Az endometriózissal küzdő nők kínzó görcsöket és pokoli erős fájdalmakat élnek át nap mint nap… Általában évekbe telik, mire választ kapnak a kérdéseikre. A témával foglalkozó Eltűnt napok című kötet óriási űrt tölt be, hiszen a hiteles tájékoztatás mellett kapaszkodót nyújt még a legnehezebb pillanatokban is az endometriózissal élők számára. A könyv egyik szereplője, Kajdelné Windisch Erika, akinél 34 éves korában diagnosztizálták az akkor még igencsak rejtélyes betegséget. Erika a saját történetén keresztül szeretné felhívni a figyelmet az endometriózis korai felismerésének fontosságára.

– Milyen tünetek jelentkezése vezetett oda, hogy végül orvoshoz fordultál?
– A havi ciklusom során nem vettem észre olyan problémát, amit az endometriózissal küzdők általában megfogalmaznak, még a menstruációm sem volt különösebben fájdalmas. Viszont kamaszkorom óta rendszeresen urológiai problémákkal küzdöttem: többnyire hólyaghurutom volt, amiből mindig nehezen gyógyultam ki. Minden hónapban a menstruációmat követően majdnem egy hétig folyamatos, görcsös vizelési inger gyötört, ezért 2010 nyarán urológushoz fordultam. Ekkor egy alapos kivizsgáláson estem át, de semmi rendellenességre nem derült fény, még a hólyagtükrözésen sem merült fel az endometriózis gyanúja. Még az orvosom sem találkozott ilyen, a ciklushoz köthető tünettel, amely ráadásul nem is múlik el. Ezek után abban a hitben ringattam magam, hogy nincs különösebb bajom.
– 2013-ban kiderült, hogy endometriózisban szenvedsz. Akkoriban mit tudtál erről a betegségről?
– Konkrétan semmit, még csak nem is hallottam addig erről a betegségről. Akkoriban nem ismertem senkit, aki ezzel küzdene. Egy októberi napon újra rosszul lettem. Arra gondoltam, hogy biztosan felfáztam, és a hasi görcsök is ebből fakadnak. Már az első vizsgálatokból kiderült, hogy vér van a vizeletemben, az ultrahangon pedig egy 8 cm-es petefészekcisztát találtak, illetve észrevették, hogy pang a bal vesém. Ezután felkerestem egy nőgyógyászt, aki megállapította, hogy minden bizonnyal endometriózis eredetű cisztám van. Én akkor azt hittem, hogy az endometriózis tulajdonképpen petefészekcisztát jelent, semmi többet. Aztán pár héttel később a kórházban, az első műtétet megelőző este egy kedves nővér együttérzően megszólított. Elmesélte, hogy tudja, min megyek keresztül, mert a húga is évek óta küzd ezzel a betegséggel, és most éppen bélműtétre vár. Ezen a ponton felkaptam a fejem: bélműtét?! Akkor és ott a nővértől tudtam meg, hogy ez nem „csak” egy petefészekciszta, hanem egy krónikus betegség, ami minden egyéb szervet is megtámadhat, és a műtét után is okozhat újabb problémákat.
– 2017-ben ismét egy komoly műtéten estél át. Miért volt rá szükség?
– Az első műtétet követően másfél évig nem volt panaszom, aztán olyan fájdalmak kezdtek gyötörni, amiket addig el sem tudtam képzelni. A görcs pontosan a ciklusom közepén jelentkezett – leírhatatlan érzés volt. A fájdalom a petefészkek tájékáról indult, aztán a végbelem környékén éreztem, ráadásul vesegörcsök is kínoztak. Minden egyes hónapban két hétig tartott ez az őrület, majd a menstruáció érkezésével elillant a fájdalom. Egy rövid időre fellélegezhettem, de aztán kezdődött minden elölről. Nem bírtam tovább… Felkerestem végre egy endometriózis-specialistát, mert addig éveken keresztül azt hallgattam az orvosoktól, hogy minden rendben van, én viszont teljesen biztos voltam benne, hogy valami súlyos probléma bújik meg a háttérben. Így jutottam el egy pécsi professzorhoz, aki hüvelyi ultrahang segítségével harminc másodperc alatt felállította a diagnózist: IV-es stádiumú, mélyen infiltráló endometriózis, ami érinti a húgyhólyagot, a végbelet, a petefészkeket, a méhet és még a húgyvezetéket is. Egyszerűen fel se fogtam, hogy mi történik velem! Ezután az orvosom elmagyarázta, hogy a műtét után katéterrel mehetek majd haza, és még a sztóma lehetőségét sem tartja kizártnak. Ott és akkor teljesen összetörtem. Éppen az esküvőnket szerveztük, és kisbabára vágytunk… Egyszer csak mintha minden összedőlt volna körülöttünk, mindaz, amit addig felépítettünk darabjaira hullott. Az operáció azonban szerencsére jól sikerült, és végül nem volt szükség a sztómára, viszont kiderült, hogy vesementő műtéten estem át. Azt mondták, hogyha fél évvel később került volna sor erre a beavatkozásra, akkor már nem tudták volna megmenteni a bal vesémet.
