Útinaplóm első részében a partoktól indulva egyre beljebb jutottunk Srí Lanka apró szigetének sűrűjébe, hogy felfedezzük megannyi természeti szépségét, és megismerkedjünk gazdag vallási kultúrájával. A folytatásban bepillanthattok a cseppnyi ország állatvilágának mindennapjaiba, és megtapasztalhatjátok a vadon rezdüléseit. Itt Srí Lanka egy teljesen másik arcával találtuk szemben magunkat, melyet csak egy bizonyos tengerszint feletti magasságban mutat meg az ide látogatóknak. A mesés vadon és a rikító zöld teaültetvények ölelésében zakatoltunk a sziget híres történelmi vasútvonalán, miközben egy hamisítatlan monszunesővel is megajándékozott minket ez a páratlan hely.

Még mindig Kandyban időztünk. Mivel az előző napunk igencsak zsúfoltra sikeredett, ezért a következőt egy kicsit könnyedebbre terveztük, hogy legyen lehetőségünk feldolgozni a minket ért rengeteg új impulzust. Magunkba szívva az első napsugarakat szembesültünk azzal a tarthatatlan helyzettel, hogy itt tartózkodásunk alatt még nem ittunk egy igazán zamatos kávét, tudniillik a helyiek a zaccos hosszú kávé vagy még inkább a fekete tea hívei. Gyorsan nyugtáztuk is magunkban, hogy a nap folyamán még biztosan felkutatnunk egy „normális” kávézót, de ezt a tervünket egy kicsit későbbre halasztottuk, hiszen a pinnawalai elefántárvaházat (Pinnawala Elephant Orphanage) mindenképp szerettük volna meglátogatni.

A lapátfülű óriások földjén
Az ormányosok otthonában két program is kínálkozott számunkra. Az egyik, hogy megcsodáljuk a folyópartra kiengedett elefántokat, amint csapatosan fürdőznek, a másik pedig, hogy kapunk magunk mellé egy idegenvezetőt, aki mesél a lapátfülűekről, miközben testközelből is találkozhatunk eggyel. Mi természetesen ezt a lehetőséget választottuk. A férfi először lelkesen a figyelmünkbe ajánlotta a helyi szabályzatot, amely gondosan felhívja a figyelmet arra, hogy illik borravalót adni a vezetőnknek a kifizetett belépőjegyeken túl. Amint ez teljesült, ő máris készségesen állt mindenben a rendelkezésünkre. Egy gyors elefánttörténeti áttekintés és biológiaóra után megismerkedhettünk a 37 éves, körülbelül három tonnás fiatal elefánttal, Pojával, aki már az árvaházban született. Hatalmas élmény volt megetetni egy kosárnyi gyümölccsel: ormányával egyre mohóbban szippantotta ki tenyerünkből a finom falatokat, miközben az érdes bőréből kiálló gyér, drótszerű szőrszálak a kezünket csiklandozták. Ezeknek a növényevő óriásoknak mindössze négy hatalmas foguk van, amiket életükben hatszor váltanak. Már éppen kezdtük megszokni Poja közelségét, amikor a vezetőnk a hátára dobott egy plédet, és közölte velünk, hogy üljünk fel az ormányosra. Mivel kapaszkodni legfeljebb a fülébe tudtam, és életemben először ültem elefánton, ezért miközben próbáltam a kamerába mosolyogni, egyfolytában azon gondolkodtam, hogyan fogok egyáltalán a hátán maradni. Szerencsére elég gyorsan megtettük a kötelező kört, és utána már a saját lábunkon indulhattunk sétára a rezervátumban.

Megnéztük a fánik fekhelyeit, és szemügyre vehettük a velük folytatott munkát. Megtudtuk, hogy minden elefántnak egyetlen gazdája van, akire hallgat, persze ez egy hosszú nevelési folyamat eredménye. Az itt dolgozók szinte együtt élnek az ormányosokkal, és nap mint nap a gondozásukkal foglalkoznak. Az elefántok egyébként nagyon okos és érzékeny állatok. A hímek sokkal agresszívebbek, mint a nőstények, és nagy agyaraikkal mindig támadásra készek, ezért őket nem engedik a turisták közelébe. A nőstények két évig vemhesek, és életük során körülbelül háromszor ellenek.

