Az már az előző részből is kiderült, hogy Anna és Attila nem egy all inclusive utazásra vágytak, hanem arra, hogy útjukon valódi emberi kapcsolatokat alakítsanak ki távoli országok népeivel, megismerjék szemléletmódjukat, és belessenek mindennapi életükbe, mindezt úgy, hogy önkéntesként dolgoznak velük együtt. A fiatal pár történetét azon a ponton folytatjuk, amikor hosszú utazásuk alatt elérkeznek ahhoz a pillanathoz, hogy szembe kell nézniük a félelmeikkel, és megtapasztalniuk azt, hol vannak a határaik. Arról is mesélnek, hogy miközben izgalmas kalandokban volt részük, komoly önismereti utat is bejártak.


– „Azért megesett olykor, hogy nálunk is betelt a pohár.” – ezzel a mondattal zártátok a beszélgetésünk első részét. Mikor jött el ez a pillanat?
Anna: Én Thaiföldön kerültem mélypontra. Az egyik nap fákat kellett kivágnunk, amik – nem túlzok –, hemzsegtek a vöröshangyáktól, és munka közben ránk másztak. Az egész testem tele lett csípésekkel. Elképesztően fájt. Úgy éreztem, hogy ezt nem tudom tovább elviselni.
Attila: Én Balin érkeztem fordulóponthoz. Egyik éjszaka hajnali háromkor arra ébredtem, hogy valami mászik a bokámon. Rúgtam egy nagyot, majd azt hallottam, hogy ez a „valami” csattan a falon. Általában ezen a vidéken jellemzőek a gekkók, és szinte mindenhol futkosnak, de ártalmatlanok, úgyhogy hozzájuk lehet szokni. Félálomban mondtam is magamnak, hogy ez csak egy gekkó, semmi vész. Aztán megint arra ébredtem, hogy a „valami” újra a bokámon mászik. Akkor már nem hagyott nyugodni a dolog, és addig kutattam, amíg szembe nem találtam magam egy méretes csótánnyal. Kergetni kezdtem, de bemászott a matrac alá, így Annát is fel kellett ébresztenem. Úgyhogy hajnali fél négykor együtt vadásztunk az éjszakai „ragadozóra”. Végül meglett, és közben az undoromat is sikerült legyőznöm. Ezután már simán megfogtam őket, és kitessékeltem a szobából, ha kellett.


– Hogyan hatott a párkapcsolatotokra az együtt töltött hosszú és intenzív időszak?
Anna: Felért egy komoly próbával. (nevet)
Attila: Abszolút. Össze kellett egyeztetnünk a napirendünket szinte percre pontosan, meg kellett ismernünk egymás fizikai és lelki határait, ráadásul folyamatosan csak egymásra számíthattunk.
Anna: Egy ilyen extrém élethelyzetben óhatatlanul is kialakulnak felesleges viták. Az volt ebben az érdekes, hogy míg otthon elbújhattunk a problémák elől – hiszen tettük a dolgunkat, pörgött az élet, és úgy gondoltuk, majd megbeszéljük a félreértéseket, ha van rá mód és idő – addig egy ilyen úton nem halogathattuk a felmerülő nehézségeket.
Attila: Úgyhogy elengedtük az egónkat, és inkább igyekeztünk minél hamarabb megbeszélni, hogy mi zavar bennünket. Figyeltünk egymás igényeire, és elfogadtuk a másik szokásait. Amint beletörődtem abba, hogy ha Anna éhes, akkor az felér egy vészhelyzettel, és azonnal megoldást kell találni, ő pedig elfogadta, hogy szeretem előre tudni, hogy hol fogunk megszállni, máris minden gördülékenyebben ment.
Anna: Jóformán mindent együtt csináltunk. Volt olyan, hogy nem tudtunk egyedül még tusolni sem, mert az egyikünknek a lámpát vagy a törölközőt kellett fognia.
Attila: Azt hiszem mindenképp kijelenthetjük, hogy ez a közös út megerősítette a kapcsolatunkat.
– Az út során távoli kultúrákat ismertetek meg. Milyen meghatározó gondolatokkal találkoztatok?
Attila: Az egyik személy, aki eszembe jut, a thaiföldi farm vezetője, egy buddhista szerzetes. Ő minden nap tartott tanításokat. Elmondta nekünk, hogy buddhista szemmel, hogyan látja a világot, mi a fontos számára, szerinte mi az élet célja, és mit jelent a megvilágosodás. Úgy érzem, hogy ott választ kaptam az élettel kapcsolatos kérdéseimre, és közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem a világot. Ez mély nyomot hagyott bennem.
– Milyen útravalót hoztál magaddal?
Attila: A buddhizmusban legtöbben a megvilágosodást keresik. A szerzetes szerint ezt akkor érhetjük el, ha sikerül teljesen elengednünk az egónkat. Azt hiszem, sikerült megértenem, hogy mit jelent ez: mindent magunk elé kell helyezni. Így nem függünk a tárgyi dolgoktól, tehát nem ragaszkodunk például a házunkhoz, az autónkhoz vagy a drága, márkás óránkhoz. Talán nekünk durván hangzik, de ez a szemlélet az emberi kapcsolatokra is vonatkozik. Ez persze nem azt jelenti, hogy buddhistaként nem szereted a családodat, hanem azt, hogy nem birtoklod őket, és egyiküket sem láncolod magadhoz, viszont elfogadod mindannyiukat, és hálát érzel azért, hogy az életed részei. Ugyanígy hálás vagy a természetnek a kincseiért, és éppen ez a hálaérzés nyilvánul meg abban, hogy a természet odaadja neked ezeket a csodákat, de közben tenned kell azért, hogy fejlődni tudjon. A szerzetes azt is elmondta, hogyha valaki megvilágosodik, akkor onnantól kezdve úgymond eggyé válik a világgal.



