Indiától délre, az Indiai-óceán hatalmas hullámaiból kiemelkedik egy aprócska, megszilárdult „elefántkönnycsepp”, Srí Lanka, régebbi nevén Ceylon szigete. Talán még nem olyan felkapott, mint Thaiföld vagy Bali, de annál különlegesebb kincseket rejt, így nem csoda, hogy 400 éven keresztül állt a gyarmatosító nagyhatalmak fennhatósága alatt, és csak a 20. század közepén nyerte el függetlenségét az angol koronától. Ezt követően számos tragédia sújtotta, többek között a 2004-es cunami, majd az iszlám öngyilkos merénylők robbantásai, de elérte az államcsőd is, és mint minden más országot, a koronavírus-járvány. Csakhogy ebben az országban a turizmus adja a legfontosabb, majdhogynem egyetlen munkalehetőséget, ezért az utóbbi években a lakosság nagy része még jobban elszegényedett. Azonban ezen a könnycsepp alakú szigeten nem divat a szomorkodás, tehát a nehézségek ellenére mindenki teszi a dolgát a lehetőségeihez mérten.

A férjemmel két hetet töltöttünk ebben az ezerarcú földi paradicsomban, ahol múlt és jelen összefonódik, és ahol sokszor úgy éreztük magunkat, mintha évtizedeket repültünk volna vissza az időben. Mivel magunk szerveztük az utazást, így a kis sziget szinte valamennyi arcát megmutatta nekünk, jót és rosszat egyaránt. Ottlétünk alatt rengeteg új tapasztalattal gazdagodtunk, és számos sztereotípiát feloldottunk magunkban, ráadásul olyan szemkápráztató helyeken jártunk, melyek kitörölhetetlen emlékek maradtak számunkra.

Felkészülni, vigyázz…
Ha egy ilyen különleges, magad által szervezett kalandra indulsz, szükséged lesz arra, hogy a váratlan helyzeteket jól kezeld, mert a világnak ezen a részén teljesen más az élet, mint itthon, Európában: itt nem lehet mindenre előre felkészülni. Mégis megéri ezt a módját választanod az utazásnak, mivel sokkal jobban beleláthatsz a helyiek mindennapjaiba. Útikalauzom legyen számodra kedvcsináló, kedves Olvasó, ha te is nekivágnál egy ilyen különleges kalandnak.

Első lépésként a repülőjegyeket foglaltuk le. Körülbelül fél évvel az utazás előtt láttam neki a keresgélésnek, és végül az Emirates légitársaságnál sikerült kedvező ajánlatot kapnom. Érvényes útlevélre és vízumra is szükségünk volt, ez utóbbit az indulás előtt néhány héttel online igényeltük meg. Beszereztünk egy eSIM-kártyát is, hogy Ázsiában is használhassuk a mobilnetet. Bár kötelező védőoltás nincs előírva az országba utazóknak, mi azért beoltattuk magunkat hepatitis A és hastífusz ellen. Végül nekiláttunk a szállások lefoglalásának a Bookingon. Ha azt hinnéd, hogy ez pikk-pakk megvan, akkor nagyon tévedsz. Rengeteg időt és energiát igényel a keresgélés, a szortírozás és az órákig tartó Google Mapses „séta”, hogy végül rátalálj a legmegfelelőbb helyekre. Ráadásul csak akkor tudod meg, hogy jól döntöttél-e, amikor már ott vagy. Utólag már bátran mondhatom, hogy végül jó munkát végeztünk.

