Pár hete volt a kislányom első óvodai évzárója – bár a „kis” jelzőt időről időre kikéri magának, hiszen büszkén mondja, hogy bizony már a Palánta csoportba jár, úgyhogy ő már nagylány. Amikor viszont a helyzet úgy kívánja, előszeretettel lépteti elő magát újra kislánnyá. És (tudom, ezzel nem kezdünk mondatot) valóban, a kislányból előbb lesz nagylány, mint az fel tudom fogni… Csak lesek ki a fejemből, amikor meglátok egy tökéletesen lerajzolt napocskát, egy széket a konyhaszekrényhez tolva (amiből persze hiányzik a csokis keksz), vagy egy sosem hallott versikét.
Ez a kislány három és fél éve még egy hatalmas pocak volt, amit a feleségem viselt – és már akkor átkozottul büszke voltam rájuk, mindkettőjükre. De az első ovis évzáró műsorra várva ülni a „kispadokon” – életem másik két legfontosabb nője, a párom és édesanyám mellett – felbecsülhetetlen érzés. De izgultam is. Jobban izgultam, mint néhány, korábban életem meghatározónak hitt pillanatában.
Láttam már őt szerepelni az ovi Apák napjára tartott műsorán, de ez mégiscsak egy évzáró – valami hosszú és fontos dolognak a vége. Az én kis csillagom, akinek a jele egyébként éppen napocska. Éppen a tavaszi zápor elől menekülő pillangók meséjében az esőfelhőket elkergető napocska szerepét játszotta. Amikor rá került a sor, a rá egyébként jellemző magabiztos mozdulatok és gesztusok társaságában hessegette el a pillangók szárnyait áztató esőfelhőket, egyetlen mondata előtt és után széles mosollyal üldögélve a kis székén és figyelve bennünket. Furcsa mód, a szeszélyes májusi délutánon odakinn is elállt az eső, és kiderült az ég, amint a picik eljátszották előadásukat. (Az én lányom úgy elkurjantotta magát, hogy attól még az igazi fellegek is vigyázzba vágták magukat!)
Aztán – még a napocska fejdísszel a buksiján – odaszaladt hozzánk egy tasakkal, mely összegyűjtve az első ovis év termését rejtette: festett, őszi színekben pompázó falevél, karácsonyfaformára vágott papírdísz, kiszínezett huszárfej, színes pöttyökkel ékesített húsvéti tojás… Egy év, egy tasakban. Egy év, rengeteg reggeli vívással, krokodilkönnyes vagy épp anya- és apahangtól zengő, máskor mosolygós, lelkes, háromszor puszit dobó útnak indítással. A nap végén fülig érő mosollyal és nyakba ugrással köszöntéssel, áttrécselt hazaballagással, kerekezéssel és autózással, egyre pörgősebb társasjátékokkal, „márpedig most vacsizunk, mert fürdés után már nincs evés” vacsorákkal, elmesélt Alice, Kufli, Susi és Tekergő, Csipkerózsika, és Az igazi zöld disznó történetekkel. Milyen jól hangzik, igaz?
Aki hasonló korú gyermek apjaként olvassa ezeket a sorokat, most valószínűleg úgy érzi, „mennyire szerencsés”. Nos, az vagyok, de a felsorolt szépségekből és kihívásokból nekem a csomag alig harmada jutott, a súlyos kétharmadot bizony a párom cipelte és cipeli a vállán – minden elismerés érte! A kelleténél talán több volt a „várj, máris megyek”, „apának még dolgoznia kell egy picit”… ilyen volt ez az év, de szeretném hinni, hogy erőm szerint a legjobban csináltam. Nem mindig van ez így…
Ebben a rovatban a kezdeti szentimentalitást a jövőben mellőzni próbáló szösszenetekkel igyekszem majd amolyan Impulzív apa-egypercesek formájában feldobni a magazinunk palettáját – főszerkesztői kérésre. Panna ugyanis módfelett jól szórakozott azon, amikor kifejtettem neki, hogy én a klasszikus parás apatípus megtestesítője vagyok, akinek például túl stresszes a „játszóterezés”, a zsúfolt játszóházról nem is beszélve. Na, erről majd legközelebb!
Fotó: Panna
