Bevezető a bevezető előtt: Ez az írás jóval a hazai járványveszély élesbe fordulása és az országos veszélyhelyzet kihirdetése előtt született, tartalmát nem a koronavírus árnyékában élés határozta meg, de annak fényében néhány mondat, gondolatfoszlány utóbb betoldásra került.
Sokat gondolkodtam, hogy ezt az adventi várakozás óta „téliből tavasziba hajlott átmeneti szünetre” ítélt „apás” rovatot éppen ezzel a cikkel kellene-e újraélesztenem, de annak idején azzal a főszerkesztőnkkel közös megállapodással indult útjára a rovat, hogy csak akkor jelenik meg benne írás, ha az kikívánkozik. „Kötelezőből”, „határidőre”, „lapzártára” ugyanis nem éreztem, hogy hitelesen tudnék olyan – véleményem szerint sokunkban meglévő, de talán férfirészről kevésbé nyíltan kibeszélt – érzésekről, kétségekről, örömökről és nehézségekről írni, mint ahogy ezek a témák megérdemelnék. Érdekes, hogy nem „jókedvemben” ragadtam billentyűzetet, aztán néhány torokból visszanyelt gombóc után valahogy mégis egy félmosoly lett az írás vége.
Pontosan ma két éve annak, hogy édesapám meghalt. Nem érte meg a hatodik ikszet, ahogyan bátyja és az ő édesapja sem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben sajnos az ő generációjukra jellemző életmódnak (is!) keményen benne van a kanala – meg az ellátásnak és annak esetleges hiányának is, de ez most végképp nem az az időszak, amikor erről akár fél mondat is kell, hogy szóljon egy cikkben, talán majd egyszer… [most legyünk nagyon hálásak minden helytálló egészségügyi dolgozónak és mindenkinek a postástól a boltoson, az árufeltöltőn, az utcákat seprőkön át tényleg mindenkinek, aki élehetővé teszi e tekintetben szebb napokat is látott világunkat – betoldás vége!]
Két év sok idő, mégis úgy emlékszem a mozdulatlan test látványára, a hideg kéz érintésére és a (fizikai értelemben) utolsó búcsú pillanataira, mintha tegnap este történtek volna. A gyászmunka, mondják, több fázisból áll és változó, kinél meddig tart. Így, a második évforduló estéjén merengve nem vagyok benne biztos, hogy nálam már véget ért – rengeteg elvarratlan szál maradt, ennek tudatával, és a hozzá tartozó tehetetlenség marásával már együtt kell megöregedni. De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy miképpen csapódik, ülepedik, látszólag dolgozódik, majd kavarodik fel időről időre, amikor valakit, aki hozzánk annyira közel áll, mint egy szülő, elveszítünk.
Nem akarok álszent lenni, messze nem volt ideális apa-fia kapcsolat a miénk: tele volt generációs különbségből és az eltérő érdeklődési körből fakadó feszültségekkel, amelyeket a már említett „életviteli sajátosságok” sem segítettek feloldani, ami a 21. század magyar valóságában jól tudom, hogy rengeteg családot érint, és a miénk még a szerencsésebbek közé tartozott, de ez is egy másik történet. Ami viszont immár második éve vészjóslóan jelzi ennek a napnak a közeledtét, az idén tudatosult bennem, hogy egyre többször gondolok abba bele, hogy vajon a most négyéves kislányom mit vetne a papírra, ha egyszer (remélhetőleg jóval idősebben, mint ebben a pillanatban én vagyok) már úgy kéne az apjáról mesélnie, hogy az iromány végén nem fordulhat oda hozzá, hogy megmutassa neki a munkáját.
Állítólag könnyít a lelken, ha a rátelepedő bánatot kiírja az ember – ezért gyakori terápiás javaslat naplót vezetni, vagy kibeszélni ezeket. Én most az előbbit választom, és ha csak néhány mondatot mondhatnék Apunak újra, az így hangozna: „Nem volt könnyű nekünk. Nem volt könnyű Veled, és én sem mindig tettem érte, hogy könnyebb legyen… Akkor sem, amikor lehetett volna. A legrosszabb pillanatokban is tudtam, hogy a tűzbe mennél értünk, és szerettem volna ezért sokkal hálásabb lenni, mint amennyire sikerült, de így alakultak a dolgaink, az emlékek sok mindent megszabtak… Sőt, szabnak kicsit még ma is. De bárhogy is volt, én tényleg szerettelek. Az unokád is, aki máig emleget, gondol Rád, hiányzol neki, keresi a csillagod az éjszakai égbolton (mindig meg is találja és meg is mutatja).”
Az idő múlásával egyre nehezebben gondolok bele az önnön mulandóságomba, amivel a maihoz hasonló évfordulók kegyetlenül szembesítenek. Másfelől viszont erőt is adnak, ugyanis a mély letargiába süllyedést kiváltja minden adott és kapott puszi, minden összebújás, minden szép szó: „én annyira szeretem Anyát és téged, amekkora a Hold”, hangzott a minap. Amikor betemetnek a hétköznapok, az éjszakába nyúló munka és a túlvállalások, mindig a fülemben csengenek tapasztaltabb szülő-sorstársaim mondatai: „Addig hagyd, hogy menjen hozzád, amíg menni akar. Most játssz vele, amíg játszani hív, mert gyorsan felnőnek, és majd később, amikor te mennél hozzá, már neki nem lesz rád ideje!” Ezért kell megélni minden szép és kemény pillanatot, megtalálni a legdurvább hisztirohamban is a jót, amit ad (például a „békülés”, a „szálak elvarrásának” örömét), és kiélvezni a századszor megnézett mese összebújt pillanatait, és még ki tudja, hogy az előttünk álló években mi mindent! Ha majd nem leszek, azt szeretném, hogy a kislányomnak ne kelljen mentegetőznie és ne kelljen azzal élnie nélkülem, hogy „mit kellett volna másképp csinálni”. Hogyha az édesanyjával azon a bizonyos évfordulón együtt töltenek legalább néhány csendes percet, aztán megisznak egy kávét, akkor sztorizzanak, mosolyogjanak, nevessenek, ne legyen „mi lett volna, ha”. Szép feladat ez, és ha a kimondott szónak mázsás, akkor a leírtnak tonnás súlya van – legyen ez emlékeztető önmagam felé, és legyen emlékeztető azoknak az apáknak is, akik talán hasonló cipőben járva, hasonló gondolatokkal a fejükben élnek meg egy-egy ilyen napot.
„A ma csak a holnap tegnapja”, énekli egy régi kedvencemben Tina Turner. Ha nem leszek, és a lányom csak egyetlen mondatot felém küldhet még az univerzumba, ami valahol talán meg is talál, kívánom magunknak, hogy ez legyen: „Apa, tök jó életem van, és köszi mindent!”
