Van valami megmagyarázhatatlan báj abban, hogy éppen június első vasárnapján, pedagógusnapon kezdtem végső formába önteni egykori angoltanárommal folytatott beszélgetésem kéziratát, amelynek megjelenésekor az iskolák már a tanévzárást és a ballagást ünneplik. A nagy múltú, mai nevén Kalocsai Szent István Gimnáziumban máig emlegetik Dargay tanárnő nevét, bár évek óta nyugdíjba vonult. Kivételes emberi tulajdonságai és szakmai tudása mellett igazi egyéniség, jelenség – megfontolt járásával, régebben derékig érő, copfba font fekete hajával, és ami talán a legfontosabb, a megörökítésre méltó világlátásával. Ebbe enged most bepillantást számunkra. A tanárnő, aki – ahogyan egykori pedagóguskollégája fogalmazott – „forradalmi lelkületű, az igaz életre készítette föl tanítványait egyedi módszereivel, együtt járva az igazságkeresés útját a diákjaival”.


–  Egykori diákjaként rengeteg kérdéssel készültem az oktatási és pedagógiai módszereivel kapcsolatban, de beszélgetésünk kezdetén mégis kanyarodjunk vissza az időben, és néhány száz kilométert Kalocsától, egészen Egerig! Az Ön története ugyanis ott kezdődik, ugye?
– Igen ott, csakúgy, mint a tanárrá válásom története. Amikor erre a pályára léptem, épp volt egy szabad angoltanári állás az ottani főiskola gyakorlójának angol tagozatán. 1971-től 1983-ig az Egri IV. Számú Gyakorló Általános Iskolában oktattam másodiktól nyolcadik osztályig. Én ott tanultam meg igazán tanítani. Előtte csak annyit tudtam, hogy nagyon szeretem az irodalmat, a művészeteket és az angol nyelvet. Elvégeztem az egyetemet – ami csodálatos öt év volt –, majd amikor a személyi igazolványomba belekerült, hogy középiskolai tanár vagyok, akkor tudatosult csak bennem végérvényesen, hogy mi is az én utam. Pillanatok alatt megszerettem a munkámat, amelynek során rengeteget kaptam a gyerekektől, módszertanilag pedig Budai László (magyar–angol szakos középiskolai tanár, tankönyvíró, nyelvész – szerk.) tanár úrtól. Érdekesség, hogy akkoriban a piciknek még úgy tanítottuk az idegen nyelvet, hogy fél évig egyáltalán nem írtak, csak élőszóban dolgoztunk. Mivel a szülők hiányolták a „kézzel fogható” anyagot, azt találtam ki, hogy úgy írjanak dolgozatot a gyerekek, hogy én mondatokat mondok nekik, ők pedig egy pozitív jelet írnak a lapra, ha az igaz, és negatívat, ha hamis. Vagy egyszerű állításokat mondtam, amit le kellett rajzolniuk, ha megértették a jelentését.
– Már az interjú egyeztetésekor is kiemelte Budai tanár úr meghatározó szerepét a tanárrá válásában. Ezeket a „fogásokat” is tőle tanulta?
– Részben igen. 1983-ban elkerültem Egerből és itt Kalocsán, a Szent István Gimnáziumban kezdtem tanítani. Sok új módszertani elmélettel és eljárással találkoztam azóta, köztük a humanisztikus gyakorlatokkal, Hutchinson nyelvtanítási módszerével vagy a Total Physical Response eljárásmódjával, de egy sem volt közülük olyan, amelynek bizonyos elemeit, ötleteit nem említette volna a tanár úr a megbeszéléseinken, vagy ne találtam volna rájuk utalást a könyveiben és cikkeiben. Számomra a Budai szerkesztette középiskolás angol nyelvkönyv jelentette a Tankönyvet, mert teljes mértékben gyerekközpontú. Azt tanultam a tanár úrtól, hogy a pedagógus számára minden módszertani vizsgálódás és tudományos elmélet végső célja a diák, akit tanít. Biztosan nem véletlen, hogy az elsőként megtanítandó főigéje a „szeretni” volt. Te mit szeretsz, és mit nem? — itt kezdődik a kommunikáció!
