„Kik szervezték a lagzidat? Bómanczék!” Olyan mini-párbeszéd ez, ami Kalocsán, vagy a környékben viszonylag gyakran elhangzik, hiszen több mint másfél évtizede vált Bómanczné Wéber Rita és Bómancz Miklós a rendezvényszervezés, azon belül is az esküvői „ágazat” emblematikus párjává. A „kalodekorosok”, ahogy szintén szokás hivatkozni rájuk, pincérként kezdték, civil foglalkozás és családi élet mellett alapították meg és vitték sikerre a KALODEKOR Kft-t, amelynek köszönhetően rengeteg párral és családdal osztoztak és osztoznak a mai napig életük legszebb pillanatában. Nekik az a dolguk, hogy álmokat váltsanak valóra, mesélték lapunknak adott interjújukban, ennek minden szép és nehéz feladatával együtt, amelyekbe ugyancsak exkluzív bepillantást engedtek. Ahogyan abba is, hogyan ismerkedtek meg egymással, milyen volt az ő nagy napjuk és azt is megtudtuk, hogy ABBA vagy AC/DC szól az autóban a Duna-partra menet.

– Annyi embert ismertek és annyi ember köszön rátok vissza a boltban, ha csak egy hétköznapi bevásárlásra mentek, de vajon ők mind valóban ismerik Bómanczékat? Ti hogyan válaszolnátok erre a kérdésre: kik Bómanczék?
– Rita: Élelmezésvezető vagyok a katolikus iskolában, amit nagyon régóta csinálok és szeretem is. A rendezvények úgy kerültek képbe a történetünkben, hogy ott volt az a gyönyörű aula, és felmerült, hogy tartsunk ott programokat. Először csak a dekorációért feleltünk, aztán elkezdtünk menüsort is összeállítani, majd jöttek a lakodalmak, és elkezdte a dolog kinőni magát.
– Miklós: Én pincérként dolgoztam, de az az életforma nem igazán volt összeegyeztethető a családdal. Így váltottam, és a börtönhöz kerültem, ami nyugodtabb életet biztosított, viszont kevesebb pénzzel is járt. Ahogy cseperedett a kislányunk, elkezdtünk pincérkedést vállalni lakodalmakban. Taxi (Takács László – szerk.) volt a brand, a név, akit mindenki ismert és keresett. Hozzá futottak be a felkérések, én meg elkezdtem letárgyalni azokat, így indult a közös munkánk.
– Most körülbelül tizenöt évvel járunk a ma előtt. Akkoriban hogyan működtetek, hogyan vettétek ki a részeteket például egy lakodalomból?
– Miklós: Ha volt egy lakodalom, a főzésről és mindenről, ami ehhez tartozott, gondoskodott a pár, illetve azok családjai, mi pedig felszolgáltunk. Akkor már Rita is velünk volt. Közben elkezdett dolgozni az iskolában, ahol valóban felmerült, hogy kezdjünk valamit az aulával. Emlékszem, hogy tartottak ott egy szülők-nevelők bálját, mindenféle dekoráció és különlegesebb körítés nélkül, amin mi is pincérként közreműködtünk. Ekkor megfogalmazódott, hogy ebből a helyből tényleg ki lehetne hozni többet. Bő tíz évvel ezelőtt kezdődött rendezvénytérként működni az aula. Ekkoriban még csak felszolgáltunk. Én akkorra a börtön textilipari cégéhez kerültem, ahol lett rálátásom a textilekre. Láttam egy dekoros cég munkáját és megfogalmazódott bennem, hogy ezt mi is meg tudnánk csinálni. Amikor bárkinek szóba hoztuk, hogy ezzel szeretnénk foglalkozni, mindenki próbált lebeszélni bennünket.
– Rita: Nem hittek bennünk talán még a saját szüleink sem.
– Mi lehetett ennek az oka?
– Rita: Talán az, hogy ők konkrétan abban az időben nőttek fel, ami nem azt erősítette az emberben, hogy vállalkozóként, a saját lábadon állva elérhetsz komoly sikereket.
– Miklós: Amikor Kalocsán egy parkolóban megálltam a „székszoknya” feliratú kocsival, egy régi tanárom leszólított, és megkérdezte tőlem, hogy ugyan, mi az a székszoknya? Rengetegen voltak egyébként így ezzel akkoriban, amikor a dekoros pályafutásunk indult.

