, hogy „nekem halt már meg gyermek a kezemben”.
– Igen… még anno Baján egyszer egy halvaszülést kellett levezetnem. Szerencsémre utána napokig nem voltam beosztva a szülőszobára, mert nagyon földhöz vágott. Pedig akkor még meg sem voltak a saját gyerekeim… Sajnos a legjobb szándék és a legnagyobb szakértelem mellett is megtörténhet ilyen, és ezt tényleg borasztó megélni. Nekem úgy alakult, hogy az első szülésem előtt volt egy vetélésem, és ez a bajai eset pont akkortájt történt. Ráadásul ismertem a kismamát is… vele sírtam. Tényleg szerencse, hogy az ilyen esetek nagyon ritkák…
– A nehéz pillanatokat hogyan dolgozod fel?
– Az első mindig az önvizsgálat. Mindig azt pörgetem át a fejemen, hogy tudtam-e volna valamit jobban, másképp csinálni? Aztán hazamegyek, és hagyom, hogy üvöltsön a Tankcsapda… muszáj valahogy fizikálisan is kidolgozni a felgyülemlett belső feszültséget.
– Ezekben a helyzetekben hogyan tudsz bástya lenni?
– Nekem valahogy plusz erőt ad, amikor látom, hogy nehéz helyzet adódik vagy baj történik. Olyankor nagyon fel tudom szívni magam, mert a kismamának vagy a babának ezzel tudok a legtöbbet segíteni. Ha esetleg komplikáció adódik vajúdás közben, arra is figyelni szoktunk, hogy még az arcunk rezdülését se lássák, hogy baj van. Azt próbálom sugározni, hogy minden rendben lesz, jó kezekben vannak.
– Kezek… ez most talán kicsit morbid kérdés, de valamilyen módon a legtöbb ember valahogy számon tartja az elvégzett munkájának a gyümölcsét. Én körülbelül tudom, hogy hány műsort, hány cikket, hány híranyagot készítek el egy évben. Te tudod, hogy nagyjából hány babát segítettél már a világra?
– Megmondom őszintén, hogy százig írtam és számoltam [nevet fel], és ez még anno a bajai évek alatt össze is jött.
– Tartod a kapcsolatot a kismamáiddal?
– Van, akivel évek óta kapcsolatban vagyunk. Szoktak küldeni képeket a gyerekekről vagy éppen tanácsért fordulnak hozzám. Ez nagyon jó érzés és nagy megtiszteltetés.
– Említetted, hogy három gyermek édesanyja vagy, amit nehéz lehet a munkabeosztásoddal szinkronba hozni. Hogy tudod ezt megoldani?
– Elég nehezen, és nem titok, hogy gyakran kell logisztikázni, de mindent meg lehet oldani. Hétköznap van egy „dadusom”, aki jön, és amikor nappalos vagyok, útnak indítja a gyerekeket, ha pedig éjszakás vagyok, akkor ott alszik velük. Hétvégente a párom segít. Tizenkét órás munkarendben vagyunk, amihez az évek alatt hozzászoktak, főleg a legkisebb. Ő már abszolút ebbe nőtt bele. Egyébként mindennap, amikor hazaérek a műszakból, a lányom és a két fiam is alaposan kikérdez, hogy hány baba született, hány kisfiú, hány kislány. Amikor az utcán rám köszönnek gyermekes anyukák, párok, akkor is mindig kérdezgetik, hogy „ő is nálad született”? A tízéves kisfiam például a lelkemre kötötte, hogy nem mehetek nyugdíja, amíg neki nem lesz gyereke, mert ő csak nálam születhet!
– Azért az egy érdekes helyzet lenne, nem?
– Olyan szempontból van némi elképzelésem, hogy két sógornőmnél is én voltam bent szüléskor. Ilyenkor még jobban parázol, még jobban benned van az ideg és az izgalom. Ott is együtt sírtunk a szülőszobán örömünkben. A volt férjem húgának a kislánya is nálam született tizenhárom éve, az is hatalmas izgalom volt. De ahogy mondtam is, semmilyen szempontból nem teszek különbséget a kismamáim között. Nekünk azt tanították Kecskeméten, hogy minden kismamával úgy bánjunk, ahogy magunknak, vagy a szeretteinknek is kívánnánk, hogy bánjanak velük. Ha esetleg rossz napom is van, azt ők nem érezhetik, nem láthatják. Mondjuk, szerencsés alkat vagyok, mert általában az otthoni gondokat le tudom tenni, amikor belépek a munkahelyemre, és többnyire ez fordítva is igaz. Nem volt ez mindig így, mert pályakezdőként hatalmas a felelősség nyomása, de ahogy telik az idő, egyre biztosabbá válsz a tudásodban, amit egyébként folyamatosan fejleszteni és képezni kell. Rendszeresen járunk például továbbképzésekre.
– Azt teljesen komolyan mondtad, hogy te el sem tudnád képzelni magad más szerepben?
– Teljesen! Én tényleg úgy érzem, hogy ez az életem… nem is a munkája, mert az olyan rideg és hivatalos. Úgy fogalmaznék, hogy ez inkább hivatás számomra, és ezzel együtt egy bizonyos életforma is. Ehhez mondjuk az is hozzátartozik, hogy amikor este hétkor hazaesel, a világot már ritkán tudod megváltani. Ilyenkor a gyerekek a szomszéd utcában lakó dédimamától hazafelé vezető úton egymás szavába kapkodva mesélik, hogy mi minden történt velük, ami kitart hazáig. Otthon vacsorázunk, kikészítem a másnapi holmijukat, több nagyon nem fér a hétköznapokba. Egyébként szervezéssel, szabadnapokkal, pihenőnapokkal nyilván meg lehet oldani mindent, de az tényleg logisztika.
– Boldog, sikeres vagy elégedett embernek látod magad?
– Mind a három vagyok. A munkában úgy érzem, hogy ott vagyok, ahol szeretnék lenni. A munka során az tesz boldoggá, elégedetté, amikor egy szülés után látom a szülők szemében azt a csillogást, boldogságot, örömöt, amin félig-meddig osztozunk. Ezt csak az látja, aki akkor ott van. A családi életem is boldog, így elégedett is lehetek. Néha tartunk a gyerekekkel „ma nem csinálunk semmit napot”, amikor felpakolunk nasiból, közösen választunk egy filmet, vagy játszunk, esetleg rendelünk egy pizzát, és tényleg csak együtt vagyunk és szórakozunk. Ritkán van erre lehetőség, de muszáj teremteni!
– Hogyan látod a hivatásod az évek tükrében?
– Technikai tekintetben már az utóbbi pár évben is rengeteget változott, de a gyermekszületés maga, az örök. Meg az is, hogy ott legyen valaki az anyuka és az apuka mellett, aki ezen az úton kíséri őket, és én remélem, hogy még nagyon sokáig ott lehetek!
Fotó: Kesztyűs Atti

Szerző