A két édesanya történetének a szálát azon a ponton vesszük fel, amikor Boglár már a második gyermekét is világra hozta, Rami pedig ismét egy kisfiúnak adott életet. Ha lemaradtál volna az első szülésélményekről, a kezdeti kétségekről, a szoptatás körüli meghökkentő esetekről és a gyermekágyi időszak megélésről, akkor kattints ide. A beszélgetés folytatásában is érzékeny vizekre evezünk, de ez cseppet sem feszélyezi a két anyukát, sőt bátran vállalják életük ezen epizódjait is. Szó lesz az önelfogadásról, a gyermekért való küzdelemről, ennek lelki hátteréről, és természetesen a boldog pillanatokról is.


Könnyen elfogadtátok a testetek változását?
Rami: Én soha nem voltam igazán elégedett önmagammal, de különösebben nem is tettem erőfeszítéseket azért, hogy a lehető legjobb formámat mutassam. Egyszerűen inkább megelégedtem azzal, ami van. Az első terhességem idején nem is foglalkoztatott igazán az alakom, kerekedtem, de ez így volt természetes. Szerettem a várandósságot, és csinosnak láttam magam, talán még szebbnek is, mint előtte bármikor. Arra viszont emlékszem, hogy miután Olivér megszületett, este már a hasamat simogattam és elégedetten konstatáltam: „Ah, ez nem is olyan vészes, már el is tűnt a pocak, nincs itt semmi baj!”. Később azonban a fotókat nézegetve már kerekebbnek láttam magamat, ezért jobbnak találtam elrejteni a testemet. Nem csoda, hogy azon a nyáron csak zsákruhákba bújtam. (nevet) Aztán a hétköznapok valahogy elfeledtették ezt velem, már nem marcangoltam magam a plusz kilók miatt, és szépen lassan elfogadtam magam. Tettem a dolgomat, tanultam az anyaságot, így nem volt időm magamat siratni. Boldog voltam, hogy anyuka lettem!
Boglár: Az első időszakban én sem foglalkoztam annyira az alakommal, mert akkor tényleg nincs idő erre. A második gyermekem érkezése után viszont tisztán emlékszem, hogy nagyon nem tetszettem magamnak. A tükör előtt állva csak azt láttam, hogy eltűnt az a nő, aki voltam. Eldöntöttem, hogy elkezdek edzeni, és újra visszanyerem a régi formámat. A sporttal pozitív változást értem el, csakhogy ezt észre sem vettem magamon.
Rami: Nálam az áttörést az hozta meg, amikor a picivel elkezdtünk minden nap sétálni. Mentünk délelőtt és délután is, gyakorlatilag órákig mozogtam a szabadban. Annyi energiát éreztem magamban, hogy szívem szerint kisétáltam volna a világból Olivérrel. Hála a rendszeres gyaloglásnak, a kilók észrevétlenül olvadtak le rólam, nem beszélve arról, hogy a mozgás a szoptatásra is pozitívan hatott – jobb formába kerültem, mint előtte bármikor. Ez a váratlan átalakulás nagy löketet adott, és már az étkezésemre is egyre tudatosabban odafigyeltem.