Rajt!
Az év első napján, 2024. január 1-jén hagytuk el Európát. Bécsből indultunk, és egy dubai átszállással körülbelül 14 órát utaztunk. Nos, én addigra már minden ijesztő cikket elolvastam a szörfösöket és halászokat ért helyi krokodiltámadásokról, az esőerdőben ragadt, kígyómarást szenvedett turistákról, valamint a dengue lázt terjesztő szúnyogokról és minden hasonló helyi „ínyencségről”. Szerencsére ezek a veszélyes állatok nem fordulnak elő azokon a területeken, ahová a 22 milliós lakosság betömörül, úgyhogy a második estétől kezdve már nyugodtan aludtam. Utunk során a sziget nyugati partjától egészen a közepéig haladtunk, majd lefelé, a déli part irányába. Az esőzések szempontjából jobb, ha ezekre a területekre inkább januártól utazol, de persze ez sem garancia arra, hogy elkerül minden égszakadás – mi is kétszer bőrig áztunk, viszont egyszer sem fáztunk.
No, de kezdjük az elejétől a történetet, hogy semmi ne maradjon ki…

Igazi kultúrsokk
Túl izgatott voltam az utazás miatt, ezért a repülőút során egyetlen film sem kötötte le a figyelmemet, de szerencsére mindig kaptunk valami harapnivalót, így azzal foglaltam le magam, hogy szinte folyamatosan ettem, az étkezések között pedig aludtam. Ottani idő szerint délután hatkor landoltunk, az itthonihoz képest 4,5 órás időeltolódással. Először azt hittük, hogy rossz az idő, azért van olyan sötét, de hamar kiderült, hogy a szigeten a Nap reggel hatkor kel fel, és este hatkor már lenyugszik. Meglepő volt, hogy a repteret fegyveresek őrizték, viszont senki nem sietett sehová, mi is szép lassan felvettük a csomagjainkat, és elindultunk pénzt váltani. A helyi valuta a rúpia, és jó tudnod, hogy dollárból csak a 2009 utáni bankjegyeket fogadják el – még most sem értem miért. Szerintem a legjobban akkor jársz, ha Revolut-kártyát használsz, és a rúpiát a Bank of Ceylon ATM-eiből veszed fel.

Hát, megérkeztünk! Kiléptünk Negombo nyüzsgő utcáira. Minden második ember felajánlotta, hogy elvisz minket a szállásunkra, de mi inkább a Pick Me és az Uber alkalmazásokat használtuk – többnyire sikerrel. Mivel tudtam, hogy az országban nagy a szegénység, eleinte nem éreztem magam biztonságban ebben a hatalmas tömegben, de még be kellett ugranunk a helyi boltba vízért, mert a víztisztítás és a csatornahálózat kiépítése problémát okoz a szigeten, ezért csak palackozott vizet szabad inni.

Másnap reggel simogató napfény szűrődött be a szobánk ablakán, az erkélyünkről pedig megpillanthattuk a csillámló, végtelen óceánt. Felkerekedtünk, hogy megkeressük a vasútállomást, ahonnan másnap reggel indultunk volna a sziget belseje felé. Ahogy egyre közeledtünk a célunk felé, a járda elfogyott a talpunk alól, és a korábban még a betonlapok alatt folyó szennyvíz egyszer csak mellettünk csörgedezett. Ekkor már egy turistát sem láttunk, így inkább tuktukkal folytattuk utunkat. Ezekből a háromkerekű, színes kis járművekből megszámlálhatatlanul sok várakozik az utcasarkokon, száguldozik az utakon, és előzget jobbról-balról – itt ugyanis olyan, hogy KRESZ, nem létezik. Szinte minden helyi a sofőrködésből szeretne meggazdagodni, vagy épp csak összegyűjteni a napi betevőre valót, emiatt lépten-nyomon leszólítanak, ami egy idő után kimondottan idegesítő volt. Az utak zsúfolásig teltek: egyszerre közlekedett rajtuk gyalogos, autó, kerékpár, tuktuk, busz vagy éppen egy-egy állat. Ráadásul mindenki nagy sebességgel hajtott, és bizony ritkán fékezett, ráadásul folyamatosan dudáltak – egymásnak jelezve, hogy figyelj, itt vagyok! –, ennél fogva nem volt olyan egyszerű itt sétálgatnunk, persze ahogy telt az idő, ebbe is egyre jobban belejöttünk.