– Rita: Anno 2004 környékén talán mi kezdtük el ezt ilyen formában behozni Kalocsára.
– Miklós: Megjegyzem, hogy mi a mai napig ezzel párhuzamosan rengeteg dolgot csinálunk. Van például fenyvesünk, meggyesünk, amit én a mai napig fejlesztenék, de Rita ebből már igyekszik inkább visszahúzni.
– Rita: Nálunk tényleg én vagyok a kapcsolatban a fék. Miki egyre nagyobb dolgokban gondolkodik, amiből muszáj kicsit visszavenni.
– Ez a rendszer jól működik nálatok? Hogy Miki, aki húzna, és te vagy a két lábbal földön tartó?
– Rita: A vállalkozásunkban szerintem mindkettőnknek nagyon fontos a szerepe. Én biztos vagyok abban, hogy egymás nélkül ez a mai napig nem működne.
– Miklós: Amikor a KALODEKOR Kft.-t kezdtük, nagyon nehezen indult be a dolog. Talán még Rita sem bízott benne teljes mértékig. Azután, ahogy telt az idő, rövidültek a munkafolyamatok, sok-sok tapasztalatot szereztünk, elkezdtünk észszerűsíteni, finomítani és ezzel rengeteg időt-energiát spóroltunk. Sok ötletem volt, amiről a gyakorlat hol beigazolta, hogy jó volt, hol nem, de ilyen téren soha nem fogtak engem vissza. Amióta kinőttük magunkat, és nem csak dekorálunk, felszolgálunk, hanem ételt-italt adunk, kitelepülünk, azt látjuk egyébként, hogy az érdeklődők is a minőséget várják. Inkább megfizetnek egy szolgáltatást, de nekik ne legyen dolguk-gondjuk, viszont tudják, hogy minden rendben lesz.
– Rita: Ehhez viszont el kellett jutnunk egy olyan pontra, hogy a maximalizmusunk profizmussá érik, és mellé összeáll egy olyan csapat is, akivel együtt tudunk dolgozni, és ugyanazt a szemléletet képviselik, amit mi.
– Mit takar az, hogy a „ti szemléletetek”?
– Miklós: Az egyik alapvetésem, hogy ha valaki azt mondja, hogy „jól van az úgy”, akkor baj van. Ez a burkolt célzás arra, hogy „tudom, hogy nem jó, de majd nekik jó lesz, nem érdekel”. Ilyen nálunk nincsen. Bár a kívülálló szemnek talán nem tűnik nagy vagy bonyolult dolognak, amit csinálunk, de egy jó lakodalom összeszervezésében nekünk napok munkája áll a nagy nap előtt, akkor, és utána is. Egymás nélkül ezt biztosan nem tudnánk ilyen minőségben csinálni.
– Süt rólatok, hogy nálatok messze többről van szó, mint két összeszokott partnerről. Látszik, hogy abszolút egy hullámhosszon vagytok, teljesen egy rugóra jár az agyatok…
– Rita: Ez idővel kialakult. Mivel Miki textilekkel foglalkozik, a dekorációs anyagokkal kapcsolatos dolgokat ő intézi. Ő az internet-mágus is, és ő ad árajánlatot, ő rendel a netről árut. A melósokkal én vagyok kapcsolatban, az étel-ital területet is én viszem.
– Miklós: Ezt is megosztjuk. Rita a konyha terén mozog otthonosan, én meg a pincérek között.

– A legtöbb pár, amikor hazamegy, próbálja a munka javát a küszöb előtt lerakni, és csak annyit vinni belőle a családba, amit nagyon muszáj. Nálatok erre esély sincsen, hiszen amikor hazaértek, elkezdtek a saját vállalkozásban dolgozni.
– Rita: Ez így igaz, rengeteg feladatunk van. Már most 2019-es időpontjaink vannak lekötve, amihez hozzátartozik, hogy mi egy lakodalmas párral két-három alkalommal kell, hogy találkozzunk, és nem lehet velük egy-egy megbeszélést pár perc alatt letudni. Ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni, meg kell őket ismerni. Ez is időigényes.
