Már kilenc napja barangoltunk Ceylon-szigetén, bejárva az ország szívét, végül elértük a déli partot, ahol januárban kezdődik a száraz időszak és vele együtt a főszezon. Utunk során megbizonyosodtunk róla, hogy Srí Lanka valóban egy könnycsepp formájú sziget a végeláthatatlan Indiai-óceánban, melynek hullámai zabolázatlanul nyaldossák partjait. Utazásunknak ezen a pontján tárultak elénk Tangalle, Weligama és Mirissa városainak gyönyörű, egzotikus, hosszan elnyújtózó, olykor szinte érintetlen strandjai és nyüzsgő turistaparadicsomai. Meglátogattuk Galle egyedülálló, a holland gyarmatosítók „lábnyomát” őrző óvárosát és kikötőjét is, hogy végezetül búcsút vegyünk az ezerarcú szigettől, melynek szépségeit örökre a szívünkbe zártuk.


A vízözön után
Tangellében az eső még másnap reggel is szakadt. Az ég egybefüggő felhőrétegbe burkolózott, és az óceán hullámai haragosan hömpölyögtek, úgyhogy az erkélyünkről egy darabig még elmélázva gyönyörködtünk a viharos habok látványában, mielőtt lementünk reggelizni. A szálloda éttermében aztán összebarátkoztunk Momóval, az egyik alkalmazottal, aki kék kaftánban szervírozta nekünk a finomságokat, miközben nyugalmat és kedvességet árasztott magából. Örömmel beszélgetett a külföldi vendégekkel, mert szívesen ismerkedett más országok szokásaival, kultúrájával.

Amikor alábbhagyott az eső, ismét sétálni indultunk, azonban most már mi is papucsban, mint a helyiek, ugyanis a víz még az úton is hömpölygött, és járda továbbra sem akadt, így aztán szorgalmasan kerülgettük a tuktukokat és autókat, hogy haladni tudjunk előre. Egyszer csak elértük a város hosszan elterülő homokos strandját, ahol a kérlelhetetlen időjárás miatt egy lelket sem láttunk, csak néhány üres napozóágy árválkodott a pálmaágakkal fedett napernyők alatt. Egy földnyelven besétáltunk az óceánba, és onnan néztünk vissza a puha, aranyló homokkal borított partra és a kicsit távolabb árván ácsorgó, bezárt bungalókra, ahol most egyetlen vendég sem koktélozgatott.


Nem úgy, mint késő délután, amikor visszatértünk! Addigra valamennyi turista előmerészkedett a szállása rejtekéből. A mi első megállónk egy apró, kőbe vájt kávézó volt, melynek raszta hajú tulajdonosa óriási táblákkal hirdette, hogy nála bizony kapható Lavazza kávé, a hely egyetlen specialitása. Mivel csak három asztalka várta a betérő vendégeket, ezért egy-kettőre telt ház lett, ami nem is baj, mert a kiszolgálás sebessége minden képzeletünket alulmúlta, de szerencsére nem siettünk sehova. A rádióból halk Elvis-számok szóltak, miközben egy helyi srác reggae-szerű dallamokat próbált előcsalogatni a gitárjából, amit cincogó énekhanggal kísért.

Ahogy sötétedni kezdett, sétálni indultunk a parton, ahol a buja, trópusi növények között megbújó, fából összeeszkábált bungalókat hangulatkeltő fényfüzérek díszítették. Zeneszó járta be a környéket, és felpezsdült a part. A nappali fényben inkább lepusztultnak tűnő kiülők most teljesen új arcukat mutatták és szinte tündököltek, úgyhogy kedvet kaptunk, hogy az egyikben megkóstoljuk a helyi, nevezetes italt. Miközben a kókuszpálma virágából készült arrackos koktélt szürcsölgettük komótosan, az óceánhabokon megcsillanó holdfény játékát bámultuk.

Naplemente után elindultunk hazafelé, habár egy-egy sötétebb szakaszt bizony futólépésben tettünk meg, mert közvilágítás nem kísérte az utunkat. Végül inkább fogtunk egy tuktukot, hogy azzal jussunk el a szállásunkig.


