Attila történetét hallgatva arra jöttem rá, hogy mozgássérültként is lehet kiegyensúlyozott életet élni, miközben sok ember elégedetlen az életével, pedig sosem kellett átélnie azt, hogy milyen, amikor az orvos közli vele, hogy innentől kezdve soha többé nem állhat lábra. Pedig pontosan ez történt Berta-Somogyi Attilával, 29 évvel ezelőtt. Azon a napon vétlen motorosként balesetet szenvedett, és ugyan átélte akkor a mélységeket, de azóta sem sajnálkozik, sőt…

– Milyen érzések kavarognak benned – ennyi év távlatából –, ha a balesetedre gondolsz?
– Már nem kavar fel érzelmileg, egyszerűen tudomásul vettem, hogy rosszkor voltam, rossz helyen. Ezt a szerencsétlen helyzetet lehetetlen lett volna elkerülni, pontosan ezért nincs bennem düh, méreg, nem okolok senkit a történtek miatt. A múlt miatt már nem gyötröm magam, sőt a 29 év alatt óhatatlanul megtanultam optimista szemmel nézni a világot.

– Előtte is igyekeztél az élet napos oldalát nézni?
– Mindig is életigenlő, jó kedélyű ember voltam, az a típus, aki minden problémára egyből a megoldást keresi. Ma sem szoktam azon keseregni, ami nincs, sokkal inkább arra fordítom a figyelmemet, hogy minél többet kihozzak azokból az élethelyzetekből, amikbe belekerülök.
– De a Te helyzetedből, hogyan lehetett meglátni akkor a kiutat? Ez egy igazi tragédia: 19 évesen tolószékbe kerültél.
– Nehogy azt hidd, hogy a balesetem után hurrá optimizmussal fogadtam el, hogy soha többet nem járhatok. Túlzás nélkül mondhatom, hogy egy egész világ omlott össze bennem, amikor a professzor úr közölte velem a rettenetes hírt. Képtelen voltam elfogadni, hogy itt, ezen a ponton, ilyen fiatalon kettétört az életem. Valami véget ért, az újhoz pedig akkor még nem sok reményt fűztem. Ebben a szörnyű helyzetben az emberen óhatatlanul átfut az öngyilkosság gondolata is, ezt kár lenne tagadni. Ha nincs egy erős, támaszt nyújtó szeretetháló az ember körül, akkor rettentő mélyre lehet zuhanni, ahonnan nehéz meglátni az élet értelmét, ilyenkor könnyebb útnak tűnhet véget vetni az életnek. Szerencsére a családom végig mellettem állt, nélkülük biztosan nem sikerült volna kirángatnom magam ebből a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetből.
– Hogyan kezdődött az új életed?
– Döcögősen indult, hiszen három évig nem is mertem az utcára kimenni, féltem az emberek reakciójától, szégyelltem magam, amiért ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Egyszerűen nem szerettem volna találkozni az emberek sajnálkozó tekintetével. Az igazat megvallva a sajnálattól egyenesen kirázott a hideg.


– Mégis mi mozdított ki ebből a bezártságból?
– Egy kedves ismerősöm egyszer eljött meglátogatni és meglátta, hogy a házunkban van egy szabad kerekesszék. Belepattant és rávett arra, amire más nem tudott – útnak indultunk együtt, kerekesszékkel. Ott valami megváltozott. Dávid motivált abban, hogy mégsem olyan szörnyűséges dolog egy ilyen szerkezetben ülni. Újra kinyílt előttem a világ, más lettem. Az első „lépést” ugyan együtt tettük meg, de sajnos nincs kijárt út, onnantól kezdve saját magamnak kellett megélni ennek az állapotnak minden egyes pillanatát, és ahogy a tapasztalatok gyűltek, egyre magabiztosabb lettem.
– Miért féltél attól, hogy mit fognak szólni az emberek? Volt negatív élményed ezzel kapcsolatban?
– Azzal tisztában vagyok, hogy sokan azt gondolják, hogy ez egy betegség, pedig ez egy állapot, amibe egyetlen óvatlan, szerencsétlen pillanat alatt bele lehet kerülni. Ezen kívül nincs rossz tapasztalatom, sőt azt érzem, hogy szeretnek az emberek, nyitott szemmel járok, és jó emberekkel veszem körül magam.
– Meddig reménykedik az ember abban, hogy majd megtörténik a csoda?
– A végső pillanatig hittem abban, hogy egy speciális műtéttel orvosolni lehet a problémámat, nem beszélve a robotika fejlődéséről, ami egy újabb reményt adhat, hiszen ma már a tudomány igyekszik mindenre megoldást találni. Persze nem valószínű, hogy ez pont velem történik meg, de a remény azért ott van.
– Téged mindenki ismer, főleg aki a foktői út felé veszi rendszeresen az irányt.
– Bizony, már messziről hallják, ha közeledek. A zene megnyugtat, ezért kitaláltam, hogyan lehet a bringámba beépíteni egy hangfalat. Miután az ötlet megszületett, már csak meg kellett oldani technikailag a rendszert. Így kerékpározás közben régi slágereket hallgathatok, és közben megadom a ritmust a mozgáshoz a többieknek is. Boldogsággal tölt el, hogy a zenével az emberek arcára mosolyt csalhatok.