– Miklós: Mindig szeretnénk nekik a lehető legtöbbet nyújtani, és ritkán szoktunk nemet mondani.
– Nem tudtok, vagy nem szerettek nemet mondani?
– Rita: Csak akkor mondunk nemet, ha tudjuk, hogy megvalósíthatatlan vagy a gyakorlatban működésképtelen dolgot kérnek tőlünk. Egy párnak elvileg ez az egy és megismételhetetlen napja van az életében, és ennek olyannak kell lennie, amilyennek ők megálmodják.
– Ez mekkora felelősség? Bármekkora a rutin meg a gyakorlat, azért csak ott van a vállatokon, ahogy mondtad is, hogy egy ember életének az egyik legfontosabb napja van a kezetekben.
– Rita: Miki szerint én túlstresszelem magam, és van is benne igazság. De nem azért, mert attól tartok, hogy nem tudunk valamit megcsinálni, hanem azért, amit mondtál is. Mert érzem annak a fontosságát, amit csinálunk. Egy-egy lakodalom előtt van, hogy napokon át éjszakánként felkelek, és amint beugrik valami, gyorsan lejegyzetelem. Vannak olyan emberek, akik szinte tízperces pontossággal beosztják a lakodalom eseményit, és ahhoz kínosan tartani is akarják magukat, holott mindig elmondjuk, hogy nincs olyan lagzi, amiben minden a megálmodottak szerint történik.
– Miklós: Mondjuk 80-90 százalékban azért mindig tudjuk tartani, amit megbeszélünk, de egyszerűen sokszor előfordul, hogy az élet felülírja a terveket. Azt is el szoktuk mondani, hogy azon a napon a párnak már el kell engedni az eseményeket, mi azért vagyunk ott, hogy minden jó legyen.
– Megosztanátok velünk egy-egy izzasztó pillanatot, ami feladta a leckét a szervezőnek?
– Rita: Én arra emlékszem, amikor az volt a menyasszony anyjának a kérése, hogy a lakodalomban, sötétedésre szervezzek tűzijátékot. A lagzi napján kint voltunk a helyszínen, éppen terítettük fel az asztalokat, amikor belém hasított, hogy úristen, nem rendeltem meg a tűzijátékot! Azonnal hívtam Taxit, aki a honvédségnél együtt dolgozott a pirotechnikával foglalkozó Lengyel Gáborral, ő meg is érkezett, és az utolsó előtti pillanatban sikerült telepíteni a tűzijátékot.
– Miklós: Nekem az jutott eszembe, amikor nemrég egy homokmégyi rendezvényre vittük ki a kemencénket, aztán miután kitelepültünk, felállítottuk a kemencét, a szakácssrác szólt, hogy nem jó a hosszabbítónk. Előtte nap én ott voltam ott, direkt lemértem mindent, megnéztem, tudtam, hogy hosszra jónak kell lennie. Ez stimmelt is, de a homokmégyi kultúrházban lévő konnektorhoz nem volt jó a hosszabbítónk dugalja. Rohantam újakat venni, villanyszerelőt szerezni, és végül úgy sikerült megoldani a helyzetet, hogy a három órakor kezdődő vendégvárásra három után tíz perccel megsült minden fasírt és csirkecomb. Ott azért öregedtünk pár évet.
– Ezek nyilván stresszes pillanatok, de gondolom, hogy az a sok szép, amit láttok a munkátok során és a sok öröm, amiben részetek lehet, mindenért kárpótol, ugye?
– Miklós: Hazugság lenne azt mondani, hogy nem a pénzért csináljuk. De amikor jönnek szembe emberek, akiknek öt vagy tíz éve szerveztük a lagzijukat, és a mai napig mosolyogva integetnek, leszólítanak, mesélnek, ez visz bennünket igazán előre.
– Említettétek már a csapatot. Hogyan épül fel?
– Rita: A fő ember Taxi bácsi!
– Miklós: Vele kezdtük anno a falusi lakodalmakban a pincérkedést. Ő volt a brand. Őt hívták, én intézkedtem. Tudjuk, hogy nem mai gyerek már, de kétszer annyit megy, mint a fiatalok, és benne van az az alázat, ami a mai pincérekből már nagyon sokszor hiányzik.
