Katinka az a típus, akinek jó a társaságában lenni, akivel egy kávé mellett órákat lehet beszélgetni, és közben olyan, mintha megállna az idő. Az élete kilenc évvel ezelőtt óriási fordulatot vett, amikor autóbalesetet szenvedett, és mellkastól lefelé lebénult. Mintha visszaállították volna a startvonalhoz, de ő szerencsére képes akárhányszor újrakezdeni. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne olyan nap, amikor semmihez sincs kedve, amikor csupán az akadályokat látja, melyeket jó lenne csak lazán átlépni, csakhogy egy kerekesszékkel ez nem egy könnyen kivitelezhető mutatvány. Na, ilyenkor vesz egy mély levegőt, aztán összegyűjti valamennyi erejét a folytatáshoz. És valahogy előbb-utóbb mindenre talál megoldást. Először nem hittem, hogy teljes életet élhet, de a beszélgetésünk végére beláttam, hogy ez igenis lehetséges, hiszen Katinka kiegyensúlyozott és elégedett. Pedig ez nem volt mindig így…


– Milyen volt a húszéves Katinka?
– Azt ne akard tudni! (kacag) Az biztos, hogy már akkor is nagyon vágytam saját családra, és fiatalon szerettem volna édesanya lenni, ami sikerült is. Annak idején eléggé hirtelen haragú voltam, de az anyaság azt hiszem, türelmet hozott az életembe. Így visszatekintve, valószínűleg nem értékeltem igazán mindazt, amiért pedig hálásnak kellett volna lennem. Sőt, akkoriban az anyagi dolgok kifejezetten fontosak voltak a számomra, ám a balesetem után sok minden átfordult bennem, és a hangsúlyok máshova kerültek.
– Olyan érdekes, hogy általában egy betegség vagy baleset ébreszt rá bennünket a lényegre.
– Most visszanézve, igazából már a baleset előtt is voltak utaló jelek, amiket persze egyáltalán nem vettem komolyan, egészen addig, amíg nem kaptam meg a legdurvább pofont az élettől.
– Milyen jelekre gondolsz?
– Akkoriban elég feszített tempóban éltünk, még arra sem volt időm, hogy szusszanjak egyet. Mondhatni minden a munka körül forgott, úgyhogy észbe kellett volna kapnom. Olyan érdekes, hogy a baleset előtti hónapokban többször is megsérült az autónk, valahogy mindig történt vele valami apróság. Szerintem a sorsot hívtuk ki magunk ellen. Persze egyfolytában úgy éreztem, hogy olyan jó lenne végre pihenni, és végül ez a kívánságom teljesült is, csak az univerzum valamit félreérthetett, mert én nem ilyen pihenésre vágytam. (nevet) Szinte pillanatok alatt meglett a baj…
– Összeszorul a szíved, ha arra a napra gondolsz?
– Már nem szippant be érzelmileg.


