Még ma is nehezen hiszi el, hogy őt választották az „Év gyógyszerésze díj” különdíjasának. Bergerné dr. Jakab Emese Magyarkanizsán cseperedett fel, ma gyógyszerészi hivatásában találja meg a kiteljesedést, és ha éppen nem Császártöltésen dolgozik a patikában, akkor varrógéphez ül, hogy megtervezze saját kollekciójának egy újabb egyedi darabját.


– Mennyi munka van abba, hogy ilyen pozitívan szemléled a világot?
– Ez nekem nem teher, hisz belülről jön. Nyilván képtelenség minden egyes nap kicsattanó jókedvvel ébredni, ezért ha egy nehezebb nap előtt állok, akkor igyekszem a gyógyszertárban is a háttérbe vonulni. Ilyenkor a laborban találom meg a nyugalmat, ahol egyedül végezhetem a munkámat, és a vásárlókkal való kommunikációt inkább az asszisztenseimre bízom. De szerencsére ez ritkán fordul elő velem.
– Honnan jön ez a nyitottság és derűlátás, ami téged jellemez?
– A nagymamám nevelt fel engem, az ő életszemlélete hagyott bennem ilyen mély nyomott. Ma már látom, hogy egy álomburokban éltem, ami szeretettel volt kibélelve, és megóvott attól, hogy lássam az olykor sivárnak tűnő valóságot. Ő egy igazán pozitív kisugárzású ember volt, tőle tanultam meg, hogy a családban meg kell teremteni a békességet.
– Milyen elvek vezetnek a hivatásodban?
– Mindig az lebeg a szemem előtt, hogy a vásárló elégedetten távozzon a patikából. Ehhez az kell, hogy saját magamat adjam, kedvességgel forduljak az emberek felé, odaadással végezzem a munkámat. A mi szakmánkban rettentően fontos, hogy bizalmat építsünk ki az emberekkel, és ezt úgy érhetem el, ha csak olyan termékeket ajánlok, amiben hiszek, másképp nem lehetek hiteles. Három év után már pontosan tudom, ki milyen gyógyszert szed, személyesen ismerem a patikába járó embereket, az egészségi állapotukat, a történeteiket.


– Hogyan találod meg a közös hangot a vásárlókkal?
– Alapvetően nyitott természetű vagyok és szeretek az emberekkel beszélgetni, őszinte kíváncsisággal fordulok feléjük. A gyógyszerész szakmában a kommunikációnak óriási szerepe van, habár erről nem sokat tanulunk az egyetemen, mégis azt gondolom, hogy ezen múlik minden. Már az idősebb generáció is a szívébe zárt, könnyedén megtalálom velük a közös hangot. Azt veszem észre, hogy szükségük van arra, hogy beszélgessek velük, hogy legyen, aki meghallgatja őket, és ezért végtelenül hálásak. Elköszönéskor különösen szeretem használni a „Vigyázzon magára!” kifejezést, mert ez is azt érezteti, hogy törődőm velük. Egyébként minden betérő vásárlóhoz van egy pozitív szavam. Ebben a felgyorsult világban az egymással való törődés, gondoskodás és figyelem egyre inkább eltűnik, pedig enélkül úgy érzem, hogy végtelenül monotonná és szürkévé válna az élet. Éppen ezért én igyekszem megőrizni a személyességet a patikában is.
– Előre meg volt írva, hogy gyógyszerész leszel?
– Tizenéves koromban még nem volt konkrét elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. Divattervező szerettem volna lenni, ami valójában csak egy gyermeki álom volt, nem reális vágy. Azt viszont pontosan tudtam, hogy édesanyám ezt a tervemet nem fogja támogatni. Egy fiatal honnan is tudhatná, hogy melyik szakmában teljesedhet ki? Azt már akkor megfogalmaztam magamnak, hogy az embereken szeretnék segíteni. Édesanya, a gyógyszerész vagy az orvosi hivatás felé próbált terelgetni, így végül a nyomdokaiba léptem. Sosem felejtem el, hogy a diplomaosztómon átöleltem őt és megköszöntem, hogy ezt a pályát választotta nekem, és hogy édesapámmal együtt segítettek fizetni a tandíjamat, mert akkor még csak szerb állampolgár voltam.  Ez az egész család számára lemondást jelentett – nem jártunk nyaralni, csakhogy én egyetemre járhassak, és ezt az óriási áldozatot a szüleim meghoztak értem.
– Nem bánod, hogy végül is ez lett a hivatásod?
– Egyáltalán nem, hiszen már akkor is láttam, hogy a divattervezők nem szárnyalhatnak szabadon, sőt elég szűk korlátok közé szorítják őket. Rájöttem arra, hogy nem élhettem volna ki a kreativitásomat divattervezőként, ezért otthon kezdtem el a nagymamámtól kapott varrógépen mindazt megvarrni, amiről csak álmodtam.