Sétánk végén visszaértünk a folyóhoz, ahol egy sekély szakaszhoz terelték Poját, ahol megfürdethettük. Kókuszhéjjal sikáltuk kemény bőrét, miközben a vízben fekve locsolgatta magát. Felejthetetlen élmény volt.

Srí Lanka az elefántok szigete, ahol több ezer ázsiai ormányos él. A hagyományok szerint Kandyban, a Perahera fesztiválon beöltöztetik néhányukat, és velük együtt vonulnak fel. Túravezetőnk szerint az elefántok a termékenység szimbólumai, úgyhogy, aki családalapításba vágna, annak feltétlenül érdemes ellátogatnia Pinnawalába.

Utcai kaland
Habár először kicsit féltem a nagytestű jószágoktól, végül megnyugtatóvá vált a közelségük és az árvaházban lassan csörgedező élet. Ezt a nyugalmat azonban hamar feloldotta az egyre inkább ránk nehezedő tudat, hogy a másnap Ellába induló három vonat egyikére sem sikerült jegyet váltanunk. Mivel a Kandy-Ella vasútvonalat a világ egyik legszebb vonatútjaként tartják számon, ennélfogva nemcsak a turisták, de a szigetlakók is előszeretettel utaznak ezen a szakaszon. Sikerült megtudnunk, hogy a helyiek gyakran kereskednek vonatjegyekkel, ezért a sofőrünkhöz fordultunk segítségért. Így kerültünk kapcsolatba a Srí Lanka-i feketepiaccal… Rövid időn belül egy rögtönzött utcai tárgyalás résztvevői lettünk, ahol körülbelül tíz taxisofőr sereglett körénk, hogy tanúja legyen az üzletkötésnek. Végül letettük az előleget a jegyekért, de cserébe elkértük a sofőrünk safe tourist driver jogosítványát. Persze csak reménykedni tudtunk benne, hogy másnap reggel valóban megkapjuk a tiketteket, hiszen azokat csak az indulás napján lehet kiváltani. A hotel recepciósai megnyugtattak minket, hogy ez az igazolvány fontos irat, úgyhogy nagy valószínűséggel reggelre a kezünkben lesznek a jegyek. Azért meglehetősen jól mulattak ezen a számunkra nem oly szórakoztató szituáción.

Többet nem tehettünk az ügy érdekében, így a reggeli kávéhiányunktól hajtva, bevettük a várost. Sajnos most is csak olyan cukrászdákra leltünk, ahol csak helyi kávét szervíroztak, a süteményeik viszont finomak voltak, a személyzet pedig vendégszerető. Konkrétan úgy éreztük magunkat, mintha mondjuk híres színészek lennénk, mert lesték minden kívánságunkat. Ugyanakkor igencsak meglepő volt, hogy lépten-nyomon ismerős emberekbe botlottunk. Hol egy hoteldolgozó köszönt ránk, vagy éppen a menedzser állított le minket pár szó erejéig, miközben a piacról tartott hazafelé egy kosár friss terménnyel. Kezdtük egész otthonosan érezni magunkat… Kandy lüktetése pedig egyre felfokozottabbá vált a hamarosan kezdődő Szent Fog templom buddhista szertartása miatt. Hófehér ruhába öltözött családok özönlötték el az utcákat, bár ebbe a nyüzsgő, várakozással teli légkörbe a riadalom hangjai is belekeveredtek… Az óriási fák lombjai közt repkedő színes madarak mindent túlharsogó rikácsolása ugyanis a közelgő esőre figyelmeztetett. Még éppen sikerült visszaérnünk a hotelbe a hatalmas zuhé előtt, majd egy nem túl pihentető éjszaka után reggel arra ébredtünk, hogy a fiúk megérkeztek a vonatjegyeinkkel.

Üde zöld lankák és teaültetvények között
A 140 km-es utat hét óra alatt tette meg a vonat, komótosan zakatolva a lankás, burjánzó növényzettel borított övezetben, egyre feljebb haladva, ahol már a teaültetvények rikító zöld, gondosan megművelt teraszai terültek el. A cserjék fényes levelei majd kicsattantak az egészségtől.