– Rita: Holott tőle tényleg csak tanulni lehet. Arról nem is beszélve, hogy nem túlzok, amikor azt mondom, hogy őt bármikor felhívhatjuk és számíthatunk rá. Volt olyan, hogy már hazament, és elfogyott a sör. Felhívtam, hogy gond van, erre az éjszaka közepén, fél órán belül ott volt a sörrel. Ő tehát a csapatunknak az alappillére.
– Miklós: Nagyon nehéz ma jó és megbízható munkaerőt találni. Az idén viszont annyira jó emberek jöttek össze pincérek és szakácsok tekintetében, mint a korábbi években talán soha. Nyilván a katolikus iskola konyhai dolgozói adták a csapat alapját. Ők ismerték a helyet, annak minden adottságával együtt, tehát első körön nekik ajánlottuk fel, hogy csatlakozzanak hozzánk. Jó csapatunk van, megadjuk egymásnak a tiszteletet.
– Rita: Mi sem felejtettük el, hogy honnan indultunk.

– Amikor készültem erre a találkozásra, egy hozzátok nagyon közel álló ember mondta azt rólatok, hogy ti nem felejtettétek el, honnan indultatok…
– Rita: És ez tényleg így van. Mi nem felejtjük el, hogy olyan csónakban ülünk, ami csak akkor megy előre, ha mindenki egyszerre húz.
– Miklós: A mai napig bárki megnézheti, hogy mi nem állunk senki fölé karba tett kézzel, hanem végigdolgozzuk velük a napot. A mi történetünkhöz az is hozzátartozik, hogy jókor voltunk jó helyen. Megláttuk és megragadtuk a lehetőséget. Óriási szerencsénk volt. Tudni kell, hogy a dekorálásban ahhoz, hogy egy-egy színből elegendő anyagod legyen, több száz méternyit kell vásárolni, ez hatalmas összegeket emészt fel. El sem hiszed, de amikor elindultunk a dekorral, egymás után öt rendezvényünk volt zsinórban, ahol bordó színt rendeltek tőlünk, így öt alkalom után megtérült a kezdeti befektetésünk. Most mondd meg, milyen esély volt erre? Egy-egy színnek négy-öt alkalommal ki kell futnia, hogy visszahozza az árát. A következő beszerzett színünk az arany volt, amiből újra négy egymás utáni megrendelésünk érkezett. Ilyen mázlikról beszélünk.
– Annyi embernek szerveztétek meg és tettétek felejthetetlenné a nagy napját. Milyen volt a ti nagy napotok?
– Rita: A mi lakodalmunk 1992-ben Hartán volt, mivel én hartai vagyok. Egy igazi, 260 fős sváb lagzit képzelj el! Nálunk a szokás egyik alappillére volt a birkapörkölt, amit Miki családja nem igazán kedvelt, úgyhogy kellett marhapörkölttel is készülni. Itt kezdődtek az ellenpontozások. Aztán azt is tudni kell, hogy vidéken az volt a hagyomány, hogy a szomszédság és a rokonság szolgál fel. Miki erre azt mondta, hogy az ő lakodalmában a rokonság nem fog felszolgálni, hanem pincérek jönnek majd. El tudod képzelni, hogy a faluban meg a szülőknél ez mennyire kiverte a biztosítékot! A padok selyempapírral voltak bevonva, a falakra pedig krepp papír és borostyándekoráció került. A saját lakodalmunkra annyi különlegességgel készültem, hogy a meghívónk fotója volt egy hatalmas papírra lerajzolva, amit bekereteztünk és feltettünk mögénk háttérnek. Anno ez sem volt szokás.
– Ahogy erről meséltél, nekem hirtelen beugrottak azoknak a régi lagzik a Karamell nagytermében, vagy az ISZKRA gödörben! Ti viszont pont akkor csöppentetek bele ebbe a világba, amikor annyira dinamikus változáson esett át, ami szinte követhetetlen. Volt, aki például Harry Potter-lagzit vagy Alkonyat-lagzit akart?
– Miklós: Voltak ilyen próbálkozások. Akadt, aki country-lagzit akart… Ezek mind Amerikából gyűrűznek ide. Bármit látsz a neten, ez az ágazat helyi szinten még nincsen az ilyesmikre készen.