– Milyennek láttad édesanyádat a gyógyszerészi hivatásban?
– Ő az a típus, aki mindenkinek bizalmat szavaz, így viszont sokan visszaélnek a kedvességével, de ettől függetlenül neki továbbra is mindenkihez van egy jó szava. Megfogadtam, hogy én is pontosan így fogom majd csinálni. Mégis azt vettem észre, hogy bennem már van egyfajta távolságtartás, mert belülről érzem, hogy kinek nyílhatok meg, kit engedhetek közel magamhoz.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Császártöltésen ugyan itthon vagyok, de Magyarkanizsára is hazajárok, így valójában egyszerre két otthonom van, és ez így van jól. Anno a munkahelyet is úgy választottam ki, hogy ne legyen túlságosan messze az otthonomtól, hogy bármikor haza tudjak menni, ha úgy alakul.
– Milyen érzések kavarognak benned, amikor hazautazol Magyarkanizsára?
– Ahogy átlépem a határt, más illata lesz a levegőnek, ott az emberek nyitottabbak, befogadóbbak és ez a mentalitás közel áll hozzám. Magyarkanizsán a régi gyermekkori emlékeim elevenednek fel – édesanyám még abban a házban él, ahol felnőttem, és ez a ház örökre az otthonom marad. Imádok hazajárni, ezért megvisel, hogy a jelenlegi helyzetben ezt nem tehetem. Érzem az otthon hiányát, édesanyám is biztosan szenved attól, hogy nem láthatja a gyermekeit, de ezt nem mutatja, talán nem szeretné, hogy ettől még szomorúbbak legyünk.


– Sosem volt tervben, hogy az egyetem után hazatérj?
– Ez valahogy nem vonzott, már a gimnáziumot is Szegeden végeztem, utána pedig Kalocsán kaptam állást, és három éve kerültem Császártöltésre. Ha visszamennék, akkor mindent újra kellene kezdenem – rengeteget változott ott az élet, a szerb nyelvet sem beszélem már folyékonyan, egyszerűen nem vágyom vissza.
– Milyen kihívásokat tartogat számodra a munkád?
– Úgy érzem, hogy itt kiteljesedhetek a hivatásomban, mert szabad kezet kaptam a főnökömtől, ami óriási felelősséggel is jár. A hétköznapok munkával telnek, annak ellenére, hogy faluban dolgozom, nagy a pörgés, nincs megállás – egyáltalán nem érzem úgy, hogy a vidéki élet ne rejtegetne számomra új kihívásokat. De nem csak ez fogott meg az itteni munkában. Császártöltésen minden csak egy ugrásra van, ezért nem megy el az időm nagy része utazással, így minden este együtt tudunk vacsorázni a párommal. Itt nincs ügyeleti rendszer se, ami szintén a magánéletből venne el.
– A mozgalmas hétköznapokat, csendesebb hétvégék követik?
– Nálunk ez a legritkább esetben fordul elő. (nevet) A hétvégék is elég mozgalmasak, általában borkóstolókat tartunk a párommal vagy kirándulunk. Mivel Császártöltés nincs messze egyik nagyvárostól sem, így szívesen szervezünk vidéki programokat. Együtt töltjük a szabadidőnket és ez energiát ad. Kifejezetten jót tesz a kapcsolatunknak, hogy nem egy nagyvárosban élünk, mert így nem süllyedünk bele a hétvégék egyhangúságába, hanem amikor csak tehetjük, kimozdulunk, és új élményeket szerzünk.
– A divattervezésről nem mondtál le, sőt saját készítésű ruhákat készítesz és hordasz.
– Egy hosszú nap után a varrógéphez ülve tudok igazán kikapcsolódni. Imádom azt az érzést, amikor annyira belefelejtkezem a varrásba, hogy a hétköznapi terhek hirtelen eltűnnek.


– Hogyan születnek meg ezek a különleges szettek?
– Először az anyagba szeretek bele – ahogy meglátom, a lelki szemeim előtt máris kirajzolódik a belőle készült ruha. Bennem az él, hogy gyógyszerészként is lehetek elegáns, sőt, elvárom magamtól, hogy minden egyes nap stílusosan jelenjek meg a patikában. El se tudom képzelni, hogy csak fehér köpenyben dolgozzak, nekem az végtelenül egyhangú lenne, úgy nem tudnám megmutatni az egyéniségemet.
– A fotózáson viselt felsőd is saját tervezés. Milyen valójában a Mesi-stílus?
– Általában a letisztult, elegáns, nőies vonalat képviselem, szeretem a föld színeket, olykor viszont erőteljesebb árnyalatokat is bevállalok, ahogy a mintás anyagoknak sem tudok ellenállni. Télen sem szeretek egyhangúan öltözködni. A sportos stílus távol áll tőlem, szívem szerint még egy kirándulásra vagy túrára is csinos ruhában mennék. (mosolyog) Szeretek ügyelni arra, hogy az öltözködésemben megteremtsem a harmóniát. A kiegészítőkkel, táskával és cipővel is szívesen játszom, mert egy-egy különleges darab az egész öltözetemet feldobja. Jó érzéssel tölt el, hogy olyan ruhákat viselhetek, amiket én álmodtam meg, és amik biztosan nem fognak szembejönni velem az utcán.
– A divattervezők nagyvilági élete helyett a vidék létet választottad. Mi fogott meg benne?
– Szeretem ezt az életstílust, itt is zajlanak az események, miközben mégis csendesebb, mint egy város. Örülök, hogy egy összetartó közösség tagja lehetek. Azt veszem észre, hogy míg egy nagyvárosban elmennének egymás mellett az emberek, addig itt foglalkoznak egymással és ezt jó látni. Császártöltés egy zárt kis közösség, nehezen fogadnak be új embert, de miután sikerült a bizalmukat elnyernem, már úgy szeretnek, mintha én is közülük való lennék.

Fotó: Panna