Másnap reggel elbúcsúztunk Momótól, aki megkért minket, hogy egy kis füzetkébe írjunk neki emlékül néhány mondatot az anyanyelvünkön, miközben büszkén mutogatta a sok bejegyzés között a korábbi magyar nyelvű írásokat. Mi egy kis hazai pálinkát ajándékoztuk neki, amit széles mosollyal fogadott. Habár a sok csomagunk miatt kocsival készültünk Galléba, mégis elfogadtuk Momo ajánlatát, hogy egy tuktukos barátjával induljunk útnak. Miután az összes motyónkat nagy nehezen bezsúfoltuk a kis járgányba – persze magunkkal együtt –, a két srác igencsak meglepődve nézett ránk, hogyan tudtunk mindennek helyet szorítani. Aztán már suhantunk is tova a tengerparti úton, miközben szikrázóan sütött a nap – a komor esőfelhőknek már csak hűlt helye volt.

Egy hamisítatlan(?) ékszerdobozka
Galle városa a szó szoros értelemben véve egy kis ékszerdoboz, ami nem csoda, hiszen a sziget jeleskedik a drágakő-kitermelésben. Mivel lépten-nyomon drágakőüzletekbe botlottunk, végül betértünk egybe. Meglepő módon az árak perceken belül jelentősen zuhanni kezdtek, ahogy változni látszott a vásárlói és eladói kedv. Ez egy kicsit hiteltelenné tette a szemünkben a „kincses sziget történetet”, így inkább nem vettünk semmit. Később viszont sokkal komolyabbnak látszó, őrzött boltokat is láttunk, ezekben már biztosan minőségibb portékákkal kereskedtek.


Galle holland, később angol gyarmati kereskedőváros volt, és mint ilyen, építészetében megőrizte egykori jellegét. A hófehér házfalakat sötétbarna fából készült ablakkeretek táblái díszítették, melyek a hangulatosan kivilágított utcácskákra nyíltak. Olykor a kék és a lila minden árnyalatában pompázó pávák látványa tette még különlegesebbé a város képét.

Amikor a hófehér, muszlim mecsethez értünk, gyerekek hangja szűrődött ki, amint ájtatos imádságokat verseltek kórusban. A tornyos imaház mellett elhaladva hosszú, meszelt kőfal vezetett minket a kikötő világítótornyához és a mögötte megbújó régi lőszerraktárhoz. A hajdani erődítmény romjain túl aztán ismét kígyózó kis utcák sora következett, melynek egyikében a csodálatos Spa Ceylon üzletének hívogatóan kitárt ajtaja csábított az ájurvédikus kozmetikumok világába. A cirádás mintákkal és keleties színekkel díszített falak rendezett polcain sorakozó, egyedi csomagolású natúrkozmetikumok, krémek, olajok, valamint a vízililiom, a lótusz és más egzotikus virágok különleges illatának keverékei egyik ámulatból ejtettek a másikba. Gyönyörű, narancssárga-rózsaszín, aranyszegélyes ruhába öltözött, fekete hajú, hindu lányok segítették tanácsaikkal a vásárlókat. A hely varázsa rabul ejtett: a képzeletem egy tündérmesébe illő virágoskertbe repített, ahol pazar illatfelhőbe burkolózva repkedtem légiesen… Ezek után természetesen nem távozhattam üres kézzel.

A nap végén visszatuktukoztunk a modern, kényelmes kis szállásunkhoz, amely egy több száz lakásos apartmanházban volt, és tizenegy nap után újra bekapcsoltuk a tévét, hogy megnézzünk egy jó filmet. Azért a nyitott erkélyajtón át beszűrődött a sziklákat verdeső óceán csendes morajlása.


A szörfös paradicsom
Másnap úgy döntöttük, hogy magunk készítünk reggelit. A szárított tenger gyümölcseitől bűzölgő hipermarket termeiben kavarogva végre találtunk lisztet, meg persze a szokásos virslit, hogy a szinte még a tyúkkal és szalmával együtt árusított tojásról ne is beszéljünk. Az ötvenféle lisztből persze pont egy ízesített változatot sikerült kifognunk – ami fogalmam sincs, mihez való –, úgyhogy végül fűszeres palacsintát sütöttem, amit egy kis fahéjjal hintettünk meg. Meglepően ízletes lett a végeredmény.

