Szerintük épp olyan életet élnek, mint bárki más, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy jóval több akadállyal kell szembenézniük a mindennapokban. Ez olykor bosszantó is tud lenni a számukra, máskor viszont fel sem tűnik, hiszen annyira természetes, hogy az élet kész akadálypálya. Amikor három évvel ezelőtt beszélgettünk Gyurival, akkor így fogalmazott: „Az én életemben a legnagyobb nehézséget nem az jelenti, hogy kerekesszékben ülök!” Persze nem csak akadályok gördülnek az útjába: párjával, Adrival kilenc évvel ezelőtt találkozott, és igazi munkahelyi szerelem lett az övéké. A fiatal pár az Impulzív Szalon vendége volt még április elején, ahol közvetlenül és humorosan osztották meg életük történetének fontos állomásait és tanulságait a közönséggel.


– Meséljetek, hogyan telnek a várandós hónapok?
Adri: Számomra nagyon békés időszakot jelent, így befelé is tudok figyelni, hogy hangolódjak a babára. Ez az utolsó pár hónap azért egyre nagyobb izgalommal tölt el…
Gyuri: Adri élénkebben éli meg a várandósság történéseit, én viszont a praktikus dolgokkal foglalkozom. Nekem még idő kell, hogy tudatosuljon bennem: apa leszek.
Adri: Azt olvastam, hogy a férfiak esetében eltelhet akár egy-két év is, mire úgy igazán kialakul bennük a kötődés. Aztán lehet, hogy minden másképp történik majd, és már az aranyórában létrejön Gyuri és a pici között ez a mély kapcsolat.
Gyuri: Az egész életünket új forgatókönyv szerint fogjuk élni. Igyekszünk mindenre – már amennyire ez lehetséges – felkészülni. Még az egészen apró dolgokra is gondolunk, mert a mi életünkben mondhatni létfontosságú a tervezés, ugyanis ha van idő, akkor sokkal kényelmesebb megoldást találni valamire, mint az utolsó pillanatban kapkodni. Már arra is van ötletünk, hogyan fogom tolni a babakocsit, és a kiságyat is átalakítjuk, hogy én is kényelmesen hozzáférjek.
– Az élet átszervezésében már úgyis van rutinod…
Gyuri: Abszolút. A folyamatos változás ellen kár is küzdeni, inkább meg kell tanulni alkalmazkodni hozzá. A tervezés amúgy ad egyfajta biztonságot, a kreativitásom pedig még fejlődött is, mivel ez az élethelyzet igencsak megkívánja, nélküle ugyanis nem boldogulnék a mindennapokban, hiszen annyi váratlan szituáció adódik, amire nem lehet előre felkészülni, ezért ezekre spontán kell megoldást találnom.
– A lombikprogram még ma is tabunak számít. Ti miért döntöttetek úgy, hogy erről is nyíltan beszéltek?
Gyuri: Úgy gondolom, hogy nincs okunk ezt szégyellni! Egyre többen küzdenek azért, hogy babájuk szülessen, és azzal, hogy meg merjük osztani a megéléseinket, erőt adhatunk másoknak. Rólunk, kerekesszékesekről egyébként is azt gondolják, hogy nem tudunk szexuális életet élni, ezért nem lehet vér szerinti gyerekünk, pedig ez a legtöbbször nem így van. Én például képes vagyok az erekcióra, de az agyamból a gerinctörés és gerincvelő-szakadás alatti területekről nem jutnak el az ingerek, így az ejakuláció már nem történik meg. Számunkra ezért lett a lombikprogram a megoldás.
Adri: Azt hiszem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert már a második lombikra sikerült a baba. De valahogy az elsőnél sem éreztem azt, hogy kudarcot vallottunk volna.
Gyuri: Azért egy napig szomorkodtál miatta…
Adri: Igen, egy napot hagytam magamnak, hogy rendezzem a gondolataimat, de tudtam, hogy utána mennem kell tovább, nem merülhetek el az önsajnálatban.
Gyuri: Másképp nem is lehet, csak úgy, ha bízol abban, hogy a következőre minden jól alakul.
Adri: …és bennünket még nem szorított az idő, ami plusz stresszforrást jelentett volna.
Gyuri: Szerintem nálunk az volt a titok, hogy nem aggódtunk túlságosan emiatt. Ez viszont teljesen egyéni dolog, hiszen mindenki másképp éli meg a várakozást. Biztosan egészen más az, amikor a sokadik beültetés után sem fogan meg a baba – ez egyre súlyosabb lelki terhet jelenthet.
– Adri, emlékszel arra, amikor először találkoztatok Gyurival?