A vasútállomáson nincs nyitvatartási idő, az irodában pedig csak egy darab számítógép üzemelt, ráadásul mindenhol papírhalmok tornyosultak. Ekkor éreztük először úgy, hogy talán nem is a 21. században járunk… Az ott dolgozók a lelkünkre kötötték, hogy reggel hatra menjünk vissza, mert akkor biztosan tudunk még jegyet váltani a harmadosztályú kocsira. Az állomás környékén azonban bizarr kinézetű hajléktalanok és egy magányos, fura nő ücsörgött, akinek csak a szeme látszott ki az egész testét beborító ruhából, ezért inkább úgy döntöttünk, hogy kocsival megyünk Colombóba, és majd onnan vonatozunk át Kandybe. Bevallom, hogy az első benyomások erről a paradicsomi helyről akkora kultúrsokkot okoztak bennem, hogy egyszerűen nem tudtam magamat komfortosan érezni, de időközben szerencsére ez teljesen megváltozott.

A vasútállomás kissé riasztó környékét elhagyva felkerestünk egy közeli keresztény templomot – különlegesnek találtuk, hogy Srí Lankán ilyet is lehet látni. Az egyik sofőrünktől megtudtuk, hogy a szigeten sokan gyakorolják a keresztény vallást, főleg Negombo környékén, de az itt élők túlnyomó többsége buddhista. A második legnépszerűbb vallás a hinduizmus, de iszlám imaházakat is láttunk. A lényeg, hogy mindenki hisz valamiben, és a vallás teljesen áthatja az emberek hétköznapjait. A templom környékén és a közeli parkban berendezett karácsonyi jászlakba és ünneplő családokba botlottunk. Gyerekeket láttunk iskolai egyenruhában, amit büszkén viseltek – tele voltak élettel és mosollyal. Később megtudtuk, hogy az országban teljes egészében az állam finanszírozza az oktatást: a tankönyvektől az egyenruhákig mindenhez ingyenesen jutnak hozzá a családok, aki pedig továbbtanul, az állami támogatásban részesül.

Miután eleget nézelődtünk, betértünk egy szupermarketbe. A szállásunk egy hatalmas apartmanházban volt, tehát gondoltam felmérem, hogy milyen alapanyagokat tudok beszerezni a főzéshez. Lehet, hogy mi keresgéltünk mindig rossz helyen, de az egész út során egyetlen boltban sem találtam olyat, amiből bármit elkészíthettem volna. A szigetlakók buddhistaként hisznek a reinkarnációban, így nem ölnek állatokat, mert tartanak attól, hogy a következő életükben például egy tehén testében születnek újjá, és akkor ők is áldozattá válnak. Ezért a boltokban kizárólag egész csirkét, halat és tenger gyümölcseit árulnak, amitől elég orrfacsaró szag terjengett az üzletekben. A fűszerek közül a curry viszont minden mennyiségben kapható volt. A szalámi egy ismeretlen fogalom számukra, ellenben a fagyasztott virsli virágkorát éli, ahogy egzotikus gyümölcsöket, főként papayát és mangót is mindenhol találtunk. Az árak átlagosan nem túl magasak, még az éttermekben sem.

Délután lesétáltunk a Browns Beach hosszan elnyúló homokos strandjára. Ez a partszakasz az itt lakók kedvelt közösségi tere. Nem egy tipikus turistaközpont, úgyhogy körülbelül csak tízen napoztunk az aranysárga homokon fekve. A helyiek ruhában fürdenek, még a férfiakon is csak elvétve láttunk fürdőnadrágot. Ők nem fekszenek ki a partra napozni, hanem ácsorognak a víz mentén, vagy sétálgatnak. A délután legnagyobb attrakciójának egy halászhajó érkezése számított. Régi, viharvert kis bárkáikkal indulnak útnak a halászok, hogy kifogják a tenger ajándékait, és ha sikerrel járnak, a parton nézelődők odasereglenek üdvözölni őket és a zsákmányt. Kisvártatva az úgynevezett filléres kocsik is megjelentek. Az árusok ezekből az égősorral kivilágított, négykerekű, aprócska bódékból kínálták a helyi specialitásokat, megalapozva ezzel az utcabálhangulatot. Mi azonban az estét és a lélekmelengető naplementét már az apartmanunk tetőmedencéjének nyugalmából élveztük. Innen figyeltük a tengerparti nyüzsgést, a végeláthatatlan buja, zöld növényzetet, és az éledő város lüktetését. Éreztük, hogy egy igazán különleges utazás vár ránk.