– Választ kaptatok arra a kérdésre, hogy mi a boldogság?
Attila: A tanítások ezt a témát is érintették. Vajon a boldogság célja-e az életnek? Vagy annak csak egy része, és éppen ezért nem szabad mindenáron kergetni? Nekem a boldogságról a békesség jut eszembe, és mi pont karácsonykor voltunk ott… A tanítás konklúziója pedig, hogy ha mindenki békében élne önmagával, akkor az egész Földön béke lehetne.
– Az borzasztóan érdekel, hogy az ott megtanultakat, itthon mennyire tudjátok átültetni a mindennapokba?
Anna: A szerzetes kérésére teljesen lelassultunk. A meditációs reggeliken nem beszélgettünk egymással, mindenki csöndben evett a teraszon, és az ízekre, az illatokra, a színekre és a természet hangjaira figyelt. Ez az aktív meditáció, amely során cselekvés közben arra koncentrálsz, amit magad körül érzékelsz. Ott minden olyan természetes volt, ezért nagyon egyszerűnek tűnt megvalósítani. Óriási volt a kontraszt, amikor visszacsöppentünk a saját életünkbe. Amikor elkezdtünk dolgozni, konkrétan nyomasztott, hogy minden percünket betáblázták. Nehéz volt felvenni a ritmust, de ha őszinték akarunk lenni, nem is szerettük volna, ha minden pont ugyanúgy folytatódik, ahogy abbahagytuk. Azóta másként éljük meg a mindennapok történéseit, más szemmel nézzük az életet. Míg mások húsz perc alatt belapátolják, ami előttük van, mi ízlelgetjük az ételt, és elmélázunk evés közben. És hidd el, semmiről sem maradunk le, sőt többet nyerünk azzal, hogy ezt az időt is magunkra fordítjuk!
Attila: Itthon sokkal több inger ér minket, mint amennyit egy thai farmon megtapasztaltunk. Ami itthon van, kész őrület ahhoz a nyugalomhoz képest, ami ott körülveszi az embert!
Anna: Azt hiszem, megtanultunk lelassulni, de erre tudatosan kell figyelnünk, mert a világ, amiben élünk, nem ezt a tempót diktálja. Azt is észrevettem, hogy lazábban kezeljük a dolgokat, és a munkahelyünkön sem stresszelünk annyit, mint azelőtt.
Attila: Most már nem engedjük, hogy a munka átvegye az uralmat az életünk felett –, hiszen annak csak egy szelete –, ugyanakkor arra is rájöttünk, hogy nem érdemes az oltárán feláldozni a kapcsolatainkat.
Anna: Már nem tárgyakhoz kötjük a boldogságunkat, hanem élményekhez.


