Ültünk a hegyen Lovason, a Balaton északi partján, Alsóörs fölött egy kölcsönnyaralóban, ami kis híján a fejünkre omlott. Ketten barátnők, 2020 nyarán. Ez volt a Covid utáni első szabad nyár, az első fellélegzés az őrületet követően, amit a világjárvány magával hozott.
Egyszerű az nem volt. Az egyikünk vívódott, hogy elváljon vagy sem, s a végletekig kimerült az egészségügyben dolgozva az elmúlt hónapok terhelésétől. A másikunk az utolsó felmenője elvesztésének feldolgozásával volt elfoglalva, és egy befektetésen őrlődött. Jól lesz-e a döntés, mi marad a gyerekemnek, okosan bánok-e az örökségemmel? Magántanárként pedig cipeltem a terhet, hogy sok tanítványom egyetlen elérhető tanár kapcsolata, mentora, segítsége voltam a vírus tombolása alatt: aki mosolyog, akivel élvezet tanulni, akivel az online térben egy másik nyelven egy másik világba lehet repülni, ahol nincs világjárvány. Ahol nem viselünk maszkot, és látszanak a fogak, amikor nevetünk, ahol kezet lehet fogni, ha találkozol valakivel.
Anyagilag nem volt a topon egyikünk sem, érzelmileg pedig a teljes kimerülés szélén, vagy talán azon is túl. Kölcsönkértük a nyaralót, ahol évek óta nem járt senki. Csak porszívóztam, pakoltam és porszívóztam újra meg újra. Rendbe raktuk az egyik szobát, hogy tudjunk hol aludni, kitakarítottuk a fürdőszobát és a konyhát, kiraktuk a műanyag asztalt és a napernyőt. Ennyi elég volt a boldogsághoz. Béke volt, nyugalom. Nem voltunk senkinek a senkije: se az anyukája, se a felesége, se a szomszédja, se a gondviselője.
Reggelente a kaszával szúrósra vágott fűben leterítettük a jógamatracot és tornáztunk. Kirándultunk a környéken, csavarogtunk, amerre vitt az út, álltunk a jéghideg patakban, olvastunk, beszélgettünk, és nem terveztük meg, hogy mit fogunk főzni másnap.
Délutánonként ültünk a sárgabarackfa alatt, ettük a lezluttyant édes gyümölcsöt, és csorgott a szánkon, a karunkon a mézes kajszilé. Ha meguntuk, felmentünk a telek legeslegtetejére, ahonnan látni lehetett a Balatont, és néztük a távoli vizet. Próbáltuk kiengedni a szorítást a testünkből és a lelkünkből, feldolgozni az elmúlt hónapok történéseit.
Egyik nap a barátnőm azt mondta.– Annyira szeretném, hogy jó legyen. Csak egy kicsit… Legyen már végre jó!
– Szívem, lehet, hogy most jó. Lehet, hogy most van a jó! – válaszoltam.
Elgondolkozott, és hitetlenkedve nézett rám.
– Most?! Az nem lehet, hogy EZ MOST a jó!
A világjárvány utáni nyáron vagyunk, az egyikünk belehal a válásába, a másik görnyed a döntés súlya alatt, és mindketten le vagyunk égve. Ez lenne a jó?
Nevettünk kínunkban, és onnantól kezdve tényleg jó lett minden. Nem zavart semmi. Nem számított a porszagú ágy, a roskadozó ház, csak még inkább élveztük, még jobban értékelve, hogy újra jöhetünk-mehetünk, néhány napra megint gyerekek lehetünk, nem nyaraltatunk, közös joghurtos üvegből kortyolhatunk, és fügét ehetünk.
Azóta sokszor emlékeztetnünk kellett egymást – amikor ismét, és már megint nem volt könnyű –, hogy lehet, hogy most van A JÓ. Állj meg, nézz körül és élvezd ki, mert lehet, hogy most történik – mondtuk egymásnak, amikor a legnehezebb volt.
Lett világválság, háború a szomszédban, elszabaduló energiaárak, gigainfláció, társadalmi szintű depresszió. Gondoltad volna három éve? Láttad ezeket jönni? És vajon tudod, mi következik ezután?
Az elmúlt év leírhatatlan nehézségei után, idén már tudatosan parancsoltam megálljt magamnak és a családomnak. Behúztam a kéziféket, és készültünk rá, hogy majd eljön a nyár, és eljön a pihenés ideje. Akkor le kell, hogy tudjunk fékezni. STOP. Megáll mindenki és minden, és pihenni kell, örülni kell, megélni kell, mert lehet, hogy most történik A JÓ.
Amikor az utolsó építőmunkás is elvonult itthonról a felújítás után, amikor a sokadik felmosás is megtörtént, és századszorra is kicsutakoltuk a hajunkból s a pórusainkból a port, amikor az utolsó kartondobozból is kipakoltunk. (Dehogyis, valójában sohasem fognak elfogyni.) Akkor.
Amikor végre kiderült, hogy egészségügyileg miért voltak olyan küzdelmesek az elmúlt idők, miért volt kihívás minden egyes nap túlélése. Az első szembesülés, a kétségbeesés, a hogyan tovább, a sok zsákutca, a megoldások fáradhatatlan keresése, a próbák, a csalódások, s végre az erő, a megoldás megszületése. Akkor.
Amikor a gyerekkel végigtanultuk, gyűrtük, toltuk a félévet, és eljött az utolsó péntek, s letette az összes vizsgáját – akkor szombaton el kellett menni itthonról. El kellett utazni, máshol lenni egy kicsit, megünnepelni magunkat, s koccintani a sikerekre, amiket elértünk. Nem itt lenni térben, és ezáltal távolról tekinteni rá a munkára, amit elvégeztünk; megmártózni egy másik kultúrában, egy másik országban, és egy másik nyelven újradefiniálni magunkat.
Azután haza kellett jönni, és tovább kellett tolni, és megint lett hétfő, és elkezdődött a munkahét. Készen nem vagyunk. Rohan, robog a világ, pörög, mint egy őrült dervis – de volt megélés, volt szusszanás a hajtásban, volt befékezés a mókuskerékben. S azóta bujkál, kering, zubog bennem az elmúlt napok feltöltő, csiklandozó érzése.
Elmentem, láttam, ÉLTEM.
Megállítottam a világot egy hétre,
és élveztem,
hogy
– lehet –
most
van
a
JÓ.