– Mi változott az operáció után? Visszatértek a tünetek?
– Egy évig tökéletesen éreztem magam, aztán megint jöttek a már jól ismert fájdalmak. Ekkor egy újabb műtét következett – ez már a harmadik volt. Szerencsére „csak” a szerveim nőttek össze, azokat kellett szétválasztani. Az operáció után azt mondta a professzor úr, hogy adenomyosist (az endometriózis méhizomzatban megjelenő formája – szerk.) viszont találtak a szervezetemben, ami valószínűleg a továbbiakban is fájdalmat okoz majd. Ez sajnos így is lett, de idővel hozzászoktam, már amennyire meg lehet szokni a fájdalmat.
– Milyen életmódbeli változtatásokat kellett bevezetned?
– Igazából nincs rá biztos recept, elég kiszámítatlan, hogy mivel teszel jót a szervezetednek, ezért mindenkinek saját magának kell kitapasztalni, milyen változtatások segítenek. Jó ideig egy egész szigorú diétát követtem: kerültem a lisztet, a cukrot és a glutént tartalmazó ételeket is. A tünetek azonban így sem szűntek meg teljesen, ezért már nem ragaszkodom ehhez az étrendhez. Húst viszont már egy éve nem eszem, de nem az endometriózis miatt mondtam le róla, egyszerűen nem kívánom. Minden nap rengeteg friss zöldséget és gyümölcsöt fogyasztok, a reggeli pékárumat pedig magam sütöm. Hetente járok jógára és masszőrhöz, valamint elkezdtem foglalkozni a lelkemmel is: rendszeresen járok terápiára.
– Mi a tapasztalatod: mit jelent az, amikor az orvosok azt mondják, hogy „minden rendben van”?
– A saját testemet én ismerem a legjobban, és én érzem át teljességében minden fájdalmamat. Bárki bármit mond, csak én tudom, hogy valójában mit érzek. Egyszer azt olvastam valahol, hogy ok nélkül semmi sem fáj – ez a mondat beleégett a tudatomba. Ha érzem, hogy baj van az egészségemmel, akkor addig megyek, amíg nem találok rá magyarázatot, és eddig még nem csalt a megérzésem, végül mindig beigazolódott a gyanúm.
– Hogyan alakította át az életedet az endometriózis?
– Az biztos, hogy az élet más területén is sokkal tudatosabb lettem. Rájöttem, hogy az egészségünk mindennél fontosabb, ezért még jobban elkezdtem foglalkozni a testemmel és a lelkemmel.
– A beavatkozást követően, mekkora esélyt adtak rá az orvosok, hogy gyermeked szülessen?
– Ezt így konkrétan nem mondták meg, de biztattak, hogy próbálkozzunk, és én mindvégig hittem benne, hogy megtörténik a csoda. A hormonkezelés nálam nem jöhet szóba, mert van egy hormonális eredetű jóindulatú májdaganatom, így a lombikprogramra nem is jelentkezhettünk. Azt hiszem, hogy nálam nem sok pozitívabb szemléletű ember él, de ennek ellenére azt éreztem, hogy az endometriózissal nem születhet vérszerinti gyermekünk. Összetört ugyan az álmunk, és el kellett fogadnunk, hogy nem ez a mi utunk, de ettől még nem kell lemondanunk arról, hogy szülők lehessünk, ezért az örökbefogadás mellett döntöttünk.
– Mit üzensz azoknak, akik hasonló tüneteket észlelnek magukon?
– Ahogy már említettem: ok nélkül semmi sem fáj. Aki hasonló panaszokkal küzd, az ne általános nőgyógyászhoz forduljon, hanem keressen fel egy endometriózis-speciálistát.
– Mit tanulhatunk a történetedből?
– Időben kell segítséget kérni, és ha nem találják a tünetek forrását, akkor addig kell továbbmenni újabb és újabb orvosokhoz, amíg kiderül, hogy mi a baj.  Mivel nálam hét évig nem sikerült megtalálni a probléma gyökerét, így elvették tőlem annak a lehetőségét, hogy gyermekem szülessen. De még ehhez is pozitívan állok, mindig csak előre nézek.
– Mit ad számodra, hogy ma már nyíltan mersz erről beszélni?
– Elképesztő szabadságérzést. Én mindig, minden témáról nyíltan merek beszélni. Igazából miért ne? Ez nem szégyen, egy betegség soha nem az. Sok endometriózissal küzdő nő fordul hozzám segítségért, én pedig szívesen ajánlok nekik olyan orvost, akiben én megbízom, mert pozitív tapasztalataim vannak vele kapcsolatban. Mindig fantasztikus érzéssel tölt el, ha segíthetek másokon!
– Mi az, ami most lelkesít?
– Pontosan öt éve várunk az örökbefogadásra, és már annyira közel állunk hozzá! Most már nyugodt vagyok, mert tudom, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy anya lehessek. A házban berendeztünk egy babaszobát, ahova gyakran bemegyek, és elmondom a leendő kisbabánknak, hogy már mennyire várjuk, hogy megérkezzen hozzánk. Az lelkesít a legjobban, hogy tudom, bármelyik nap szülőkké válhatunk.