Intenzív harmónia a mozgatórugója Busa Attila és Busáné Adorean Irina kapcsolatának. Vállalják minden döntésük súlyát, teljes egyetértésben menetelnek együtt, egymással, egymásért, gyermekeikért – és közös céljaikért évtizedek óta. De hogyan is kezdődött Kalocsa emblematikus párjának a kapcsolata? Hogy lett a „szakmári parasztgyerek” élete párja a tűzrőlpattant „erdélyi menyecske”? Ezekkel a nevekkel ugratták egymást, mikor felelevenítették a találkozásuk körülményeit. A szív, a céltudatosság és az összekapaszkodás története rajzolódik ki a velük készült interjúnkból. Busa Attilával, a Kalocsai Úszó Egyesület szakmai vezető edzőjével, valamint párjával, a Gyógyászati és Masszázsközpontot, saját vállalkozásukat és az uszodai aquafittness edzéseket vezető Irinával beszélgettünk.
Impulzív: Attila, hogyan emlékszel vissza megismerkedésed történetére Irinával?
Attila: Az 502-ben találkoztunk, amikor egyszer betértem Sztankovics Tyutyu barátommal. Bár Irénnek akkor még volt egy másik kapcsolata, én eldöntöttem, hogy pár év múlva elveszem ezt a nőt. Ezt tudattam is vele, de ő rám legyintett. Aztán később úgy hozta az élet, hogy ő beugrósként kezdett dolgozni a szakmári kocsmában is, jómagam pedig szakmáriként ide be-betértem. Az egyik alkalommal Dobler Szilárd barátommal Dunaújvárosba mentem piacozni, ahol felvásároltam az összes virágot, amit a mellettem lévő standnál árult Annus néni, aztán megköszöntöttük vele Irént szülinapja alkalmából. Nem akarok hazudni, de legalább százötven-kétszáz szál virágot vittünk, rózsát, szegfűt, gerberát, amit csak kaptam, ő meg le”szakmári paraszt gyerek”-ezett, mivel egy korábbi esti műszakját eléggé elnyújtottuk az 502-ben. Aztán rájött, hogy tőlem kapta a virágokat. Ez 1997. szeptember 29-én történt, és miután hazamentem, megmondtam a szüleimnek, hogy elveszek egy erdélyi menyecskét, januárban nősülök. Anyám és apám infarktus közeli állapotban nyugtázta ezt, én meg úgy voltam vele, hogy ugorjunk bele a dolgokba! Ha jól működünk, mindegy, hogy a házasság előtt vagy után derül az ki. Végül áprilisi esküvőt tartottunk.
Impulzív: Kicsit sem aggódtál, hogy ez a történet az első találkozástól a lánykérésig millió ponton bukhat?
Attila: Megmondom őszintén, hogy mivel sosem szerettem veszíteni, bíztam magunkban. Miután kikerültem az iskolából, sok mindent csináltam keresgélve az utam az életben. Bár kitaposott ösvényen lépdelhettem volna családi és ismeretségi ágakon a tűzoltóságra, amiért sokan irigyeltek is akkor, de úgy bekerülni oda, hogy tárt kapukkal várnak, nem volt kihívás. Autóalkatrész-gyártásban, raklapgyártásban, asztalos mellett dolgoztam, közben a szüleimmel méhészkedtem, a földeken helyt álltunk, majd némi hátszéllel udvarosként kezdtem az uszodában, ami „mindenest” jelent. Füvet nyírtam, postára jártam, amit mondtak, azt csináltam.  Akkor idősebb dr. Filvig Géza volt az uszoda vezetője, aki meglátta bennem azt, hogy ennél többre lehetek hivatott. Ő volt az, aki akkor is marasztalt az uszodában, amikor adódott volna zsírosabbnak látszó, könnyebben elvégezhető állás. Ez fordulópont volt az életemben, mert a néhai Tyutyuval akkor kezdtük az úszásoktatást. Dr. Filvig Géza szorgalmazta, hogy végezzem el a szükséges képzéseket, mert ezen az úton vár rám jövő. Tyutyuval aztán hosszú évekig dolgoztunk együtt, aki egyébként rengeteg városi megmozdulásban is ott volt, ő rakta le az úszó egyesület alapjait. Mondjuk, huszonévesen én magamról sosem feltételeztem volna, hogy négy-öt éves gyerekeknek, aztán nagyobbaknak fogok úszást tanítani egyszer, és olyan szép eredményeket érhetünk el, amikről talán egy külön cikk lenne beszélgetni.
…
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/4. számában olvashatjátok el.
Fotó: Kesztyűs Attila

Szerző