Ella városa körülbelül 1040 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, ahol az időjárási viszonyok érezhetően megváltoztak körülöttünk, nem csoda, hogy alkalmas a teatermesztésre. Ekkora magaslatokban. A panorámavonat széles ablakain keresztül mesés kilátás tárult elénk, és a lassú tempót diktáló járgányból, a vagonok közti, kapaszkodókkal felszerelt ajtókon kihajolva frissítően hűs levegő csapott az arcomba, az égig érő, tejfehér ködbe burkolózó, dús lombú fák pedig szinte karnyújtásnyira nyújtóztak tőlem. Nem csoda, hogy engem is hatalmába kerített a szabadság érzése…

Sajnos Srí Lanka erdőinek körülbelül a felét már kiirtották a gyarmatosítók, de jelenleg a legtöbb területet nemzeti parkká nyilvánították, és fokozottan ügyelnek a védelmükre.

Ella páratlan varázsa
Ella már rendezett vasútállomásával is kirítt a többi város közül. Sötétben érkeztünk meg, és egy tutktukos bácsika várt ránk, akit a szállásunkról küldtek elénk az állomásra. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy a hármunkkal és jókora bőröndjeinkkel megrakott kis háromkerekűvel feljutunk a hegyoldalra, de aztán cserregve-berregve, négyszer lefulladva, majd a gázt csutkáig nyomva végül mégis sikerült felhajtanunk a meredek emelkedőn. Mivel közvilágítás nincs a hegyen, ezért csak az anyatermészet fényei öleltek minket körül. Meglepetten tapasztaltam, hogy ebben a városban éjszaka is van élet. Vendéglátóink javaslatára levitettük magunkat a városközpontba vacsorázni, a később kedvenc helyemmé vált Dream Caféba.

Ezen az estén a parányi sziget egy teljesen új arcát mutatta meg nekünk. A város turistáktól és zeneszótól volt hangos, ajándékboltjai, egzotikus, fényfüzérekkel kivilágított, hangulatos kis éttermei és pubjai, valamint szórakozóhelyei fantasztikus hangulatot árasztottak. Végre sikerült ennünk egy zamatos marhaburgert, amire már igen csak fájt a fogunk a rengeteg tengergyümölcse és hal után. Míg mi hosszú nadrágban és pulóverben fedeztük fel a zsibongó várost, addig a helyiek közül többen is elővették a télikabátjukat meg a sapkájukat, hogy átvészeljék a 19 fok körüli hőmérsékletet. Ella ott és akkor teljesen elvarázsolt…

…és még másnap sem tudtam szabadulni a bűvköréből. A szobánk erkély felőli fala ugyanis üvegből készült, így reggel, amikor kinyitottam a szemem, varázslatos hegyi panoráma nézett vissza rám, ami azonnal kicsalogatott az erkélyre. Nem is tudtam levenni róla a tekintetem…

Egy kicsit ugyan szemerkélt az eső, és még nem teljesen szállt fel a köd, de reggelente ez itt teljesen megszokott. Szállásadónk, Dhana helyi reggelit készített nekünk: dhalt, vagyis csicseriborsó-pürét, amit egy tortillaszerű kenyérre kentünk, valamint kókuszos-fahéjas palacsintákat, és a finom fogások mellé különféle trópusi gyümölcsöket szolgált fel. Mire megreggeliztünk elállt az eső, és előbújt a nap, Dhana útba igazított minket, hogyan juthatunk el a Little Adam’s Peakhez, mégpedig egy rejtekúton, ami tulajdonképpen a vonatsíneken keresztül vezetett, így gyalog is elérhettük a városközpontot.