Adri: A munkahelyünkön sokáig egy csoportban dolgoztunk, és elég hamar jóban lettünk. Gyuri pozitív személyisége az egész csapatra hatott, így hihetetlenül jó hangulatban teltek a mindennapok. Ő olyan ember, aki képes a körülötte lévőket jókedvre deríteni.
Gyuri: Érdekesen alakult a kapcsolatunk, hiszen már több éve ismertük egymást, mire egy pár lettünk. Ez egy lassú folyamat volt, egy barátságból szövődő szerelem.
Adri: Én már úgy ismertem meg Gyurit, hogy kerekesszékben ült, úgyhogy ez addigra már teljesen természetes volt számomra. Meg is lepődtem, amikor először láttam az állítógépben, mert 196 centiméter magas, úgyhogy amikor mellé léptem, hirtelen pöttömnek éreztem magam. (mosolyog) Egészen szokatlan érzés volt…
Gyuri: Most, hogy mondod, azt hiszem már el is felejtettem, milyen érzés járni. Pedig ez egy teljesen természetes dolog, ezért nem is figyelsz rá, automatikusan megy magától. Viszont arra tisztán emlékszem, milyen a Szelidi-tó partján vagy a tengerparton homokba meríteni a lábujjamat.
Adri: Olyan természetesen alakult a kapcsolatunk, hogy később sem ért különösebb meglepetés, hiszen a tabumentes beszélgetéseink lehetőséget adtak arra, hogy egészen megnyíljunk egymást előtt. Különben is Gyuri a munkahelyünkön is mindenkit edukált. (nevet) Ilyenkor óhatatlanul szóba kerültek érzékenyebb témák is, melyekre ő könnyedén, és gyakran humorosan válaszolt, ez a közvetlenség pedig egy csomó gátat felszabadított bennünk.
Gyuri: Emlékszem, amikor főiskolára jártam az első két napon egy tréningen vettünk részt. A tanárunknak azt kérte, hogy fogalmazzuk meg, mi az elvárásunk a többiekkel szemben. Én csak annyit mondtam, hogy mivel egyedül én ülök itt kerekesszékben, kérdezzenek tőlem bátran, inkább általam ismerjék meg ezt az élethelyzetet. Az első szünetben a történtemre voltak kíváncsiak, a másodikban már felmerült az autóvezetés kérdése is, a harmadik szünetben pedig már a szexről beszélgettünk. És ez tulajdonképpen áttörte a köztünk lévő falat, már akkor és ott kialakult a kapcsolat.
– Sosem érezted úgy, hogy ez igazából senkire sem tartozik?
Gyuri: Soha, mert egy csomó tévhit él az emberek fejében a kerekesszékkel élőkkel kapcsolatban, ezért azt gondolom, hogy inkább engem kérdezzenek erről, mert akkor hiteles válaszokat kapnak.
– A kettőtök életében mennyire vagy Adrira utalva?
Gyuri: Az alapvető dolgokban egyáltalán nem. Sokan nem tudják például, hogy vezetek, és ki-beszállok az autóba, hogy képes vagyok egyedül lezuhanyozni, elmenni bevásárolni, mert egyszerűen berakom az ölembe a kosarat – szóval bármi ilyet megcsinálok. Nyilván a fűnyírás Adrira marad, mert azt nekem nehéz lenne kiviteleznem.
Adri: …és nem jön fel a padlásra, úgyhogy ott bármit elrejthetek. (mosolyog)
Gyuri: Nekem viszont mindig jut szék!
– Míg Gyuri egy nyughatatlan típus, addig téged, Adri kifejezetten nyugodtnak látlak.
Adri: Ó, hát igen, a kettőnk személyisége ég és föld! (nevet)
– Szerintetek az ellentétek vonzzák egymást?
Gyuri: Szerintem nem, de valahogy mégis jól működünk együtt, mert annak ellenére, hogy más a habitusunk, az alapvető dolgokban megegyezik a véleményünk.
Adri: Gyuri eszméletlenül extrovertált típus, néha már úgy érzem, túlságosan is közvetlen. Én viszont nem ilyen vagyok, de a személyisége engem is formál – mióta együtt vagyunk nyitottabb lettem a világra.
– Meg se merem kérdezni, mióta ismeritek egymást, mert tudom, hogy Gyurit nem érdemes dátumokról faggatni.
Gyuri: Ne is mondd! (nevet) Nemrégiben az egyik vizsgálaton megkérdezték Adri születési idejét, és én nem voltam benne biztos, csak nagyjából próbáltam belőni: „Talán valamikor augusztus 10. és 26. között született…” – válaszoltam. Gondolhatod, hogy néztek rám.
Adri: Egyébként huszonkilencedikén.
