Amikor néhány hónappal ezelőtt ennek a rovatnak az indulására készülgettem, a párom volt az egyetlen, akinek megmutattam a „nyers” változatokat. Késő éjszakánként, titokban írogattam az első „apás” cikkeket, a fejemben tele kérdőjelekkel, hogy fogadjátok majd, érdemes-e belekezdeni, egyáltalán érdekel-e bárkit is. Aztán jött Panna, a főszerkesztőnk és persze néhány barát, „tiszta szem”. A harmadik, vagy negyedik írás után a címben idézett mondat a feleségemtől hangzott el, miközben Lori éppen biciklizni tanult, és hajszál híja volt, hogy a „patronálásom” alatt nem zúgott bele egy irgalmatlan mély árokba.
Egészen pontosan az árokba gurulás kivédése után néhány perccel, a harmadik „APUlzív” cikk debütálása után szegezte nekem a címben idézett kérdést a párom. Abban a pillanatban hezitálás nélkül rávágtam volna, hogy „nem, bakker, nem tudok nem aggodalmaskodni, mert nincsen fél órája, hogy a gyerek kis híján összetörte magát, mert nem voltam elég közel hozzá”. Az ilyen incidensek is abban erősítenek meg – legalábbis úgy éreztem – hogy jobb az aggódás-faktort a közepes és a magas fokozat közé belőni, mintha a lezser alacsony szinten pöfögne, a baj így is bármikor megtörténhet – gondolom én. A helyzet súlyosságát fokozta, hogy három és fél évesen Lorka szinte egyik napról a másikra találta ki, hogy ő márpedig biciklizni fog, és nincs szüksége támasztókerékre sem – magyarán maradt a klasszikus, vázhoz erősített seprűnyél-módszer, amivel kezdő szülőként egyengetni bármilyen minibringát, rajta egy tizennégy kilós csöppséggel, azért közel sem olyan egyszerű feladat, mint hittem. Az első köröket a lányom az ovi után az anyukájával tette meg – ilyenkor ugyanis jellemzően én még dolgozom, ezekből a napi jó dolgokból így tisztes mennyiségben sikerült kimaradni… (Egyszer mindenkinek szembe kell néznie a rossz döntéseivel: engem többek között ezek az írások is szembesítenek velük, így igyekszem javítani a dolgokon.) Na, de vissza a „pályára”: egy szép nyári délutánon én indultam meg Lorkával a bringázást gyakorolni, párom később csatlakozott hozzánk. Szokásosan egy lakótelepi övezet parkolójába mentünk, ami mellett rögtön az uszoda van – a parkoló délutánonként nagyon nyugodt, mellette viszont méteres mélységben ott van az uszoda területét szegélyező kerítés. Na, az én nagylányom örömében, hogy milyen ügyesen tud már segítség nélkül tekerni (míg magam a rudat elengedve kocogtam utána), gondolta, meghajtja a rózsaszín csodabringát, méterekkel eltávolodva tőlem. Amikor utánakiabáltam, hogy forduljon meg, nem merte kellő szögben fordítani a kormányt, mert attól félt, hogy elesik, így viszont tempósan gurult a betonplacc közepe felől, enyhén felém forduló ívben, de elkerülhetetlenül az árok irányába. Én pedig láttam, hogy ha kétméteres léptekkel futok felé, akkor sem fogom tudni kivédeni a borulást, aminek jobb esetben sürgősségi lesz a vége. Aztán a betonról már letérve, de még az árok előtt pár lépéssel, a füves placcon az én kislányom berántotta a kézifékeket, és letette a lábait, hogy aztán duóban remegve és lihegve, zavartan „kinevessük” magunkból, milyen jó, hogy ilyen ügyes volt. Jót mosolyogtunk mindketten, de amikor megfogtam a kis kezét, nem tudtam még eldönteni, hogy melyikünké remeg jobban.
Aztán a másik véglet, amikor hosszabb kihagyás után (szintén elhúzódó munkás napok és egy ezeket tetéző költözés-projekt nyomán) nekiindulsz a gyerekkel a játszótérnek. Talán emlékszel még rá, korábbi írásomból, hogy számomra ez alapból milyen stresszes dolog, mivel nem vagyok az a tipikus „játszóteres fater”. De úgy alakult, hogy kettesben Lorkával nekiveselkedtünk az érsekkerti játszótérnek egy jó sütizés után, amikor azzal szembesülsz, hogy lassan négyévesen a lányodat már messzebbre és magasabbra hajtja az önbizalma, mint ameddig az óvó kéz utána tud nyúlni. Te pedig állsz a kötélmászókánál és nézed, ahogy büszkén kapaszkodik fel a háló csúcsáig, és esélyed sincsen alá ugrani, ha megcsúszik, vagy elérni a kezét, ha félrelép. Marad tehát az „ugrásra kész” üzemmód, amit kellemesen elnyom a „de nagyra nőtt” és a „milyen ügyes”, bárgyú mosollyal konstatált érzése – és a visszacsengő mondatok a fejedben: „muszáj mindig aggodalmaskodni?” Nem muszáj, de teljesen nem is lehet elhagyni! Viszont a mában élni, és örülni például az előbb leírt pillanatoknak, az valóban semmivel össze nem hasonlítható boldogság, öröm, nyugalom, harmónia… sokkal-sokkal több kellene belőle!