– Mi volt a legnagyobb kihívást jelentő lagzitok?
– Rita: Nem a lagzival volt gond, hanem a színválasztással. Bár nekem megmondom őszintén, hogy nagyon tetszett, de tizenévvel ezelőtt nagyon merésznek számított az, hogy fekete és sárga színek legyenek egy lagzi alapszínei. Végül sikerült szépen kiviteleznünk.
– Miklós: Amikor lehet, akkor azért próbálunk segíteni a párokon, terelgetni őket abba az irányba, amit részünkről a tapasztalat szül. De ha látjuk, hogy nagyon konkrét elképzelése van a párnak, nem akarjuk megmásítani a véleményüket.
– Olyan sok pár története szövi át a tiéteket, elmesélnétek, hogy ti hogyan ismerkedtetek meg?
– Miklós: Egy barátom hozott össze minket. Akkoriban szereltem le, és kerültem vissza két év után Kalocsára. Rita látott, hogy beszélgettem egy barátommal, akitől aztán megtudta, hogy ki vagyok, és a Vigadóban randiztunk először.
– Rita: Emlékszem, ahogy Miki a Piros Arany előtt beszélgetett Attilával, egy közös barátunkkal. Amikor továbbment, odasomfordáltunk a barátnőmmel Attilához, és kikérdeztem arról a fiúról, akiről tudtam, hogy találkoznom kell vele. Mondta, hogy ő Bómancz Miki, és szombaton ott lesz a Vigadóban, menjünk mi is! Én akkor 18 voltam, ő 20, azóta jóban-rosszban együtt vagyunk.
– A sok munka ellenére nagy kiváltság számotokra, hogy annyi szép és örömteli pillanaton osztozhattok másokkal, ugye?
– Rita: Igen, ez nagyon feltölt bennünket, mindenféle tekintetben. Amikor valaki a kezedbe adja élete nagy napját, ami jól sikerül, akkor egy picikét a részesévé válsz a családjának is, ez nagyon jó érzés.

– Mikor tudtok mindent letenni, amikor csak ti ketten vagytok?
– Rita: Amikor pörgés van, akkor pénteken, ha időben végzünk, nekünk az a kikapcsolódás, ha nyáron lemegyünk a Duna-partra. Ilyenkor megeszünk egy sült halat, vagy csak nézzük a vizet, de nekünk már az is elég, ha csak beülünk az autóba, és megindulunk, miközben hangosan szól a zene.
– Milyen zene szól ilyenkor?
– Miklós: Leginkább retró. Azon belül is nekem az AC/DC vonulat fekszik. De nagyon szeretjük az ABBA-féle retrót, a Rolling Stones-t is.
– Rita: De van Queen CD-nk, meg a nyolcvanas évek retrója, mint Cindy Lauper vagy Madonna. Akad viszont autentikus cigányzenei lemez is a kocsiban, amit szintén mindketten nagyon szeretünk.
– Miklós: Bennem egyébként ott van még egy titkos vágy, hogy legyen egy olyan szórakozóhelyünk, ahol élőzene szól. A színpadon minden hétvégén rendeznénk karaokékat, de zenekarok is játszanának. De erre már nem lesz elég időm…
– Azt vettem észre, hogy amint elkanyarodunk néhány mondat erejéig a munkától, rövid időn belül ismét annál kötünk ki. Látod, épp a kedvenc zenéitekről beszélgettünk, most meg újra ott tartunk, hogy ha tehetnéd, még mit csinálnál. Meddig lehet azt a feszített tempót tartani, ami jellemzi az életeteket?
– Miklós: Én azt mondtam, hogy három-négy évet még adok ennek.
– Rita: Szerintem addig, amíg olyan emberek lesznek mellettünk, akikkel lehet és érdemes ezt csinálni, mert fejleszteni mindig lehet, és mindig van is hová. Jó lenne, ha egészséggel bírnánk még egy öt-tíz évig, utána pedig valami nyugisabbra váltanánk, mert ez a rengeteg éjszakázás biztosan nem múlik el nyomtalanul.
– Ha most behunyjátok a szemeteket és elképzelitek, hogy tíz évvel később ülünk és beszélgetünk itt, akkor hogyan látjátok magatokat?