A különleges reggeli után naptejjel, törölközőkkel és egyéb strandkellékekkel felvértezve indultunk Weligama partjára –  a hosszasan elnyújtózó, napsütötte szörfös beachre. Az óceán vize kellemesen meleg volt, ahogy besétáltunk a fodrozódó hullámok közé. Rengeteg fiatal sütkérezett a napon, a helyi szörfiskolákban dolgozó fiúk pedig szörfözésre buzdították a strandolókat. Akadtak profik is, akik elszántan lovagoltak az óriási hullámokon. Mi a napozóágyunk kényelméből figyeltük őket, és közben észre sem vettük, hogy a bőrünk pecsenyepirosra égett. Kisvártatva megérkeztek az esti buli szervezői is, akiktől egy titkos, techno jungelpartyra invitáló szórólapot kaptunk. A bulit ugyan kihagytuk, de helyette csodás naplementében andaloghattunk haza az óceánpartról. Kell ennél romantikusabb élmény egy egzotikus nászúton?


A déli part gyöngyszeme
A legismertebb és egyben legnagyobb egybefüggő strand itt, a Mirissa-beach, ahol mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbb időtöltést, mégis teljes nyugalom és béke honol a fövenyén. Mire megérkeztünk, már alig maradt szabad napernyő, mivel még nincs az egész partszakasz kiépítve, így viszont nem kellett kerülgetnünk az embereket, pedig meglehetősen sokan voltak. Jó ideig élveztük az óceán kellemesen meleg, ringató hullámait és a nap simogató sugarait, aztán délután négy körül felkerekedtünk, hogy felfedezzük Mirissa kincseit. Sajnos mire a végtelen hosszú partszakaszon a Turtle watch pointhoz értünk, addigra az óriásteknősök már nyugovóra tértek, ezért nem tudtunk úszni velük. Kárpótlásul felsétáltunk a Parrot-Rockra, ahonnan az egész, végtelen strandot beláttuk, majd beültünk egy vízre épített kis teraszos bárba, és onnan figyeltük a naplementét.

A Coconut Tree Hill felé indultunk tovább, melynek akadtak olyan partszakaszai, ahol közvetlenül az óceán áztatta nagy köveken kellett átmásznunk. A tájat régi horgászcsónakok és árválkodó, színes napágyak tarkították, miközben a karcsú pálmafák és buja, trópusi növények szegélyezte úton haladtunk előre. A mediterrán strandokkal ellentétben a természet itt még szinte eredeti, érintetlen valójában mutatkozik, egy egészen másfajta, a külvilágtól kicsit elzártabb érzést, egyfajta vadregényes hangulatot kölcsönözve a helynek. Végül sikerült felmásznunk a pálmafadomb tetejére, ahonnan lenyűgözve csodáltuk a narancssárgába öltözött óceánt, amint az utolsó gyengéd napsugarakat is magába szívta, majd elnyelte a Napot.


Visszaérve Galléba egy utcabálba csöppentünk. Egy kicsit még ténferegtünk az kereskedőbódék között, figyelve a táncos előadásokat, majd megpróbáltunk az Uberen tuktukot fogni, ami nem volt túl egyszerű, mert mindenki a bálon mulatott. A nap zárásaként életünkben először szemtanúi lehettünk egy igazán szokatlan utcai konfliktusnak: az éppen megérkező Uber-sofőrünket kővel fenyegette meg egy feldühödött taxisofőr, aki ettől annyira megijedt, hogy nekitolatott egy parkoló motornak.

Búcsú Srí Lankától, a könnycsepp alakú szigettől
A Srí Lankán eltöltött két hét után már teljesen más élményt nyújtott a colombói vasútállomás és Negombó városa. Utazásunk éppen azon a szálláson ért véget, amelyen kezdetét vette, de most a környező utcák egészen új arcát fedeztem fel: semmit nem láttam olyan ijesztőnek és furcsának, mint először, sokkal inkább a szépséget kerestem, és már nem töltött el félelemmel az esti utca sem. Nem az embereket figyeltem feszülten, hanem a város nyüzsgését és a barátságos kis üzleteket, ráadásul egy hangulatos olasz étteremre is rátaláltunk, ahol ínycsiklandó búcsúvacsorát költöttünk el. Közben úgy tűnt, hogy egyre többen érkeznek a szigetre, mi pedig egy kicsit elszomorodtunk, hogy másnap reggel el kell búcsúznunk tőle. Elmerengve sétálgattunk az utcán, és közben felidéztük, mennyi fantasztikus élményt adott ez a két hétig tartó, csodálatos kaland. Srí Lanka a szívemhez nőtt, minden nagyszerűségével és tökéletlenségével együtt – bármikor szívesen visszatérnék ebbe az ezerarcú földi paradicsomba.

Fotók: Lili
Még több fotó az utazásról itt.