– Hogyan emlékszel vissza rá?
– Bizonyos részletek teljesen kiestek. A balesetről mindössze néhány homályos emlékem van, így nem mondhatnám, hogy meghatározó élmény maradt. Sokkal intenzívebben él bennem az utána következő időszak, hiszen az ébredésem pillanatától kezdve nehéz napok vártak rám, de igazán a mélyére, valahogy sosem kerültem. A komoly depresszió szerencsére nem ért el, pedig féltem, hogy nem úszom meg. Láttam, hogy a hasonló helyzetben lévő társaim egy bizonyos ponton szétesnek. Azt hiszem, én a váláskor kerültem a legmélyebbre.
– Mikor tudatosult benned, hogy innentől kezdve minden másképp lesz?
– Valahogy ehhez is idő kellett, mert az elején szinte sodortak az események. Meg kellett tanulnom újból létezni, és ez olyan alapvető dolgokat jelentett, mint a levegővétel vagy az ülés. Egészen addig ezek a mozdulatok természetesen működtek, de onnantól mindent elölről kellett kezdenem, úgyhogy nem volt idő gondolkodni. Persze olykor-olykor azért magamba zuhantam, mert kezdett bennem tudatosulni, hogy most már ezt az életet kell élnem, és ez nem csak egy rémálom, amelyből egyszer majd úgyis felébredek.
– Mire készítettek fel az orvosok?
– Általában a legrosszabb forgatókönyvet vetítik le, és ha valami folytán mégis jobbra fordulnak a dolgok, akkor máris orvosi csodáról beszélnek. Az én esetemben már maga az is valóságos csoda, hogy egyáltalán élek, hiszen a baleset helyszínén a mentősök küzdöttek értem, majd mentőhelikopterrel kórházba szállítottak, ahol összeomlott a keringésem, de valahogy mégis vissza tudtak hozni. Az első vizsgálatoknál nem sok jót jósoltak nekem, de a következő 24 órában mindenre rácáfoltam. Mivel a gerincvelőm megsérült – de szerencsémre nem szakadt át –, így egyedül még nem tudok járni. Igazából nem tudom mi a jobb: amikor rögtön közlik veled, hogy nincs megoldás, vagy amikor mindig ott lebeg előtted a remény…


– A mi lenne ha…?
– Ezzel a gondolattal szerintem mindenki eljátszik, és aki azt mondja, hogy nem, az hazudik. Az orvos, aki műtött nem merte kimondani felettem az ítéletet, hogy többet nem fogok járni. Tehát maradt a csodavárás, hiszen a gyermeki énem még hisz benne, de persze nem ez tölti ki a mindennapjaimat. A rehabilitáción viszont egyértelműen úgy tekintettek rám, mint akinek esélye sincs arra, hogy egyszer lábra álljon. Viszont én bízom az orvosokban, a rohamosan fejlődő tudományokban, és abban, hogy valamilyen úton-módon egyszer mégis járhatok. Hiszem, hogy az egyik fiók mélyében ott van a titok.
– Okoltad magad a történtek miatt?
– Nem éreztem úgy, hogy kizárólag rajtam múlott volna a baleset, egyszerűen van, hogy a körülmények rossz irányba viszik a történéseket. Azért sem okoltam magam, mivel egyedül ültem az autóban, és másik jármű sem volt, így szerencsére senkinek nem esett baja rajtam kívül.
– Onnantól azonban egy másik élet kezdődött számodra.
– Hét évente mindig valami újat dob a gép. A sejtjeink hétévente megújulnak, szóval természetes, hogy változunk, sőt, az a normális. Mondjuk, egy ilyen drasztikus fordulatra nem lehet felkészülni.
– Szerinted, hogyan változtatta meg a személyiségedet az, hogy kerekesszékbe kerültél?
– Talán higgadtabb és megfontoltabb lettem. Nagy vonalakban persze ugyanaz vagyok, de már más szemszögből nézem a világot.


