Lélegzet-visszafojtva ülök a kanapén, és a tekintetem a képernyőn csüng. Az elmúlt két hétben a gondolataim, mondhatni csak az Olimpia körül forognak – kiszakít a hétköznapokból, és egy időre minden olyan másodlagosnak tűnik. Persze teszem közben a dolgomat, hiszen azért nem áll meg az élet, de valahogy most más mederben folyik. Máshol vannak a prioritások – leginkább az Olimpián. Így, nagy kezdőbetűvel.


Ma épp a férfi kardcsapatunk – Gémesi Csanád, Rabb Krisztián, Szatmári András és Szilágyi Áron – küzd a döntőbe kerülésért. Szoros az állás, a fiúk egy pillanatra sem veszíthetik el a koncentrációjukat, különben az ellenfél azt szemfülesen kihasználja. Az irániak ugyanis megállíthatatlannak tűnnek. Bennem is egyre fokozódik az izgalom: az ujjaimat tördelem, és az adrenalin táncot jár a testemben, így egy-egy bravúros pontszerzésnél örömömben felugrok a kanapéról. Ezek a srácok magukért és értünk, magyarokért harcolnak, hogy elérjék a célt, amiért éveken át dolgoztak. Szinte az életüket tették fel arra, hogy lemondások árán, emberpróbáló edzések során, óriási önuralom és önfegyelem mellett készüljenek az ötkarikás játékokra, és itt most, pár percben kell életük legjobb formáját hozniuk. Feszült pillanatokat élünk át: ők ott, Párizsban, és mi itthon a képernyő előtt. De végig hiszünk bennük, mert eszméletlen elszántsággal játszanak. Megcsörren a telefonom. Mindegy, ki az, majd később visszahívom! Most semmi nem lehet fontosabb annál, hogy a fiúk bejussanak a döntőbe. Pedig az állás egyre elkeserítőbb. Kezdek összezuhanni. Irán három asszó után 15–7-re vezet ellenünk. Behozhatatlan különbség. Kisebb isteni csoda kellene, hogy innen fordítsunk. De a négy muskétásnak még ebben a vesztésre álló helyzetben is van elég lélekjelenléte ahhoz, hogy fegyelmezetten játsszon, miközben sorra szerzi a pontokat. És bejutnak a döntőbe! Egy hatalmas kő esik le a szívemről. Lélekben velük együtt küzdöttem, több ezer magyar szurkolóval együtt.

Ahogy a kétszeres olimpiai címvédő Dél-Koreával szembeni döntő is, amely ugyancsak rejtegetett izgalmakat. Kardcsapatunk szíve szerint biztosan a dobogó csúcsára szeretett volna állni, hiszen csak így lehet pástra lépni egy döntőben, és végül a három évvel ezelőtti bronznál fényesebb ezüstéremmel térhetnek haza. A mérkőzés végén a fiúk önfeledten ünnepeltek a közönséggel – az arcukra volt írva az önfeledt boldogság. Mi is büszkék vagyunk rátok itthon!


Az Olimpia a családunk életében mindig kiemelt helyet foglalt el, és én így nőttem fel – az ötkarikás játékok bűvöletében. A nagyszüleim a mai napig megállás nélkül követik az eseményeket, még az összefoglalók összefoglalóját is megnézik. A bevásárlást és a kerti munkálatokat is úgy időzítik, hogy egyetlen magyar sportoló szerepléséről se maradjanak le. A minap is beugrottam hozzájuk: a papám a fotelben előredőlve, feszülten nézte a közvetítést, a mamám pedig bár tűkön ült, hogy mikor indulnak végre a tanyára, megetetni a kutyákat, de az Olimpia, mégiscsak az Olimpia – mindent felülír! Ne aggódj Fifi és Mackó, nemsokára érkeznek a gazdik, csak győzzétek kivárni!

A gyermekkori emlékeimben is elevenen él a négy évente megrendezett játékok hangulata. Belém ivódott az együtt szurkolás öröme, a pattanásig feszült meccsek, játszmák és mérkőzések hangulata, az égbe kiáltó magyar sportolók felszabadult, örömittas hangja, és nagy kedvencünk, a vízilabdacsapat óriási küzdelme az éppen aktuális rivális ellen. Emlékeztek még, amikor Kemény Dénes, akkori szövetségi kapitány a győzelem mámorában beugrott a medencébe a játékosok közé? Az úszóink utolsó pillanatos, hidegrázós hajrája közben is a körmömet rágom, a végén pedig már alig látom a képernyőt az örömkönnyektől. Számomra ez az Olimpia!


Reggel az első dolgom rápillantani az aktuális napi programra, hogy kinézzem azokat a közvetítéseket, amiket egészen biztos, hogy meg kell néznem. Eleve úgy tervezem a napomat, hogy ezek beleférjenek. Persze néha porszem kerül a gépezetbe, de ilyenkor forródróton vagyok a családom többi tagjával, akik élőben közvetítik nekem az eseményeket. Az estére időzített programok pedig tökéletes levezetései egy eseményekkel teli napnak. Együtt izgulunk, latolgatjuk az esélyeket, mérgelődünk, örömködünk. A lényeg, hogy azokkal vagyok, akiket a legjobban szeretek. Olyan, mintha akkor és ott együtt lélegeznénk a sportolókkal. Most nem érzem a hétköznapokban azt a széthúzást, ami általában arcul csap. A közösségi médiában is ezrek osztják meg a bajnokaink fotóit, eredményeit, és hömpölygő áradatként zúdulnak a jól megérdemelt gratulációk. Büszkék lehetünk a hőseinkre, még akkor is, ha nem mindannyiuknak sikerül elérnie az álmát, hiszen azokba a sorsfordító percekbe is a szívvel küzdenek.

Nehéz szavakba öntenem azt a semmihez sem hasonlító érzést, amikor a kommentátor torka szakadtából azt kiabálja, hogy meglett az Olimpiai dobogó! Beleborzongok. Felnézek mindazokra, akik ekkora – számomra emberfeletti – teljesítményt nyújtanak, és képesek kihozni magukból a legtöbbet, miközben a határaikat feszegetik, kezelik a rájuk nehezedő nyomást, és képesek elhinni, hogy jobbak tudnak lenni bárkinél a világon.

Fotók: MOB-Média/Szalmás Péter, Molnár Ádám