Mindent átható kettősség
Az első nagyobb megpróbáltatás másnap ért minket. Hat órakor már az autópályán száguldottunk a colombói vasútállomás felé, miközben elhaladtunk az úszópiac és a lótuszvirág alakú víztorony mellett is, melyek a főváros fontosabb látnivalói közé tartoznak. Bár a város utcái is zsúfoltak voltak, de a vasútállomás környékén tolongtak az emberek. Ha két szóval kellene jellemeznem ezt a helyet, akkor az a kosz és emberáradat lenne. A padra sem volt kedvem leülni várakozás közben, és egy másodpercre sem hagytam felügyelet nélkül a bőröndjeinket. Az alacsony járatszám miatt a harmadosztályon még az ablakokban is utasok csüngtek. Különös látvány nyújtott, ahogy a zavartalanul köpködő, egyszerű, szegény emberek és a jól szituált irodai dolgozók együtt várakoztak a peronon. Ez a fajta kettősség az egész szigetet belengte: itt a hagyományok sziklaszilárd őrzői, az ősrégi szokások rabjai és a modern kor úttörői élik békés mindennapjaikat egymás mellett.

Az állomáson tanácstalanul nézelődve igencsak megörültünk a kedves szónak, így elfogadtuk egy kéregető, néma férfi segítségét, aki felkísért minket a helyünkre – természetesen rögtön elkérte a szíves útba igazítás árát. Ebből az esetből tanulva, többször már nem estünk bele hasonló csapdákba.

A vonat az agglomeráció gettóin keresztül hagyta el a várost, ahol elkeserítő látvány fogadott minket: elszegényedett emberek aprócska, lepusztult házainak végeláthatatlanul összefüggő bádogtetői. Színes rongyokba öltözött, mezítlábas, csontsovány gyerekeket és felnőtteket láttunk a fák és füstölgő szeméthalmok között. A háziállatként tartott, kötélre kötött tehenek bordája kilátszott, és a temérdek hulladék nemcsak égő fáklyaként lobogott, de a folyóban hömpölygő mételyként is felbukkant. Ám az itt élők számára ez a természetes, hiszen nem ismernek más életet. Az élelmet maguk gyűjtik össze, s mivel az egészségügyi ellátást nem tudják megfizetni, ezért az ősi, ayurvédikus gyógymódokat használják, szórakozásként pedig az érkező vonatokat várják, hogy megcsodálhassák őket. Ez a fajta élet valahogy mégis elégedettséggel tölti el az embereket, mert erőt tudnak meríteni a vallásukból. Az egyik sofőrünk szerint, a nehézségek ellenére is van lehetőség dolgozni, fejlődni Srí Lankán, csakhogy nem mindenki szeretne.

Megkönnyebbültem, amikor elhagytuk a nyomasztó külvárosi részt, és végre a dús és egzotikus, trópusi erdők völgyeiben és magaslataiban gyönyörködhettünk. Vonatunk az eddig még általam sosem látott buja növényzet és rikító élénkzöld rizsföldek mentén zakatolt. Órákig élvezhettük az ismeretlen táj szépségét, melyet csak a lepusztult vasútállomások látványa szakított meg időnként. Különös volt látni, hogy ezek többségén külön várótermet alakítottak ki a nők részére, a férfiakat pedig tábla figyelmezteti, hogy viselkedjenek illendően a hölgyek közelében.