– Rendszeresen szoktál futók mellett is bringázni, hiszen motiválod őket.
– Az életem egyik éltetője lett, hogy futókat motiválhatok a versenyeken, ha kell, pörgős zenét kapcsolok és segítek abban, hogy ne adják fel a távot. Végig ott bringázok mellettük és bíztatom őket. A végén hálásak, boldogan ölelnek meg, mert sikerült egy újabb perccel megdönteniük a saját rekordjukat, úgy, hogy közben már lehet, hogy feladták volna, de a lelkesítő szavak és a zene hatására át tudtak lendülni a holtponton. Ez nekem hatalmas elismerés, mert így részese lehetek a sikerüknek. Ezért se bánom, hogy épp velem történt meg ez a baleset, sőt még örülök is neki, mert ennyi élmény biztos nem ért volna, mint így kerekesszékben ülve.
– Mi az, amit nehéz volt elengedni?
– Sajnálom, hogy a mentős szakmám ezzel a balesettel végérvényesen véget ért – azóta már biztosan mentőtiszt lennék –, de a szívemben még mindig mentősnek érzem magam. A motorozás is akkor és ott véget ért, pedig a végtelen szabadságot jelentette nekem – minden este három kört mentem a városban. 19 évesen egy felszabadító motorozást követően azonban megtörtént a baj. Én voltam a vétlen sofőr, aki elé egy motort kitoltak, az ütközést elkerülve elrántottam a kormányt, majd padkának csapódtam. Elvesztettem az eszméletemet és állítólag, amikor a laikus segítők lecibálták rólam a sisakot, akkor szakadtak el az idegszálak – a professzor utólag árult csak el. Ma már azt érzem, hogy a kerekesszék engem nem hátráltathat semmiben: autót is vezetek, sőt még egyszer motorozni is fogok, csak ehhez még gyűjtenem kell egy speciális motorra.
– Haragszol a „segítőkre” vagy a baleset okozójára? 
– Nem, mert tudtam, hogy nem szándékos volt, egy véletlen rossz döntés okozta ezt a tragédiát. Azt már jobban sajnálom, hogy a hibát elkövető ember sosem akart szóba állni velem, pedig azt gondolom, hogy akár barátok is lehettünk volna.


– Szoktál keseregni?
– Nincs értelme, hálás vagyok, hogy ennyivel megúsztam. Ismerek ugyanis olyan fiatal sorstársakat, akik tehetetlenül fekszenek egy életen át, a helyzetük kilátástalan, ezzel szemben én igazából mindent megtehetek, amit csak szeretnék. Hálát adok az univerzumnak, hogy itt lehetek.
– Kutatod annak az okát, miért éppen veled történt meg ez a baleset, miért kellett még a rákkal is megküzdened utána?
– Azért kerültem kerekesszékbe, hogy a körülöttem lévő futókat motiváljam. De miért történt, hogy még a rákkal is meg kellett küzdenem? Erre már nem igazán találtam magyarázatot, és ekkor döntöttem el, hogy csak saját magamba hiszek, a másba vetett hitemet ezek után már feladtam.
– Mi érdekel most igazán?
– A bűnfelderítés foglalkoztat, ezért polgárőrként célzottan gyúrtam arra, hogy civil autóvadász lehessek és egy rendszámfelismerő rendszerrel lopott autókat keressünk. Bekerültem  Zsaru car nevű egyesületbe, ami később nemzetközi autóvádász közhasznú egyesület lett. Első években aktívan működtünk, rendszeresen razziáztunk a rendőrséggel karöltve, ahová hívták, mi szeretettel mentünk. A csapat mostanra felbomlott sajnos. Jelenleg Bátyai Polgárőr egyesületben vagyok jelen, illetve a Dózsa György Szakközépiskolában, ahol a rendésztanulóknak oktatom illetve gyakorlatban mutatom be a működési elvét a rendszámfelismerő technikának.
– Mi az életfilozófiád?
– A rosszat igyekszem megélni, majd elengedni, mert tudom, hogy az idegesség és a negatív gondolatok betegítik meg leginkább a lelket. Ezután az átélt élményeket egy „kapszulába” rejtem, amiből aztán folyamatosan erőt merítek, ha kell.

Fotó: Panna