Boglár, te mit láttál a tükörben?
Boglár: Csak azt, amin még változtatni kellene. Én csak a hibákat láttam magamon, és azt, hogy min kell még dolgozni, hogy igazán formába lendüljek. Azt gondoltam, hogy nekem két gyerek után kockás hasam lesz, pedig előtte sosem volt olyan. (nevet) Konkrétan túlzásba estem az edzéssel, és eljutottam arra a pontra, hogy már nem voltam elégedett sem magammal, sem a környezetemmel. A férjem óvatosan próbált erre rávilágítani, de sosem bántott miatta, mert neki előtte is tetszettem. A pozitív jelzéseket elengedtem a fülem mellett, nem hittem el, hogy csinos vagyok.
Mi rángatott ki ebből a negatív spirálból?
Boglár: Akkoriban a munkahelyemen is egyre több negatívum ért. 2020 nyarán megbeszéltük Zsoltival, hogy ha úgy alakul, akkor jöhet a harmadik baba, én ugyanis azt gondoltam, hogy a pici majd kibillent ebből a negatív lelki állapotból. De nem ez történt. 2020 júniusában kismama lettem, csakhogy a terhességem megszakadt. Akkor megnyugtatott az orvosom, hogy ez minden második nővel előfordul, és valamilyen szinten természetes folyamat. Így ezt helyre is tettem a lelkemben – legalábbis azt gondoltam. Aztán – képzeljétek el –, hogy augusztusban ismét teherbe estem, de megint csak elvetéltem. Ez már lelkileg is nagyon megviselt, mélypontra kerültem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem állok készen arra, hogy egy harmadik baba is érkezzen a családunkba.


Rami, te is említetted, hogy a második pici nem érkezett olyan könnyen…
Rami: Már minden forgatókönyvet lejátszottam magamban: biztos beteg vagyok vagy egyszerűen alkalmatlan a terhességre. Egyáltalán, meddig „természetes” az, ha nem sikerül teherbe esni? Az egyik baráti összejövetelen például bevallottam a többieknek, hogy nem vagyok benne biztos, hogy alkalmas vagyok arra, hogy ismét kismama legyek. Tudat alatt ez motoszkált bennem, így nem véletlen, hogy a baba csak nem jött. Szóval igazából nem döntöttem még el, hogy karriert szeretnék végre építeni, vagy inkább itthon maradni, és mindent megtenni azért, hogy megszülessen az a gyermek, akire tulajdonképpen nagyon is vágytam. Ambivalens érzések kavarogtak bennem.
Boglár, neked mi segített a második kudarc után, hogy a lelked helyrebillenjen?
Boglár: Én sem álltam készen teljesen a baba érkezésére, és közben arra is rájöttem, hogy a lelkemet kell először meggyógyítani. Elmentem egy kineziológushoz, mert éreztem, hogy a negatív gondolatok egyre inkább nyomasztanak, és nem találom az egyensúlyt az életemben. Ekkor jött a karantén, ami még inkább felborította a mindennapokat. Az összezártság után mégis egyre jobban éreztem, hogy teljes szívemből szeretnék egy picit, és arra is rájöttem, hogy igazából a család a legfontosabb a számomra, nem pedig a külsőségek. Eljött a karácsony, és akkor összegeztem magamban, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben: elmúlik a szépség, megváltozik a test, de a család veled marad, ők azok, akik mindig szeretni fognak. Hihetetlen, hogy akkor mennyire máshogy láttam magam, és a valóságot. Elkezdtem szívvel-lélekkel vágyni a kicsire, de sajnos az első néhány próbálkozásra nem sikerült teherbe esnem.
Rami: Én már ott tartottam, hogy ha egy évig nem jön össze a baba, akkor elkezdek munkát keresni. Abban az időszakban, amíg várakoztunk, tulajdonképpen haszontalannak éreztem magam – szorongtam, hogy el kellene kezdenem a karrieremet építeni, de közben szülni is szeretnék. És ez nagy vívódással járt. Már leírtam magam, hogy biztosan nem is fog összejönni, és gyötrődtem, hogy mi lehet velem a baj. Tele voltam bizonytalansággal, hogy készen állok-e újból a kisbabás hétköznapokra, a 24 órás gondoskodásra, mert erről is szól a szülőség, nem csak a cukormázról. Lassan kezdtem megnyugodni, és egyszer csak pozitív lett a terhességi tesztem! Végtelenül boldog voltam. Akkor realizálódott bennem, hogy ezt szívből szeretném.