Kandyben miután elhárítottunk egy taxis rohamot, és útba igazítottuk az Uber-sofőrünket, majd megoldottunk egy kis valutakezelési problémát, sikerült végre elfoglalnunk a szállásunkat. A szobánkban megpihenve megcsodáltuk a tóra nyíló kilátást, aztán új erőre kapva felfedezőútra indultunk. A tó körül fehér, cirádás kerítés húzódott, a pálmafás minisziget pedig egzotikus állatok lakhelyéül szolgált. Láttunk játszadozó mókuskákat, sütkérező varánuszokat és színpompás halakat is. Egy rendezett, parkosított övezetből nézett a tóra a Szent Fog buddhista templom hófehér épülete, amely a maga nemében az egyik leghíresebb a szigeten. Akadt itt táncszínház is, ahol a Srí Lanka-iak nemzeti táncait mutatják be, és van szerelmesek kertje, ahova randizni járnak a fiatalok iskola után. De találtunk Heritage hotelt, piacot, egy hatalmas élelmiszerboltot, valamint számos kávézót is, és az utcákon jellegzetes színes buszok száguldoztak. Kandy és környéke a sziget kulturális központja, így remekül el lehet itt tölteni az időt, de nekünk még fontos feladatunk volt: megszervezni a másnapi programunkat. Ehhez a recepción kértünk segítséget, ahol szereztek nekünk egy helyi idegenvezetőt és sofőrt, Indikát, ugyanis ekkora távolságra Ubert már nem lehetett foglalni.

Ősi hagyományok ölelésében
Csodás napra ébredtünk. Verőfényes napsütésben reggeliztünk a szálloda éttermében, majd felkerekedtünk újdonsült idegenvezetőnk, Indika társaságában. A helyi férfi rengeteget mesélt nekünk a szigetről, az itt élők mindennapjairól, és sok érdekes programot is ajánlott. Indikának egyébként saját vállalkozása van sofőrökkel és öt autóval. Oroszul, angolul és szingalézül is beszél, tehát élő példája annak, hogy aki szeretne, az itt, Srí Lankán is tud boldogulni.

Első állomásunk a Matale hindu templom volt, ami teljesen lenyűgözött misztikus világával. Ezekbe a templomokba, melyek falát színpompás, élénk minták tarkítják, nem szabad belépni fedetlen testtel és cipőben. Indikától azt is megtudtuk, hogy a hinduk számára a horoszkóp és a karma nagy jelentőséggel bír, például ezek alapján házasodnak, és hozzák meg mindennapi döntéseiket. Bár szent könyvükben 3,3 millió istent tartanak számon, de a templomaikban csak a legfontosabbaknak állítanak oltárokat, például Brahmának, Vishnunak és Shivának. A hívők füstölők ködébe burkolódzva, halkan szóló szent zenétől átszellemülve, áhítatosan járták körbe az oltárokat, miközben leborultak hőn szeretett isteneik szobra előtt, és felajánlották nekik áldozati ajándékaikat. A főszentélybe nem léphettünk be – ott narancssárga ruhába öltözött szerzetesek tartottak valamiféle szertartást. A templom tetején egy lyuk tátongott, melyen keresztül a főszentély csúcsa a magasba emelkedett, s mellette fény áradt a szent helyre. Az udvarra egy méretes medencét építettek, hogy az éves megtisztulási ünnep alkalmával vízzel töltsék meg, és kedvenc szobraikkal együtt megmártózzanak benne. A szertartás részeként aztán mezítláb átgyalogolnak az égő parázson, így szabadulva meg a rossz karmától és minden bűnüktől.

