Pozitív. 2015 februárjában ez a szó még egészen mást jelentett, mint ma. Gondolat sem volt még a COVID, és nem rettegtünk kollektíven ettől a szótól, a PCR- és gyorstesztek eredményét várva. Volt ugyanakkor egy bizonyos teszt, amit akkortájt alig vártam, hogy pozitív legyen – az lett.
Néhány hónappal később a pozitív teszt eredményeként egy kisbaba született, és ezzel a „babával” néhány hete elballagtunk a kormányablakba, egy diákigazolványigénylő-lapot kitölteni. Búcsú az ovis pajtásoktól, „milyen volt a napod – nagyon jó, és a tiéd?”, a kocsiban „lehet a kedvenc dalom?”, és „utána meglátogatjuk anyát?”, aztán nagykapu, sorszámhúzás, az uzsonna egy részének elfogyasztása, majd szólítanak bennünket, igazolványokat adunk, végül beül a fotós fülkébe, és mint egy komoly nagylány, belenéz a kis fekete kamerába. 2022-t írunk, és értetlenül keresem a szülőszobai felsírás és az igazolványkép-készítés között eltelt hét évet, pedig néha milyen hosszúnak és végeláthatatlannak tűnt egyetlen nap, sőt, az éjszakai altatás is.
Amikor apa leszel, a félhomályos szobában te is visszaidézed a szörnyeket, amiktől félve, csak a cicás olvasólámpa fényénél tudtál elaludni. Most a pislákoló fényfűzért nézegeted – ami hasonló célt szolgál, mint anno a cicás lámpa – és az elcsendesülő szobában tisztábban kezdesz látni, érteni, és érezni: a melletted lévő ágyból érkező egyenletes, szuszogó légzés, mint annyi éve már, ezen az estén is a világ legmegnyugtatóbb hangja. Felidéződik, amikor ez a légzés alig volt még pihegés, szinte a füledet az orrához nyomva kellett meghallgatnod, hogy tényleg egyenletesen fújja-e ki és szívja be a levegőt. Felvillan, amikor az éjszaka közepén, hurutos köhögéstől gyötörve felriad, és anyával egyszerre szaladtok be a szobába ablakot nyitni, szirupot adni, nyugtatni, segíteni. És eszedbe jutnak a közösen olvasott „első könyvek” – a néhány fejezetes karácsonyi mesekönyvektől, az akár több százoldalas gyermekregényekig –, miközben ő a világ legtermészetesebb nyugodtságával szívja be és fújja ki a levegőt.
És ez a nyugodtság azóta is egy pillanat alatt megteremtődik, amikor egy nagy ölelés erejéig ő meg én, néhány másodpercre mi leszünk. Akkor már szinte lényegtelen is, hogy egy kisebb (vagy nagyobb) balhé békülőölelése-e, vagy csak egy „de jó, hogy végre látlak” összebújás, esetleg egy „csak úgy, huppanj ide, ma még meg sem szeretgettelek” ölelés ez. Abban a pillanatban nem férj, nem partner, nem dolgozó ember, nem gyermek, nem barát vagyok, CSAK APA. Ez pedig a legjobb érzés a világon, ami egyfajta megmagyarázhatatlan nyugalommal, békével és örömmel tölt el. Addig a néhány másodpercig nincsen orosz-ukrán háború, sem világjárvány, sem infláció, sem „ezt kellene még csinálni”, csak a színtiszta harmónia, amelyből – bár ritka kincs – a szerencséseknek egy pici szelet minden nap jut.
Apának lenni kiváltság: a legtisztább kapcsolat a világon, amit az eddig adatott 37 évem során megtapasztalhattam. Egészen más lélekhúrokat pendít meg egy mosoly, egy legörbülő száj, egy felragyogó vagy éppen könnyáztatta szempár, a kedvencemről nem is beszélve, a nagy ölelésekről. Külön szerencsésnek érzem magam, hogy minden kihívása ellenére „lányos apa” lettem – valahogy a fejemben mindig ilyennek képzeltem az első gyermekünkkel teremtődő világot. Fura módon semmilyen konkrét kép nem élt bennem róla, de hogy milyen lesz majd, ha az életünk részévé válik, azt már születése előtt olyan bizonyossággal éreztem, mint azt, hogy lányom születik. Hol az összefüggés? Talán nincs is…
Ahogy nincsenek „nagy apa-fia” pillanatokról sem emlékeim, és az élet sajnos úgy rendelte, hogy már nem is lesznek. Ugyanakkor, időnként fel-felsejlenek emlékképek, pillanatok, foszlányok, amikor apám meglepett, meghallgatott, tanácsot adott, elismert – és fantasztikus lenne elmondani neki, hogy a sok kevésbé szép emlék mellett, ezek mennyire felértékelődtek, felértékelődnek. Jó lenne biztosan tudni, hogy egyszer majd a lányom is így emlékezik ezekre a szinte jelentéktelennek tűnő, mégis fontos pillanatokra, mozzanatokra! Majd kiderül… vagy nem. Mindenesetre – sok évvel azután, hogy utoljára született APUlzív írás – ma, apák napján, ezek a sorok kikívánkoztak belőlem. Hiszen mi mástól lehetne ez a nap még inkább pozitív, minthogy közösen rácsodálkozunk – legalább ezen sorok olvasásának néhány percéig –, hogy micsoda mázlisták vagyunk minden nap, hogy van, aki apának szólít bennünket!
Fotó: Emma