– És milyen így a világ?
– Régen talán előítéletes voltam, és a szépséget csak a kimondottan „nagybetűs” dolgokban kerestem, most viszont képes vagyok mindenben meglátni.
– A gyermekeid hogyan élték túl az édesanyjuk nélkül ezt az időszakot?
– A nagyobbik fiam már ki tudta fejezni az érzéseit, viszont a pici még csak kétéves volt. Mivel akkoriban szoros szimbiózisban éltem vele, szerintem ez az egész olyan volt neki, mintha a másik felét veszítette volna el. Az akkor megélt, hiányomból fakadó érzései azonban csak később jöttek a felszínre. Mint minden szülő, először én is azt hittem, hogy meg tudom oldani egyedül, hiszen én vagyok az édesanyja, aztán rájöttem, hogy ez túlnyúlik rajtunk, és beláttam, hogy segítséget kell kérnünk.
– És te hogyan építetted fel újra önmagad?
– Volt egy időszak, amikor nagyon nem szerettem magam. A rehabilitáción még egész jól voltam, mert ott mindenki olyan volt, mint én, de amikor visszacseppentem a saját kis életembe, már nem találtam önmagam, ezért bebújtam a csigaházamba.
– Szégyellted az új Katinkát?
– Rettenetesen bántott, hogy nem tudtam ugyanaz az ember lenni, aki régen voltam, és ebbe bizony bele lehet ragadni. Ha nem kezdesz el apró lépésekkel tenni saját magadért, akkor megállíthatatlanul lefelé fogsz zuhanni. A helyzetemet tovább nehezítette, hogy nem voltam elég önellátó, ami valahol az én hibám is volt, hiszen hamarabb eljöttem a rehabilitációról, mert úgy éreztem, hogy anyaként nem maradhatok távol ennyi ideig a családomtól. Így viszont nem boldogultam egyedül a hétköznapokban, mert nem tanultam meg azokat a trükköket, amik abban segítenek, hogy megoldjam az olyan egyszerű feladatokat, mint például az öltözködés vagy a fürdés. Jó, persze ha segítettek beülni a kerekesszékbe, akkor önállóan is tudtam közlekedni, és még egy szakmát is kitanultam, viszont egy öt centis küszöbön nem tudtam átmenni egyedül, ami valljuk be elég alapvető az életben.


– Így másra kellett hagyatkoznod?
– Amikor olyan fokozott szeretetet kapsz a másiktól, hogy úgy gondolja, azzal teszi a legjobbat neked, ha mindent megold helyetted, akkor gyakran éppen azt éri el, hogy egyre inkább úgy érzed, hogy semmire sem vagy képes. Ez persze nem tudatos tőle, hiszen az ember ösztönösen óvja, védi a szeretteit, miközben bele sem gondol, hogy talán éppen ezzel árt.
– Milyen volt az élet a csigaházadban?
– Borzasztóan monoton. Szinte csak a túlélésre játszottam, miközben arra vártam, hogy végre lemenjen a nap, hátha másnap valami jó is történik. Bár mindennap hálát adtam, mégis úgy éreztem legbelül, hogy már nem tudok úgy szeretni, mint előtte.
– Önmagadat vagy a szeretteidet?
– Így, ebben a sorrendben… (néhány pillanat csend). Ezt ki kellett végre mondanom, mert ezeket az érzéseket sokáig teljesen magamba zártam.
– Hogyan tudtál jól működni az anyai szerepedben?
– Székből gyereket nevelni a világ legnehezebb dolga! (nevet) Viszont a kommunikációs képességem rengeteget fejlődött. A gyerekek mára olyannyira hozzászoktak ehhez a helyzethez, hogy néha konkrétan el is felejtik, hogy kerekesszékben ülök, és bátran csatateret hagynak maguk után, vagy feltesznek egy dobozt a legmagasabb polcra… (mosolyog)
– Később kezdett egyre szűkebb lenni a csigaházad?
– Igen, és vele jött a vágy is, hogy önállóbb legyek. A túlzott szeretet és féltés meggátolt abban, hogy fejlődjek. Azt éreztem, hogy attól, mert kerekesszékes lettem, nem szólhat csak arról az életem.