– Milyen szép gondolat! Azt tapasztalatból tudom, hogy a gimnáziumban sokszor egészen másképp közelítette meg az angol tananyagot, mint ahogy a tankönyvekben állt, de ezek szerint a „másképp gondolkodás” a kezdetektől jellemző volt Önre.
– Abszolút, és a nyolcadikosokkal már kicsit az általad is említett középiskolás korosztályhoz, a kamaszokhoz közelítettem, akiket a mai napig imádok! Ők mindenre nyitottak és tiszták. Persze, régóta szokás „mai fiatalok-ozni”, de ez nem igaz! Ők pontosan ugyanolyanok, mint mi voltunk valamikor régen, a nagy testi és szellemi változásaink idején. Szerintem tizennyolc éves koráig a gyereknek szinte minden megbocsátható, és minden jóra megtanítható, csak okosan kell hatni rá. E tekintetben is Budaihoz kell visszakanyarodnom, illetve a szituatív nyelvtan tanításához.
– Ami mit is jelent?
– Például, hogy nem konkrét mondatokat, hanem mondatmodelleket írtam fel a táblára.
– Tényleg így volt…
– A gyerekeknek pedig az adott szerkezetet már csak egy megfelelő igével, jelzővel vagy segédigével kellett kiegészíteniük, ezáltal magát a szerkezetet is megtanulták. Az ilyen technikákat mindig nagyon tudatosan használtam. Fontos volt a szókincsbővítés is, de nem úgy, hogy a diák magolja a szavakat, hanem mondatokban használja. Tanulja meg a formát, és ezekhez társítsa a saját élete dolgait! Ez a nyelvtanítási módszer rengeteg alkalmat ad az önismeret fejlesztésére, a közösségben való együttdolgozásra és egymás felfedezésének az örömére.


– Tehát azoknak a „szórakoztató” apróságoknak is, mint amikor Alice Coopert, Ferront, Suzanne Vegát vagy Bob Dylant hallgattunk az óráin, vagy éppen egy Carl Sandburg-verset hozott nekünk, ilyen „észrevétlen” funkciói voltak? Úgy elültetni gondolatpalántákat, hogy azt észre se vegyük?
– Igen, hát persze! Illetve, hogy azt érezd, ezt te magad találtad ki. Emlékszel? A dalszövegekből mindig kihagytam szavakat, kifejezéseket, amiket nektek kellett pótolni. Egyébként nekem hatalmas öröm volt, amikor Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat kapott. Látod? Mi már évtizedekkel korábban tudtuk, milyen értékesek a szövegei! (nevet) És ezek az általad is említett dolgok kreativitásra, empátiára is tanítottak. Ja, és ne felejtsük el, hogy a teremben U alakba helyeztem a székeket, így mindenki látott mindenkit, könnyű volt kommunikálni, a tanári asztal pedig nem fölöttetek, hanem köztetek volt, és nem kellett kijönni a táblához felelni! Maradhattál a helyeden ülve.
– A szülei hogyan fogadták, hogy a tanári pályát választotta?
– Nekik erre nem volt ráhatásuk. Egyszerű emberek voltak: apu kereskedőként dolgozott, anyu pedig segített neki, leginkább háztartásbeliként, mint egy igazi édesanya. Számukra már az hatalmas büszkeség volt, hogy felvettek az egyetemre, és én lettem az első értelmiségi a családban. A férjem (Dargay Lajos szobrászművész – szerk.) családjában viszont mindenki pedagógus volt.
– Az mindig egyértelmű volt az Ön számára, hogy tanítani fog, vagy csak azt tudta biztosan, hogy szereti az irodalmat és az angolt, és ezt a tudást át is akarja adni?
