Belehuppantam az ülésbe, összecsattintottam a biztonsági övet, a fejemet hátraengedtem a támlára, és elmosolyodtam. Hirtelen elszállt az elmúlt év minden nehézsége: a lakásfelújítás nyűge-pora; a sok veszekedés a mesteremberekkel; az eszméletlen hajtás a gyerekkel, hogy az iskolában átkerülhessen a másik szakra; a sok millió meghozott döntés, az egészségügyi kihívások. Mind múlt lett azzal a mozdulattal, amellyel a morcos légiutas-kísérő behúzta a gép ajtaját, és elfordította a zárat. Repültünk Rómába.


A családi vakációnk azonnal elindult, amint vége lett a tanévnek. Alig vártuk, hogy a gyerek letegye a tollat pénteken, a férjem megírja az utolsó e-maileket, és én is lezárjam a munkaügyeket. A kutyát levittük a nagyszülőkhöz a Balatonra, ahol elkényeztethetik és felkuncsoroghatja magát a nagyapa ölébe, pedig eredetileg arról volt szó, hogy „akutyanemjöhetfelakanapéra”…


Most először egyikünk sem aggódta túl. Szisztematikusan készültünk az utazásra. Tudtuk, hogy rögtön a suli után el akarunk startolni, talán már az utolsó péntek este. Repülőjegyet kerestünk, és szállást a városközponthoz közel. Találtunk egy szimpatikus lakást, ami a Google Maps szerint 2 km-re volt a legfontosabb nevezetességektől. Stimmelt az ár, lefoglaltuk. (Később kiderült, hogy a Google Rómában elég rapszodikusan működik, így lett a napi táv sokszor az eredeti duplája: 15 km-t biztosan gyalogoltunk minden nap.) Alig másfél órás út után a Ciampino repülőtéren szállt le a gépünk.

A reptéri busz bevitt a Termini pályaudvarra, ahonnan metróval pillanatok alatt elértük a szállásunkat, a Re di Roma állomásnál. A ház előtt Roberto és Patrizia, a szállásadóink vártak minket. Felkísértek a lakásba, lelkesen megmutattak és elmagyaráztak mindent… olaszul. Jót nevettünk rajta, hogy nesze neked angol-/némettudás! Szép, szép, de olaszul tudsz-e?! Ez később számtalanszor megismétlődött. Meglepően sok helyen tapasztaltuk, hogy bizony jól jött volna egy alapszókészlet olaszul, mert nem volt mindig egyértelmű, hogy mit rendeltünk és, mit fog kihozni a pincér ebédre.

Mézédes sárga- és őszibarack, bor, sör, aperitif, üdítők, víz – komplett minibár várt a hűtőben. Hűvös márványpadló mindenhol, mosó- és mosogatógép, gyönyörű tisztaság, hatalmas fehér törölközők. Tökéletes volt. Este kilenc óra lehetett, még nyitva volt a sarki étterem. Pizzát ettünk, nápolyi módon készítve. Megtudtuk, hogy Rómában alapvetően kétféle pizzát kínálnak: a nápolyit, aminek a tésztája picit vastagabb, a széle húsosabb, harapható; és a rómait, aminek egészen leheletvékony a tésztája és a pereme is, viszont mindkettő ropogós.
A fogszabályozó fogorvosom biztos megdorgált volna, ha látja, hogy milyen lelkesedéssel haraptam bele a Capricciosa (szeszélyes) szeletekbe – életem pizzája volt! Bár minden egyes pizza az volt, amit az egy hét alatt ettünk. Teljesen mindegy volt, hogy hol, melyik étteremben, milyen pici bárban, kávézóban. Mindegyik egyszeri és megismételhetetlen volt, gazdag feltétekkel: édesen savanyú, gazdag paradicsomszósszal; csodás prosciuttóval; cukkinivirággal; burrata sajttal.


A fagylaltot állítólag nem szeretem, mert hideg és édes, ami nekem nem passzol össze. Eddig azt hittem, hogy nemcsak pizza-, de fagylaltrajongó sem vagyok. Nos, ehhez képest én voltam az első, aki minden nap a fagyis felé vette az irányt, és lelkesen válogatott a méretes kenőkanállal adagolt édességek között – a Della Palma fagyizó százötven íze között tallózva lehetetlen volt rosszul döntenem.


Nem vagyok „elsőbálozó”, hiszen évekkel ezelőtt már többször is voltunk Olaszországban – útban Elba felé kávéztunk Velencében a Szent Márk téren, valamikor régen, egy május elsején, amikor még nem volt ennyi turista; jártunk Szicíliában egy kalandos utazáson, mert a jegyeket intéző barát elnézte a járatindulást, ezért lemaradtunk a gépről, és ott mászott le a tányéromról a vacsorára feltálalt tengeri sün; azonkívül a csizma északi részét is láttuk – de ilyen hatással soha nem volt rám ez az ország és az olasz életszeretet, mint most.