Boglár: Képzeljétek el, én pedig egy égi jelet kaptam, amikor eljöttem a kineziológustól! A kocsim ablaka le volt húzva, és éppen lassítottam a kereszteződésben, amikor valami beröppent az autóba. Csak azt kívántam, hogy ne legyen négynél több lába. (nevet) Annyit érzékeltem az egészből, hogy az ölemben hullott valami. Óvatosan lehúzódtam az út szélére, lenéztem, és meglepetésemre, egy kis termés volt, benne három mag, közülük az egyik már kiesett. Ez a termés bennünket szimbolizált. Békesség öntötte el a szívemet, minden aggodalmam elszállt, mert tudtam, hogy a vágyam valóra fog várni, felesleges sürgetnem. Így március elején elengedtem ezt az erős ragaszkodást, és elfogadtam, hogy a baba akkor fog érkezni, amikor itt az ideje. Csak azért imádkoztam, hogy az égiek alkalmasnak tartsanak minket erre a felelősségteljes feladatra. Március 24-én, az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy „kiszabadult” egy kis pete, úgyhogy még bármi lehet. A doktor azt mondta, hogy nem kell izgulni, mert a stressz a legnagyobb ellenség ilyenkor, és higgyem el, hogy nincsen semmi akadálya annak, hogy újra kismama legyek. Április 3-án, Zsolti 45. születésnapján megmutathattam neki a pozitív tesztet.
A harmadik szülést már igazán meg tudtad élni?
Boglár: Minden egyes pillanatát! Bárcsak még egyszer átélhetném! Elképesztő nehéz volt megszülni Rózát, pedig azt hittem a harmadik babával már könnyű dolgom lesz. Most már rutinos voltam mindenben, és igyekeztem a szülésre hangolódni. Viszont volt bennem egy kis aggodalom, mert tudtam, hogy a saját orvosom nem lesz ott mellettem, emiatt hasonló érzések kezdtek kavarogni bennem, mint az első alkalommal, pedig most mindenki nagyon segítőkész volt a kórházban. A teljes nyugalom akkor árasztott el, amikor műszakváltáskor megjelent Zsuzsi, az ismerős szülésznő, aki az orvosom asszisztense, amikor nem a kórházban dolgozik, majd a férjem is bejöhetett. A mai napig nagyon hálás vagyok mindkettőjüknek. Óriási segítség volt a szülésznő fizikai és lelki támasza, a szakértelme, a biztatása. Azóta is hálás szívvel gondolok rá és a doktor úrra – sok ilyen tudású és hozzáállású szakembert kívánok a kórházakba. Természetesen Zsolti is mellettem állt és támogatott lelkileg, ugyanakkor olyan jó érzés volt, hogy közben szoríthattam a kezét, ahogy csak tudtam. Amikor átkarolhattam Rózát, egyszeribe minden fájdalmam elmúlt, és kimondhatatlanul boldog voltam.
Rami, te korábban azt mondtad, hogy a második szülésed sokkal gyorsabban és könnyebben zajlott le, és a picivel töltött „arany óra” alatt már érezted, hogy sokkal magabiztosabb lettél. Ez az érzés utána is megmaradt?
Rami: Igen, határozottan. Zente számára már kitaposott az út – sokkal magabiztosabb vagyok és lazább, nem ijedek már meg mindentől. Nem esek kétségbe, ha sír, vagy ha kettőt köhint, és azon sem stresszelek, ha kimarad valamiért egy alvás, vagy ha esetleg később eszik. És ezt a nyugalmat érezhetően a pici is átveszi.