– Inkább ez utóbbi. Amikor egyetemistaként hospitálásokra jártunk, az iskolaszagot is alig bírtam. Pedig nem voltak rossz élményeim, és kifejezetten imádtam az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba járni. Görög Ibi volt a legjobb testi-lelki barátnőm (Görög Ibolya protokollszakértő-író – szerk.), akivel azóta is követjük egymás sorsának az alakulását. Emlékszem, a magyar órákon felültünk a pad tetejére, hogy jobban lássa a tanár, ha jelentkezünk. De visszatérve a tanításra, igazából a Kalocsára jövetelem után kezdtem megtalálni a saját hangomat, mert itt szabadon dolgozhattam, nem korlátozott a hallgatók állandó jelenléte. Emlékszem, a rendszerváltás előtt volt egy kétéves időszak, amikor a régi felállásnak már érezhetően vége volt, az új pedig még csak formálódott. Élveztem ezt a politikai vákuumot, szabadon bedobhattam mindent.
– Úgy mint?
–   Műveket, alkotókat, akiket ismertem, szerettem és a kötelező órai anyagba nem fértek volna bele. Kezdve a nagy építészeti korszakokon, köztük a katedrálisok korán át, Szerb Antal irodalomtörténetéig, az izmusok ismertetésén, a filmművészeten és Esterházy szövegein keresztül, akár Cseh Tamás vagy a Bizottság dalaiig. Vallom, hogy az irodalom és a művészetek nem egyszerűen tantárgyak! A világ megismerésnek csak az egyik lehetséges útja a tudomány, a másik a művészet. Az egyik magyar faktos csoportból kikerülő tanítványom, már egyetemi oktatóként fordította le dr. Robert Lefever Kényszeres segítés című angol nyelvű könyvét, amelyből aztán nekem ajándékozott egy dedikált példányt. Talán engem is ilyennek tartott… A kényszeres segítő onnan ismerszik meg, hogy annyira próbál másokat támogatni, hogy egy ponton túl az már a saját érdekeit sérti, sőt minden jó szándéka ellenére, talán a segített számára sem feltétlenül a legjobbat teszi, mert előfordulhat, hogy az illető közben elveszíti a küzdőképességét.
– Magyarul: „túlsegíti” a pártfogoltját. Elgondolkodott már azon, hogy Ön valóban kényszeres segítő-e?
– Sokszor.
– És mire jutott?
– Arra, hogy én csak igyekszem jót tenni…


– Valóban komoly támogatói munkát végez, hiszen nehéz sorsú gyerekeket segít. Mielőtt erről beszélnénk, hadd kérdezzem meg, milyen volt fiatal lányként? Én hippi stílusú, nagyon vagány, a világban nyitott szemmel és szívvel járó tizenévesként képzelem el.
– Ilyen voltam. Gimnazista koromban irodalmi színpadosként, több összeállítással is felléptünk a színházban, kávéházakban és hotelekben. Az osztályban én voltam a kultúrfelelős, szavalóversenyekre jártam, és sosem voltam divatbébi. Bár a régi fotóim arról tanúskodnak, hogy amolyan különleges szépség lehettem, én ennek mégsem voltam a tudatában. Harmadikos gimnazistaként ismertem meg a férjemet, majd közel ötven évi házasság következett az életemben.
– Ilyen fiatalon találkozott a férjével?
– Igen, és nagyon nagy hatással volt rám. Hat évvel idősebb volt nálam – ő akkoriban már kiállító művész volt, ezért a kapcsolatunk elején talán kicsit én voltam a „szép kislány” mellette. Volt egy műterme, kiállításai, majd érettségi után együtt mentünk el először a tengerhez, aztán Párizsba és még sok helyre. Ekkortájt írtam verseket, amik meg is jelentek – máig szeretem őket. Majd megszületett a két gyermekünk, akikkel hat boldog évig gyesen voltam. 1976-ban Eszter (dr. Dargay Eszter, a Belügyminisztérium szabályozási és koordinációs helyettes államtitkára – szerk.), 1980-ban pedig Marcell (Dargay Marcell, Artisjus-díjas zeneszerző, zongorista – szerk.) érkezett a családunkba. Mi egyébként nagyon különböztünk a férjemmel, ugyanakkor hatottunk is egymásra. Ő kapott az én nyitottságomból – talán amiatt, hogy értelmiségi családba született, volt benne némi elitizmus –, számomra pedig ő tárt ki egy másik, új világot.