Csodák közt vezető gyalogút
A vasúti téglák itt-ott cuppogtak a vizes földben, ahogy rájuk léptünk, és egy kicsit izgultunk is, hogy vajon a jó irányba tartunk-e, amikor nagy megkönnyebbülésünkre teaszedő asszonyok egy csoportja jött velünk szembe. Különleges látványt nyújtottak, ahogy mezítláb, színes leplekbe öltözve, fejükön nagy edényekkel – amikben az összegyűjtött tealevelek voltak – masíroztak a sínek mentén. A testük cérnavékony volt, a bőrük pergamenszerű és ráncos, homlokukon színes pötty hirdette a vallási hovatartozásukat, a szájuk pedig kedves mosolyra húzódott…

Amíg elhaladtak mellettük, arra gondoltam, vajon hogy létezhet ilyen óriási különbség az emberek között. Míg mi itt, Európában sokszor egészen apró dolgok miatt is panaszkodunk, addig ezek az emberek a civilizációtól elszigetelve, a világ végén élnek, mégis elégedettnek tűnnek. Sosem lesz kényelmes, tágas otthonuk, az országuk határát sosem léphetik át, és minden napjuk szinte ugyanúgy telik. Nem tudom, ők mit gondolhatnak rólunk, de én nem lennék az ő helyükben. Éppen ezért az egyik legnagyobb tanulság számomra, amit hazahoztam magammal erről az útról, hogy hálás lehetek mindenért, amim van. Nem szabad beleesnünk az elégedetlenség és közöny csapdájába, mert igenis van miért hálát adnunk, és boldognak érezni magunkat minden egyes nap.

Ahogy közeledtünk a Little Adam’s Peakhez, és letértünk a sínekről, egyre több ember lett körülöttünk. Útközben elhaladtunk a Pool Club mellett – ahol a vendégek a mesés hegyektől körülölelve, koktélozás közben fürdőzhetnek –, és a Ravana Zipline drótkötélpályát is láttuk, melyen a teaültetvények felett lehet átsuhanni. A túra során még egy levetett kígyóbőr is az utunkba került, majd az ültetvények közt kanyarogva, végül eljutottunk az első, hegytetőre vezető lépcsőfokhoz. A csúcsra érve megpihentünk, és tágra nyílt szemekkel gyönyörködtünk a végtelen hegyvidék vízesésekkel tarkított világában. A Little Adam’s Peak egyébként a Kandy közelében található Adam’s Peak kis testvére, nevét, hasonló formája után neki köszönheti. A nagy testvérről egyébként az a vallási hiedelem járja, hogy ott található Buddha lábnyoma, ami a keresztények és muzulmánok szerint viszont nem más, mint Ádám lábnyoma, melyet akkor hagyott ott, amikor Isten kiűzte a paradicsomból. Adam’s Peaken egy hosszabb zarándokútvonal is vezet a túrázni vágyók legnagyobb örömére.

Mire leértünk a hegyről, szakadni kezdett az eső, de úgy igazán, mintha tényleg dézsából öntenék, így a Dream Caféig érve bőrig áztunk. De ez sem szeghette kedvünket, hiszen megkóstolhattuk a wattalappamot, ami egy ceyloni édesség, valamint az isteni passion fruit-ízű sajttortát. És végre megihattuk az első, igazi, főtt, habos cappuccinónkat, amely minden egyes vizes ruhadarabunkért kárpótolt minket! Közben pedig csendben figyeltük, ahogy kérlelhetetlenül ömlik odakint az eső…

Még délután is lógatta a lábát a felhőkből, de egy időre alábbhagyta a zuhogást, úgyhogy elindultunk a Nine Arches Bridge-hez, vagyis a kilenc lyukú hídhoz. Ezt a látványosságot még 1921-ben, a brit gyarmatosítás idején építették. Érdekessége, hogy nem tartalmaz vaselemeket, csak téglát és cementet. Kilenc méter magasan emelkedik a dzsungel fölé, páratlan látvány nyújtva a nézelődőknek. Mire azonban a közelébe értünk, már ismét annyira esett az eső, hogy patakokban folyt a sár, így inkább egy közeli kilátóból legeltettük a szemünket ezen a különleges vasúti viadukton, frissen facsart papayát és lime-juice-t kortyolgatva. Közben zenei aláfestésként halk technozene, az esőcseppek ütemes kopogása és a dzsungel utánozhatatlan hangjai keveredtek egymással. Bár vonat éppen nem haladt át a hídon, de a pazar látvány enélkül is visszarepített minket abba az időbe, amikor a Gatsby-stílusú kalandorok fedezték fel a szigetet, és hátrahagyták az utókornak ezt az egyedülálló építészeti alkotást. A kegyetlenül szakadó eső ellenére kimondottan megszerettem ezt a helyet…

A ruháink ugyan még másnap reggelre sem száradtak meg a nagy páratartalomtól, de csomagolnunk kellett, mert újabb kalandok vártak ránk Yalában.