Mi a legnagyobb kihívás számotokra anyaként?
Boglár: Az, hogy egyenlően tudjam megosztani a szeretetemet a gyerekeim között, de közben persze a férjem is részesüljön belőle. Illetve az is erőpróbát jelent, hogy mindenki azt a törődést kapja, amire igazán szüksége van. Ez okoz egy kis lelkiismeret-furdalást időnként.
Rami: Nekem is az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy mindenkire egyformán jusson minőségi idő, ez mellett persze a háztartás is működjön és legalább egy „hajmosásnyi” időt magamra is szánhassak. A pici érkezése után tudatosan elhatároztam, hogy időnként Olivérrel is együtt leszek kettesben, mert nem szeretném, ha úgy érezné, hogy háttérbe szorul az öccse miatt. Rendszeresen bevonom a kicsi körüli feladatokba, és ezt nagyon élvezi, kifejezetten büszke magára. Mivel már oviba jár, ezért napközben Zentével is tudok minőségi időt tölteni. És hát persze ott van „apa”, aki mindig a sor végén kullog, de amikor elcsendesedik a ház, végre sorra kerülünk mi is. Olyankor kikapcsoljuk az „anya-apa gombot” és helyette férjként és feleségként működnünk.
Éppen ez lett volna a következő kérdésem: hogy tudtok a gyerekek mellett egymásra is időt szakítani?
Rami: Olivér nyolc hónapos volt, már átaludta az éjszakákat, amikor elmentünk egy koncertre. Akkor még nem tudtam, hogy Zsolt szállást is foglalt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ott aludjunk, de ő meggyőzött, hogy semmi gond nem történhet. És így is lett, a kicsi végigaludta az éjszakát. Utána már bátrabban megengedtünk magunknak ilyen kiruccanásokat. Szerencsés helyzetben vagyok, mert a nagyszülők velünk szemben laknak, így Olivér mindennap találkozik velük, és már egész kis kora óta vigyáznak rá. Ez az időszak nagyon jó hatással volt a házasságunkra, mert bár kisgyermekes szülők voltunk, párként is tudtunk egymásra figyelni. Most két gyerkőccel már sokkal nehezebb időt szánni kettőnkre.
Boglár: Hát, hárommal meg még inkább. Pedig abszolút előny, hogy a nagy korkülönbség miatt, a lányok nagyon sokat segítenek nekem. Azt hiszem, hogy Zsoltival elég érettek vagyunk már ahhoz, hogy elfogadjuk ezt az ideiglenes időszakot, és türelmesen várunk egymásra. Mind a ketten tisztában vagyunk vele, ahogy a terhesség is gyorsan elillant, úgy a csecsemőkorszak is rövid ideig tart majd, addig pedig kiélvezzük minden pillanatát. Persze azért igyekszünk egymásra is mindig odafigyelni.
Rami: Zente még csak három hónapos, ez még az az időszak, amikor minden csak körülötte forog. Valahol én is bízom bennem, hogy jól tudjuk kezelni ezt a helyzetet Zsolttal, de azért már nagyon várom, hogy több időt tölthessünk együtt.


Mivel lett más az életetek Róza és Zente érkezésével?
Boglár: A lányok nagyon várták már a kis tesó érkezését – rajonganak érte. Róza annyi pozitív élményt hozott az életünkbe, hogy bátran kijelenthetem, most teljesedtünk ki igazán, így lett kerek a családunk. Bár igazi ajándék a kicsi Róza érkezése, hiszen minden napunk egy csoda vele, de a napi logisztika most nagyobb odafigyelést igényel és szoros összedolgozást. Egyelőre kevesebb a spontán dolog az életünkben, de idővel majd ez is változik.
Rami: Zente érkezése meghozta nekünk is a teljesség érzését. Elmondhatatlan boldogság látni, hogy a nagy tesó mennyire szereti az öccsét, segít nekem, közben a picur teli szájjal vigyorog rá… Egy anyának nem is kell ennél több – egy-egy ilyen pillanattól csordultig telik a szívem boldogsággal. Az lettem végül, aki mindig is akartam lenni: édesanya. Imádom az anyaságot, és ez bizony egy életre szóló hivatás!
Boglár: Olykor láthatatlan, de mégis a legcsodálatosabb.

Fotó: Panna