– Tehát Kalocsára már a családjával érkezett.
– Igen. A férjem megismerkedett Schöffer Miklós alkotásaival és művészetével, járt és tanult is nála Franciaországban. Ezután megkeresett bennünket Geri István, Kalocsa volt tanácselnöke, mondván Schöffer Kalocsa szülötte, és szeretnének egy kiállítást szervezni a művész egykori házában. Végül rávettük magunkat, hogy idejöjjünk, hiszen Lajos már korábban, a Schöffer-torony felállításakor is idejárt segédkezni. Aztán múzeumigazgató lett itt, én tanítani kezdtem, Eszterke a gimiben érettségizett, Marcell pedig már a Bartók konziban volt középiskolás, de remek alapokat kapott a kalocsai zeneiskolában. Voltak szépségek, nehézségek, én mégis megtaláltam a helyemet.
– Olyannyira, hogy a nyugdíjba vonulása után is sokáig visszajárt a gimnáziumba, és idézetekkel díszítette az iskola folyosóit.
– Osztálydíszítésként indult, és az Idézet a hétre tace paokkal, végül pedig egész folyosószakaszokra gyártottam részleteket József Attila, Radnóti Miklós vagy éppen Madách Imre: Az ember tragédiája szemelvényeiből. De volt, hogy az Ottlik Géza-féle Iskola a határon mondataival, máskor pedig Jónás Tamás (roma származású író, költő – szerk.) műveivel voltak tele a falak.
– Mi lett ezzel a „versmisszióval”?
– Most a Facebookon csinálom.
– Érdekes, hogy az interjú előtt volt egy félmondata, amire hadd kérdezzek most vissza: abban a korban, amikor trendi szidni a közösségi médiát, Ön mégis úgy fogalmaz, hogy „megmentette a Facebook”. Mégis hogyan?
– Nehezen mozgok, és nem tudok autót vezetni, a gyerekek, unokák távol vannak, a férjem pedig meghalt, és mivel az egészségi állapotom miatt meg kell gondolnom, hová megyek, ezért kevés emberrel tudok csak találkozni. A Facebookon viszont mindenki ott van, tarthatom velük a kapcsolatot, és nemcsak a barátokkal, de a volt osztálytársakkal, tanítványokkal is. Ezért mondtam, hogy megmentett a magányos besavanyodástól.


– Akiről eddig nem beszéltük még, az egy roma kislány, Leila – vagy, ahogy Ön nevezi, Kadizsa –, aki egy újabb „misszió” az életében. Volt Kalocsán egy a mélyszegénységben élő romák számára meghirdetett integrációs, művészetterápiás program, amelyben Ön segítő pedagógusként vett részt. Ha jól tudom, akkor ismerte meg Kadizsát, aki azóta is szerves része az életének.
– Így van. Két éve minden vasárnap délutánt nálam tölt ez a kislány. Ilyenkor elhozzák a ruháit, és én kimosom őket, ő pedig megfürdik, aztán rajzolgat, eszik valami finomat, és olyan dolgokat csinál, amiket szeret, miközben beszélgetünk. Hogy honnan az ez irányú érzékenységem? Emlékszem cigányokra az általános iskolámból is, de akkor korántsem volt olyan borzalmas a helyzetük, mint most. Volt munkájuk, jártak iskolába, és nem buktak meg. Talán nem nagy vétek, de ha volt roma tanítványom, próbáltam pozitívan diszkriminálni, főleg ha láttam, hogy több van benne, mint amire a szociális helyzete miatt juthat. Önkéntesnek is jelentkeztem a Kalocsai Gyermekotthonba, ahol egy évig heti három órában tartottam önismereti és csoportterápiás foglalkozásokat. Aztán megismerkedtem Rafael Edittel, akivel karöltve végeztünk közös munkát a roma önkormányzat segítségével. Róla és a lányáról, az időközben táncművésszé vált Podholiczky Rebekáról egyébként a magazinotok is írt már. Ezután találkoztam Szegezdi Gabriellával és Sánta Csillával, ők indítottak pályázatot, amellyel létrehozták Kalocsán a CSÓKA közösségi teret, ahol örömmel segítettem, amiben csak tudtam. A projekt zárásakor, a több éves önkéntes munkámért, amit a kirekesztés ellen folytattam, Civil-díjat kaptam. Ennek az átadóján szólított meg Kadizsa nagymamája, akkor találtunk egymásra.