Utunk a Dambulla Cave Temple-be vezetett, ahol egy több ezer éves, sziklába vájt buddhista templom áll. Ez a szentély azért is olyan híres, mert Buddhának hatféle, a buddhista felfogás szerint létező birodalmakat jelképező ábrázolása található itt. A félhomályban rendkívül sejtelmes látványt nyújt a vízililiomokkal díszített oltáron fekvő arany Buddha és a falfreskókkal keretezett Buddha-szobrok sora. Szerintem a keleti vallások egy olyan különleges világba repítik követőiket, amely különlegesen erős hitet és vigaszt nyújt számukra az életben, még a mindennapi nélkülözésben is – erőt merítenek belőle, és általa nyer értelmet az életük.

A sziklatemplomtól lefele sétálva végre a makik is megjelentek, akiket már nagyon vártunk – vidáman szaladgálva és lármázva köszöntöttek minket. A hosszú séta után egy útszéli kókuszpálma termésének levével enyhítettük a szomjunkat. Ezek az úgynevezett King Coconutok szerintem több mint fél liter folyadékot is tartalmaznak.

Ahogy távolodtunk Dambullától egyre inkább úgy éreztük, hogy beértünk a vadonba. Az út mentén elefántokat és majmokat láttunk, illetve több, fára eszkábált faviskót. Mint kiderült, ezeket farmerek készítették, hogy búvóhelyként szolgáljanak elefánttámadás esetén.

Utunk ezután Sigiriyába vezetett. Ott található az UNESCO által a világörökség részének nyilvánított, 5. századból fennmaradt Lion Rock, más néven Oroszlánszikla, amely egy akkor élt törzsi uralkodó székhelyéül szolgált. Bejáratánál hatalmas oroszlánmancsokat formázó sziklavéset emlékeztet a hely nevére. A monumentális vörös szikla tetejéről az egész szigetet belátni, így egy kicsit a kedvenc mesémbe, az Oroszlánkirályba képzelhettem magam. Hasonló érzés keríthette hatalmába Szimbát vagy Mufasát, amikor a szirten állva a birodalomban honoló harmóniát és az élet körforgását szemlélték megelégedve. Bár rengeteg lépcsőt kellett megmásznunk, de Sigiriya lélegzetelállító panorámáját és állatvilágát megcsodálva úgy gondoltuk, ha csak ezt az egy helyet láttuk volna az egész utunk során, akkor is megérte volna eljönni ebbe a végtelenül ambivalens országba. Ide, ahol a farmerek lombkoronába épített bunkerekbe menekülnek a vad elefántok elől, és ahol a több méteres fák tetejére mászva, kézzel aratják le a kókuszdiót. Elefántok, makik, kígyók, madarak, valamint különleges darazsak lakják Sigiriya földjét, és az itt élők tiszteletben tartják a természetet, próbálnak vele együtt rezonálni. Ugyanakkor szinte minden bőrt le akarnak húzni a turizmus adta lehetőségekről, és ez bizony néha már zavaró.

A nap zárásaként még meglátogattunk egy állami fenntartású ayurvédikus botanikus kertet, ahol több száz hektáron termesztik a szigeten honos fűszernövényeket, mint például a vaníliát, a kardamomot, a fahéjat, a borsot, de van itt kakaó, vörös ananász, mimóza és jojoba is – és még sorolhatnám –, amelyekből különféle olajokat, krémeket és porokat készítenek. Azt is megmutatták nekünk, hogyan készül az eredeti ceyloni currypor. Kerti sétánk után még egy organikus olajokkal végzett kellemes hátmasszázst is kaptunk, ami igencsak jól esett az élménydús nap végén.

Este fáradtan, de felejthetetlen élményekkel tértünk nyugovóra. Most már tudtuk, hogy miért nevezik hazájukat a Srí Lanka-iak a fahéj, az oroszlánok, és az elefántok országának, és miért jelennek meg ezek a jelképek a szimbólumaikban is. Kalandjaink sora azonban itt nem ért véget, mert sok különleges élmény várt még ránk. Ezekről mesélek majd útikalauzom következő részében. Tartsatok velem!

Fotók: Lili