Gyuri: Majdnem eltaláltam! Persze ez is olyan, amin Adri megsértődhetne, de szerencsére jól ismer, és tudja, hogy ez nem jelent semmi rosszat. Még jó, hogy a telefonom előre jelzi a születésnapját!
– Adri, téged érdekelt a kapcsolatotok kezdetén, hogy milyen kerekesszékben ülni? Kipróbáltad már Gyuri székét?
Adri: Képzeld, egészen jól tudok vele közlekedni a házon belül, viszont az utcán még nem próbáltam. Egyébként teljesen más székből nézni a világot – szerintem ezt mindenkinek ki kellene egyszer próbálnia.
– Azt mesélted, hogy neked sokszor már „fel sem tűnik a kerekesszék”.
Gyuri: De ugye nem azért, mert romlik a szemed? (nevet)
Adri: A kerekesszék az életünk döntő részére nincs befolyással. Már annyira magától értetődő, hogy sokszor nem is veszek róla tudomást. Volt olyan, hogy elfelejtettem kivenni az autóból, de ilyen nem csak velem fordult elő, Gyuri egyik barátja például majdnem az utcán hagyta. (nevet) A mindennapokban szerintem ugyanolyan életet élünk, mint mások, vagy legalábbis próbálunk.
Gyuri: Csak közben sokkal több akadályt kell leküzdenünk, és a választási lehetőségeink is egészen leszűkülnek. Olykor olyan nehézségekkel is szembe kell néznünk, ami plusz energiát őröl fel. Gondold el, évente el kell mennem felülvizsgálatra, pedig már huszonkét éve papírom van arról, hogy változatlan az állapotom, ennek ellenére újra és újra megvizsgálnak, hogy fel tudjam íratni azokat a segédeszközöket, amikre szükségem van. Érti ezt valaki?
– Az ilyen helyzeteket akadályként éled meg, vagy inkább kihívásként tekintesz rájuk?
Gyuri: Kifejezetten bosszantanak, és nagyon dühös tudok lenni miattuk. Merthogy ezeken a dolgokon lehetne változtatni, ráadásul nem is kerülne pénzbe, csak egyszerűen át kellene szervezni a rendszert úgy, hogy élhetőbb legyen. Én úgy látom, hogy épp ezek az akadályok tartják vissza a mozgássérült, kerekesszékes embereket attól, hogy kimozduljanak otthonról, elmenjenek egy koncertre vagy utazzanak. Nem ugyanazok a lehetőségeink, mint másoknak, úgyhogy ilyen szempontból nincs esélyegyenlőség közöttünk.
– Veled is előfordul, hogy nincs erőd küzdeni, inkább bele se vágsz valamibe?
Gyuri: Olykor elér ez az érzés, de eddig még mindig úgy döntöttem, hogy azért is nekivágok a dolgoknak. Ha ugyanis nem így tettem volna, akkor annyi minden kimaradt volna az életemből. Például biztosan nem mentünk volna el ejtőernyőzni, és egy csomó koncertélményről is lemaradtam volna. Mindennap jön egy újabb akadály, de ha ezeket nem küzdeném le, akkor valószínűleg most is otthon ülnék, és azon keseregnék, hogy másoknak, milyen jó.
– Miből meríted az erőt?
Gyuri: Ez inkább egy döntés a részemről, mert ahhoz hasonló életet szeretnék élni, amilyet kerekesszék nélkül élhetnék. Ugyanolyan persze sosem lesz, és az sem igaz, hogy így teljes az életem, mert ez bizony egy másféle létezés. Egyszerűen maga az akadálymentesség hiánya gátol abban, hogy bizonyos dolgokat megtegyek, de azért törekszem arra, hogy nagyon hasonlóan tudjunk élni, mintha nem ülnék székben.
– Mire vágytok leginkább az elkövetkezendő időszakban?
Adri: Elképzelni sem tudom, hogy mennyire forgatja majd fel az életünket a baba érkezése. Azt hiszem, annak örülnénk a legjobban, ha ebben az új élethelyzetben is megtalálnánk magunkat. Bízom benne, hogy jól tudunk majd egymáshoz alkalmazkodni, hárman egy egységet alkotni.

Az Impulzív Szalonban még Gyuri és Adri közös terveiről is beszélgettünk, de ezeket az élet közben kissé felülírta. Adri terhességének 28. hetében ugyanis minden előjel nélkül útnak indult a baba, pedig még nem volt itt az ideje, hogy világra jöjjön. Adri és Gyuri gyermeke, Bovier Bella végül április 11-én megszületett. Sok szeretettel gratulálunk az újdonsült szülőknek, és kívánjuk, hogy leljék örömüket a csöppségben.