– Hogyan tudta felkarolni a kislányt? Miben kapott segítséget Öntől?
– Igyekeztem a közösségi média erejével támogatást szerezni neki, hogy méltó módon kezdhessen iskolába járni, hogy meglegyen minden szükséges felszerelése, ruhája. Csak egyetlen dolgot kértem a családjától, hogy Kadizsa minden nap menjen el az iskolába! Elmentem az intézménybe is és arra kértem őket, hogy figyeljenek a kislányra, segítsék a beilleszkedését, de miután kiderült, hogy sem törvényes gyám, sem családtag nem vagyok, csak civil segítő, semmilyen hivatalos tájékoztatásra nincs jogosultságom. Azóta Kadizsa már átkerült a Nebuló Általános Iskola és EGYMI-be, ahol egészen más világ fogadta. Elég, ha annyit mondok erről az intézményről, hogy az ott dolgozókat nem túlzás angyaloknak nevezni! Olyan érzékenységgel fordultak a kislány felé, ami mintaszerű, pedig az ő története sajnos nem egyedülálló. A mélyszegénységben, írástudatlan környezetben élő gyerekek fejlesztésre és különös odafigyelésre szorulnak, mert az öltözködés és az alapvető higiénia területén is problémáik vannak. Egy sima általános iskola – tisztelet a kivételnek – nem tudja ezeket a körülményeket biztosítani, így igyekszik megszabadulni ezektől a gyerekektől. Ez bizony tömeges jelenség a cigányság körében, pedig nem lenne szabad így lennie! Természetesen nem lehet csak őt segíteni, hisz családban él: sok-sok jólelkű adományozó támogatásával tudtam venni kályhát, tűzifát nekik, minden hónapban cseréltetni a gázpalackot, kiváltani az orvosságot, kifizetni a büntetést, hogy csak néhány dolgot említsek.
– Minden elismerés nekik, és természetesen Önnek is! Végezetül, említette, hogy egy komoly műtétre vár, de pozitívan tekint a jövőbe. Mi az, amiben az örömét leli?
– Hatalmas dolgokra nem vágyom, de szívesen elmennék még az Adriai-tengerhez úszni egyet és nézni a hatalmas vizet. Dubrovnikban már voltam korábban, és a francia tengerparton is megfordultunk, sőt az Atlanti-óceánban is fürödtem, Rhode Islanden. A Dargay Lajos Művészeti Alapítvány ápolása, segítése is nagy öröm számomra, és vannak még apró dolgok is, amik minden napomat szebbé teszik. Reggelente megiszom a kávémat, kimegyek az udvarra, és fölnézek az égre – olyan gyönyörű! Ilyenkor mindig velem tart örökbefogadott kutyusom, Gyömbér Lili is. Szeretem a fenyőfa illatát is, és a mai napig nyílnak azok a gyönyörű liliomok és hortenziák a kertemben, amiket még anyukám ültetett. Békés, derűs világot szeretnék, gyönyörködni a gyerekeinkben, a fiatalokban – bennetek. Egyszer írtam is egy rövid prózát, ami mindezt összefoglalja: „Derűs öregkort szeretnék. Nem csak a családom körében. Amikor a közhelyek valósággá válnak. A szavak azt jelentik, amik. A munka akarattal teli igyekezet. A reggel öröm.”

Fotó: Panna