– Az, hogy belevágtál egy új szakmába, egyfajta kitörést jelentett az otthon védőhálójából
– Iszonyatosan unatkoztam: a gyerekek elmentek az iskolába, a férjem dolgozott, és én, a „saláta”, pedig csak otthon ültem. És ennyi! Érted? Ez így nem mehetett tovább! Úgy éreztem, hogy nincs semmi, ami motiválna, amiért hasznosnak érezhetném magam. Olyan szakmát szerettem volna, amit ugyanúgy csinálhatok, mint bárki más, így jött a körömépítés, amelyben kiélhetem a kreativitásomat.
– Szerinted, ha nem lett volna a baleset, akkor még mindig együtt élnétek a férjeddel?
– Akármennyire is fáj, hogy a családom széthullott, most már ki merem jelenteni, hogy nem.
– Tehát, akkor nem a balesetet okolod azért, hogy szétváltak az útjaitok?
– Sőt, szerintem éppen az ajándékozott nekünk még nyolc együtt töltött évet. Ha a válásunk a baleset miatt történt volna, akkor már az első egy-két évben bekövetkezik. Idővel azonban talán mindketten belefáradtunk, és valami mást akartunk, miközben szépen lassan elsiklottunk egymás mellett. Ez egy kőkemény döntés volt a részemről, de egy idő után azt éreztem, hogy egyedül szeretnék élni, bármi áron. Ugyan megviselt, hogy tönkrement a házasságom, de nem féltem az önállóságtól, mert elhittem, hogy képes vagyok rá. Valójában ezzel a lépéssel kezdtem el feszegetni a határaimat, és rájöttem, hogy még annyi mindent meg tudok tanulni az életben. Nem kell lábra állnom ahhoz, hogy önellátó lehessek. Amúgy meg van egy szuper gyógytornászom! Szécsényi Szilvivel mindig együtt találjuk ki, hogyan tudjuk „megugrani” a következő lécet. Ő volt az én mankóm akkor is, amikor jött az újrakezdés.
– Hogyan kezdted újra megszeretni önmagad?
– Rájöttem, hogy a kerekesszék nem egy gát, hanem eszköz arra, hogy jobban kifejezzem mindazt, ami bennem van. Az egyik ismerősöm fogalmazta meg ezt fantasztikusan: nálad az ítélet, az élet. Azt veszem észre, hogy a környezetemben sokan nem élnek, csak túlélnek. Talán éppen ezek a mondatok voltak azok, amelyek segítettek kilépni a komfortzónámból, nyitni az emberek felé. És láss csodát: a körülöttem lévők elfogadnak, és ugyanúgy szeretnek, ebből pedig én is meríthetek.


– Hogyan barátkoztál meg a tükörképeddel?
– A baleset után a testem teljesen átalakult. Már semmi sem volt a régi, ezért eleinte eléggé elhagytam magam, csupán a kényelem érdekelt. Aztán rájöttem arra, hogy ez másképp is lehet, és a történtek ellenére is lehetek nőies. Először ékszerekkel dobtam fel a ruháimat, aztán vásároltam egy-két csinosabb darabot, és szépen lassan újra megtaláltam magamban a nőt. Rájöttem, ha mindig kritikus és bántó vagyok önmagammal szemben, azzal csak azt fogom elérni, hogy egy idő után a világ legkeserűbb embere leszek. A változáshoz persze az is kellett, hogy nem szégyelltem a testemet, fel mertem vállalni, és közben elkezdtem megkeresni magamban azt, amit szeretek.
– Az álmaidban kerekesszékben ülsz?
– Sokáig nem szerepelt szék az álmaimban, egy ideje viszont benne ülök, de ez nem tölt el rossz érzéssel. A baleset utáni első álmok viszont megviseltek, mert nagyon valóságszerűek voltak, és mindig azt láttam bennük, hogy mindez nem is velem történt, és még tudok szaladni. Aztán felriadtam, és sokszor azt sem tudtam, mi a valóság, és mi az álom.
– A történtek után átalakult a baráti társaságod?
– Sokan lemorzsolódtak, de persze én is megváltoztam közben. Más ember lettem, és így már lehet, hogy sokak életébe nem passzoltam bele. Az biztos, hogy most a barátaimnak kell többet tenniük azért, hogy a kapcsolatunk működjön, és persze jönnek is, ha van idejük. De igazából nem haragudhatok rájuk, ha lassan mégis kikopnak az életemből. Szerencsére éppen a történtek miatt új baráti kapcsolataim is lettek. Mindaddig, míg nem ismertem ezt a világot én is előítéletes voltam a kerekesszékesekkel szemben, hiszen ami ismeretlen, az sokszor félelmetes. Pedig, ha nyitottsággal tudsz közeledni felénk, akkor leomlik köztünk az a fal, amit maguk köré építettek, és akkor már nem egy kerekesszékes embert látsz, hanem egy érző embert.

Fotók: Panna