Négy keréken a veszélyes vadonban
Ezt a napot a magunk elé kitűzött nagy távolság miatt már jó előre, még otthonról megszerveztük: egy túrautat foglaltunk le Ellától Tangalléig, a Yala Nemzeti Parkon keresztül.

Utoljára a Ravana Waterfall mellett haladtunk el, amely az ország legszélesebb vízesése, s bár kedvelt turistalátványosság, de mi nem szerettünk volna túl sok programot belezsúfolni a napunkba, így most csak egy pillantást vetettünk rá. Mivel addigra rengeteg csapadék lehullott, így utunkat végig talajvizek és bővizű tavak kísérték. Tissamaharamában, a nemzeti park délnyugati bejáratánál elbúcsúztunk addigi sofőrünktől, és átszálltunk egy szafaridzsipbe, hogy egyre beljebb jussunk a természetvédelmi övezetbe.

A talaj színe hirtelen vörösre váltott, az út mentén pedig apró, vörös falú házacskák sorakoztak egymás mellett. A helyiek tyúkok és tehenek társaságában ücsörögtek az udvaraikon, és nézelődtek. Egyszer csak egy kiselefánt termett előttünk. A sofőrünk lassított, majd megálltunk az óriásbébi mellett, aki az ormányával akart megfogni minket. Olyan közel jött hozzánk, hogy a szemébe tudtunk nézni, de vadságot és bizalmatlanságot láttuk benne. Merőben másként nézett ránk, mint egy háziállat. Aztán továbbdöcögtünk a rázós úton, és arra lettünk figyelmesek, hogy a többi dzsip egy pontba tömörült. Mi is melléjük parkoltunk, és néma csendben vártuk a csodát. A hajnali turnus ugyanis szemtanúja volt, amint egy anyaleopárd két kölykével elejt egy őzet, és az állattetem most ott feküdt a fűben, amikor egy sas hirtelen lecsapott rá, hogy csemegézzen belőle. De kisvártatva hangos, vészjósló rikácsolás közepette távozott, mert a bokor megmozdult… A nőstény leopárd settenkedett elő, és egy határozott mozdulattal a rejtekébe vonszolta a zsákmányt. A csak ritkán előmerészkedő nagymacska megmutatta magát nekünk, és ehhez nem kis szerencsére volt szükségünk! Ráadásul a park nagy része éppen víz alatt állt, ezért lezárták a látogatók előtt, de még így is górcső alá vehettük a prospektusban bemutatott valamennyi állatot. Kolibrik, sasok, kormoránok és más madarak, újabb elefántcsaládok, bivaly-, őz- és szarvascsordák életébe leshettünk bele a természetes élőhelyükön. Az út megkoronázásaként egy sütkérező, fiatal krokodilt pillantottam meg a közeli rozsdabarna, mocsaras tó partján.

Hatalmas veszteség lenne az emberiség számára, ha a Föld különböző élőhelyeinek biodiverzitása megbomlana, mi mégis egyre jobban eltávolodunk a természettől, és közben meggondolatlanul írtjuk… Pedig milyen csodás érzés a közvetlen közelében lenni!

Visszaérve az autóhoz elég hamar egyértelművé vált, hogy defektet kaptunk – a sofőrünk ugyanis parkolás közben áthajtott egy tíz centis szögön. A helyi gumis meglátogatását, valamint egy kerékcserét követően azonban újra útnak indultunk, s bár a férfi vezetési stílusa hagyott némi kivetnivalót maga után, szerencsésen túléltük a hosszú utat.

Megérkeztünk Tangalléba, a déli partra, ahol friss banánturmixszal vártak minket, és vacsorára megkóstolhattuk a halas cheese kottut és a rákos curryt. Egy jóleső zuhany után már csak élveznünk kellett az óceánra nyíló, pazar kilátást az erkélyünkről…

Hogy hogyan éreztük magunkat Srí Lanka déli partszakaszán, arról többet is megtudhattok útikalauzom harmadik részében. Tartsatok velem akkor is!

Fotók: Lili