– Most már áruljátok el, miért akartatok kiszakadni úgymond a való világból?
Anna: Én épp az életem útkereső szakaszában voltam. Elvégeztem egy csomó iskolát, jó mérnökállásom volt, és rengeteget dolgoztam, de igazából nem tudtam, hogy meddig akarom, vagy tudom ezt így csinálni. Nem láttam a kiutat. Hogy lehet ebből a mókuskerékből kilépni? Az utazás előtt már mind a ketten a kiégés tüneteit mutattuk. Ki kellett szállnunk ebből a hajtásból! De azt nem tudtam elképzelni, hogy itthon ne dolgozzunk egy évig, ezért inkább itt hagytunk mindent, hogy átgondoljuk az életünket. Azt nem állítom, hogy ez az út megoldotta az életem nagy kérdéseit, de úgy jöttem haza, hogy megnyugodtam, és az önbizalmam is megerősödött, mivel sikeresen végigcsináltam ezt a komoly kihívást. Ha most megkérdeznéd, hogy milyen dolgokra vagyok a legbüszkébb az életemben, akkor ez az óriási kaland biztos, hogy köztük szerepelne, hiszen nagy bátorság kellett hozzá, és én képes voltam megtenni.
Attila: Az egész Anna ötlete volt, engem pedig a kalandvágy hajtott, és az, hogy megismerjek más kultúrákat és embereket. Abszolút megkaptam, amire vágytam.
– Egy ilyen úton, mi jelentett számotokra élményt?
Anna: Más kultúrájú emberekkel beszélgetni, és így megismerni egészen eltérő nézőpontokat, sorsokat, megtudni, hogy mi motiválja őket az életben, és milyen problémákkal küzdenek. Hihetetlenül tanulságos volt megtapasztalni, hogy az életükben felmerülő nehézségek nem is annyira különbözőek az enyéimtől. Persze meseszép helyeken jártunk, de én az emberi kapcsolatokra szomjaztam igazán.
Attila: Ami elsőre eszembe jut, az a természet közelsége, hiszen olyan csodákat láttam, amit addig csak tévében vagy könyvekben. Az egyik bakancslistás tervem az volt, hogy a természetes élőhelyén szüretelhessem a banánt, és ez valóra vált. Kipróbáltam új sportokat is: búvárkodtam és szörföztem. Imádtam a természet élénk, harsány, élettel teli színeit. Új-Zélandon és Hawaiion például egészen elképesztő a kék és a zöld egyvelege. Új-Zélandon forgatták a Gyűrűk Ura-filmeket, úgyhogy fantasztikus volt a forgatási helyszíneket bejárni. Ezekre az élményekre örökké emlékezni fogok.
Anna: Érdekes, hogy az út során sokszor volt déjà vu érzésem… Jordániában konkrétan megtapasztaltam: olyan volt, mintha már jártam volna ott.


– Ezek után hol képzelitek el az életeteket?
Attila: Ez nehéz kérdés. Azzal a konklúzióval jöttünk haza, hogy annak ellenére, hogy nem feltétlenül értünk egyet azzal, amerre most az országunk tart, mégis nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy itt élhetünk, és örülünk, hogy hazajöttünk. Hálásak lehetünk például azért, hogy nálunk a higiéniai viszonyok fényévekkel jobbak, mint amit néhány ázsiai országban tapasztaltunk. Nekünk természetesek ezek az itthoni körülmények, de ez az út ráébresztett arra, hogy másoknak ez az élet luxus lenne.
Anna: Nem tudnék ilyen távol élni a hazánktól, mert egy másik országban valahogy mindig úgy érezném, hogy idegen vagyok.
– Azóta más szemmel néztek Magyarországra?
Anna: Mondjuk inkább úgy, hogy nem a rosszra koncentrálunk, hanem igyekszünk észrevenni a jót, és ez nagy tanulsága az utunknak! Lehet rossz a sorsod, de mindig van jó is az életben, és lehet, hogy valakin azt látod, hogy jól él, de ne felejtsd el, hogy a háttérben ott van a saját küzdelme.
– Újra nekivágnátok néhány év múlva a világnak?
Attila: Szívesen benne lennék egy újabb kalandban, főleg ennyi tapasztalattal a hátam mögött, mivel már egészen másképp indulnék neki az egésznek.
Anna: Az az igazság, hogy ez a típusú utazás rabul ejtett minket. Könnyen el tudom képzelni, hogy mondjuk hat-nyolc évente elindulunk egy-egy hosszabb útra. Nem feltétlenül gondolok világ körüli kalandra, de ha csak három hónapra kiszakadhatnánk a mindennapokból, már az is rengeteget adna.


Anna és Attila közel egy év alatt tíz országban jártak. Következő cikkeinkben egy-egy élményt fognak megosztani velünk az egyes országokkal kapcsolatban.

Fotók: Outblog