Biztosan a körülmények is mások voltak: sok-sok nehézség, harc, konfliktus, küzdelem és végül a döntés, hogy annyi év „nemolyanjó” után, most már a jó résznek kell következnie. Eljött az ideje, hogy megálljunk, picit leüljünk a babérjainkra, és megünnepeljük magunkat, a kisebb és nagyobb sikereinket, amikért megdolgoztunk, amiket elértünk.
Vártam, hogy felszabadultan ünnepelünk majd, és örülünk a nyári vakációnak, de nem számítottam arra, ami következett.
Róma ledöntött a lábamról, lefegyverzett, ámulatba ejtett, és megmagyarázhatatlan erejével szemben a második napon elvesztettem a csatát. Két napja voltunk ott, és én már harmadszor sírtam. Minden nagyon sok volt. Sok az előző néhány év, sok a nagy utazásvárás, sok a forró, fűszerillatú levegő. Sok volt a sűrű vaníliaszószként hömpölygő barokk város, minden sarkon egy-egy műalkotás vagy egy olyan festmény, templom, műemlék, ami önmagában is egy élmény, és amit mindenképpen látni kell. Álltam az úttest szélén: hátam mögött a Colosseum, mellettem a Foro Romano, a középkori épületmaradványok, előttem pedig II. Viktor Emanuel önmagának emelt monumentális emlékműve – ezer és ezer egymásra épült múltréteg. Megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Szétestem elemeimre és hüppögtem. Szentül meg voltam győződve, hogy megőrültem. Itt lehetek, annyi nehézség után, egy ilyen csodás városban… én meg sírok.


Mentségem nincs. Róma ereje a magyarázatom.
Emlékszem, Amerikában járva mennyire hiányzott, hogy Los Angelesben minden kérdésre azt a választ kaptuk, hogy itt vásárolni lehet, és vásárolni, meg vásárolni is. Sehol egy látnivaló, egy százévesnél régebbi épület, sehol egy darabka történelem.
Itt meg tessék! Rám szakadt több ezer évnyi múlt, mely úgy rétegződött egymásra, mint a francia millefeuille sütemény megszámlálhatatlan vékony levele. A régi rómaiak jelenlétét éreztem a Pantheonban, az oroszlánok üvöltését és a gladiátorok lábdobogását véltem hallani a Colosseumban. A környező utcákon sétálva véletlenül vettem észre a nőstény farkas szobrát Romulusszal és Remusszal, ami biztos a te történelemkönyved borítóján is szerepelt. Az emberek elsétáltak mellette, én pedig nem hittem a szememnek. Upsz! – egy fejbe kólintás. Egy Caravaggio itt, egy Raffaello ott, egy Michelangelo amott. Bang! – még egy ütés jobbról.
S ezután következett még csak a Vatikán Múzeum: egy óvatlan pillanatban Periklész jött balról, majd egy félreeső lukba bekukkantva a Laokoón-szoborcsoporttal találtam szemben magam. Elmondhatatlan mennyiségben felhalmozott műkincs, csodálatos állapotban megőrizve.


A tömeg persze itt is leírhatatlan volt. Végeláthatatlan mennyiségben áramoltak az emberek, mintha a reptéri mozgójárdák elevenedtek volna meg – úgy zúdultak, zsizsegtek és kattintgatták a fotókat. Az egyik helyiségből a másik folyosóra jutottunk, majd szinte szédülve sodródtunk be egy újabb terembe. Mindenki középen állt, sűrűn egymás mellett, és felfelé bámult a mennyezetre. Mit néznek? – gondoltam. Felpillantottam, és elállt a szavam. Ismét, századszorra is. A teremtés volt a fejem fölött – a Sixtus-kápolnában álltunk.


A múzeumból kikeveredve a Szent Péter-bazilikába léptünk. Ez volt az első és egyetlen hely, ahol kendőt osztogattak az óvatlanoknak, hogy eltakarhassák a kilógó vállakat és térdeiket. Beléptem, és rögtön jobbra indultam el, ahol a megvilágított Pietá mágnesként vonzotta magához az embereket. A kereszténység egyik legfontosabb szentélyében sétálva úgy éreztem, hogy ennél többet, ragyogóbbat nem lehet alkotni. Innentől kezdve más templomba már nem is érdemes bemennem, hiszen láttam a legnagyobbat, a leggazdagabbat, amit ebben a műfajban teremteni lehet.

Utunk másnap a Tevere partján álló Angyalvárba vezetett. Vatikán állam alapításakor a pápa ragaszkodott hozzá, hogy a létrejövő állam területe a lehető legkisebb legyen, még a vízi úthoz való lejutásra sem tartott igényt. Nem is volt rá szükség, hiszen a székesegyház alól induló titkos folyosón bármikor lemehetett volna a folyópartra. A különleges struktúrájú épületbe lépve mesés kilátás fogadott, és egy újabb szelet múlt, ezúttal a zenetörténelemből. Ugyanis Puccini Toscája e vár teraszáról veti magát a mélybe.