– Rita: Én addigra azt szeretném, hogy ha át tudnánk ezt adni valakinek, és maximum jó tanácsokkal segítenénk a munkát.
– Miklós: A vendéglátás részénél nincsen baj a korunkkal, de dekoráció terén a hozzánk forduló tizennyolc-huszonéves lányok már nehezebben nyílnak meg és mondják ki, mit szeretnének, mondván, mit magyarázzanak ennek az öreg fószernek? Ezért is szerettem volna, hogyha a lányunk veszi át a dekor részét a munkánknak. Ő most huszonöt éves és felé biztosan könnyebben nyílnának meg.
– Őt mennyire szippantotta be ezt a világ?
– Miklós: Talán mivel azt látja, hogy ebben mi mennyire benne vagyunk, az erősödött fel benne, hogy ő ettől inkább távol maradna. Azt nyilván látja, hogy van benne anyagi lehetőség, de ez motivációnak még kevés.

– Ti bírjátok még?
– Miklós: Rita még igen, én már nehezen. Amikor éjjel jön egy holtpont, muszáj fél órára visszavonulnom aludni egyet, aztán újra fel tudom venni a tempót. Régen az átlendülés nem jelentett problémát.  A tízéves kérdésedre, bennem az is felmerült, hogy eladok mindent, megtartjuk a lakótelepi lakásunkat, minden más megy, és veszünk a horvát tengerparton egy házat három-négy apartmannal, ahová leköltözünk áprilisban, fogadjuk a magyar vendégeket, Ritával nézzük a naplementéket októberig. Akkor hazajövünk, és remélhetőleg unokázunk.
– Rita: Pont ezt akartam mondani, hogy én azért akkora már remélek egy kisunokát is, de nyilván ezek hosszú távú dolgok.
– Miklós: Egy biztos, hogy a nyugdíjas kor eléréséig nem akarok dolgozni. Addig ki kell találnunk, hogyan teremtsük majd meg az öregkori megélhetésünk lehetőségeit. Úgy érzem, ha én a nyugdíjkorhatárig dolgoznék, utána nekem már nem sok lenne hátra.
– Rita: Érdekes, hogy egyre többször jutnak ilyenek az eszébe, mondván, ötven felett már a B oldal forog.
– Miklós: Egyébként ez csak ideig-óráig tartó állapot.
– Én úgy képzelem el, hogy mivel titeket annyi fiatal, boldog ember vesz körül, az nagyon sokat visszaad azokból a töltésekből, amit a munka nehézsége és tempója lemerít.
– Miklós: Ez így van. Én abszolút nem is érzem magam ötvenesnek.
– Rita: Én sem!
– Miklós: Látok magam körül ötveneseket, akik csoszogva mennek, leharcoltak. Olyankor azért örülök neki, hogy nem ilyen állapotban vagyok.
– Rita: Ez azon is múlik, hogy ki képes pozitívan látni és jól megélni a mindennapokat. Ha sikeres vagy, akkor boldog vagy, ha pedig boldog vagy, akkor friss maradsz.
– Miklós: Itt ez a sok fiatal, akik, ahogy mondtad, tényleg jó hatással vannak ránk. Akikkel együtt kell gondolkodni, azonosulni az elképzeléseikkel, ideáikkal, haladni a korukkal, és ez jó, mert frissen tart!
– Azt már tudjuk, hogy hogyan élnétek tíz év múlva horvát tengerparti házigazdákként, de a karácsonyt hogyan élitek meg?
– Rita: Nagyon szeretjük ezt az ünnepet. Szentestére mindig Miki készül valamilyen különleges meglepetésfogással. Aznap jönnek a gyerekek. Hogy a terített asztal dukáljon az alkalomhoz, az az én dolgom, de azok a csodák, amik rá kerülnek, Miki érdemei. Róla ugyanis tudni kell, hogy nagyon jól főz.
– Miklós: Szeretek is főzni, és ki is kapcsol. Én másfél óra alatt simán összerakok egy vasárnapi ebédet.
– Rita: December 24-én tehát mi beszélgetünk, ajándékozunk, és ha tehetem, elmegyek az éjféli misére. Másnap a szüleink és a testvérem jönnek hozzánk, a december 26-a viszont csak a kettőnké.

Fotó: Atti