Róma az utcáival is lenyűgözött. A Circus Maximust elhagyva mindenütt lilálló papírvirág omlott és kapri kúszott a falakon. Felsétálva az Aventinus dombra kevés helyet igénylő, de napernyőként elterülő lombjukkal nagy árnyékot adó mandulafenyők, illatos rózsakertek és tollászkodó színes leanderek fogadtak. A tetőn pedig hosszan kígyózott a sor a máltai lovagrend épületének kapuja előtt. Mindenki a kulcslyukon szeretett volna bekukucskálni, ahonnan a formára nyírt bukszusok fala végén egészen „véletlenül” láthatóvá válik a… Kitalálod, hogy melyik templom legmagasabb tornya? Jól tippeltél. Igen, a Szent Péter-bazilikáé.

Gyere-gyere, menjünk tovább, megmutatom, mi vár még rád itt Rómában!

Egy kis mellékutcán leereszkedve az Igazság szájába dughatod be a kezed, ha elég bátor vagy. Ha igazat mondasz, nem harapja le. Hányszor láttuk már a félelmetes arcú kőkorongot? Minden vásárban van egy ilyen – ez az a bizonyos, amiről az összeset másolták.
Továbbsétálva megnézheted a teret, ahol Brutus leszúrta Caesart. Eszméletlen időutazás. Körben zizegnek a robogók, áramlik a munka utáni forgalom, te pedig állsz középen, és lenézel oda, ahol sok réteggel az utcaszint alatt egykor összeesküdtek a szenátorok, és elkövették a történelem egyik leghíresebb gyilkosságát.
A folyón átkelve egy mesés apró szigetre jutsz, majd a bohém Trastevere negyedbe: sétálhatsz a girbegurba utcákon a platánsor alatt, és ajándékot vásárolhatsz az otthoniaknak a rakparton, vagy ihatsz egy hűsítő Peroni sört az egyik bárban.
Bedobhatsz egy érmét a Trevi kútba és ellőheted a kötelező szelfit is – ha sikerül odaférkőznöd a sokaságban. Háromszor jártunk ott, különböző napszakokban, de az apró terecskén lépni, soha nem lehetett.


A szomjad számos ivókútnál olthatod, elég egy palackot magaddal vinned. Bár a Bárka szökőkút nem tartozik közéjük, mégis csodálkozva láttuk, ahogy egy turista itt töltötte meg a kulacsát. A mögötte magasodó Spanyol lépcső fokait idén biztosan nem fogod látni. Itt robogott le a közelmúltban a Fast and furious X-ben Jason Momoa tűzgolyója, és itt száguldott le egy ki sárga Fiattal Tom Cruise a Mission Impossible 7 című filmben – mindkettő a napokban került a mozikba –, úgyhogy, aki eddig nem akart, most az is Rómába készül.

Ennyi városnézéssel töltött zsizsgő nap után, a barokktól túltöltődve, a tenger felé vettük az irányt. Alig egy óra alatt elértük a partot – nem a legközelebbit, de az egyik legszebbet, Santa Marinellát. A városnak saját filmfesztiválja van, és számos film készült itt – ottjártunkkor is épp forgattak. Mesés villák nyújtózkodnak itt, tengerre néző hófehér teraszokkal, hatalmas pergolák alatti árnyékos nyugágyakkal. A vonatállomástól pár perc sétával elértük a partot, ahol a házak tövében, egy kellemes öbölben együtt fürödhettünk a késő délutáni simogató napfényben a gitározó, söröző szabad lelkekkel és az unokáikra felvigyázó nagymamákkal. A visszafelé induló vonat érkezéséig beültünk egy pasticceriába, elszürcsölni az aznapi sokadik presszót és Lemonsodát, miközben a mellettünk lévő asztalnál egy idős hölgy az esti gin-tonikját iszogatta, hozzá chipszet és olajbogyót ropogtatott, és pletykát cserélt a tulajdonosnővel. A vonat tele volt strandlabdás fiatalokkal, akiket kiszívott a nap – csak leugrottak a tengerhez fürödni egyet, s úton voltak vissza a júniusban is forró városba.


– Milyen volt Róma? – kérdezed.
– Csodálatos! – vágom rá gondolkodás nélkül.
Értek már minden mondást, hogy „azörökváros”, „rómátlátniésmeghalni”, „egyszerazéletbenlátnikell”, „rómátsemegynapalattépítettékfel”… Igaz. Minden. Minden egyes szó, amit mesélnek róla. Elragadó, dús, mediterrán szépség. Legendás múlt s vibráló jelen keveréke, egymás mellett élése.

Megadott mindent, amiért utaztunk. Felfrissített, új helyen, más kultúrában, a kirobbanó életigenlés mellett rámutatott az idő múlására. Láttuk, hogy lehet más ritmusban élni, gondolkodni, lenni, szeretni. Megpörgetett, elszédített, átmosott, segített szusszanni, elengedni, örülni, vállon veregetni magunkat, erőt gyűjteni, és új akarással megtölteni a jövőt.

Visszajöttünk a munkába, a hétköznapokba, de más lendülettel, új ötletekkel és vágyakkal.
Róma, köszönöm az élményeket! Hálás vagyok, hogy legyőztél!

Fotó: Sziszi