Csak az eső kopogása hallatszik, ahogy a kenunk némán siklik a csatorna vízén. A becsapódó hatalmas esőcseppek buborék formájában landolnak a felszínen. Feszülten figyelek, még a kapucnimat is leveszem. Mindeddig tompított érzékeim minden idegszálával a természet hangjaira koncentrálok. Most vajon milyen állat, és honnan fog előbukkanni?

A Hévízi-tó semmit sem veszített népszerűségéből az elmúlt 220 évben, amióta megkezdték fürdőhellyé alakítását. A legtöbben most is azért jönnek ide, hogy megmártózzanak gyógyító erejű vízében. Általában én sem vagyok kivétel, de ma mégis másért jöttünk: evezni fogunk, méghozzá egy téli kenutúrán a FunRafting szupercsapatával. A Hévíz-patak kizárólag a Balatonfelvidéki Nemzeti Park külön engedélyével evezhető, de ha nem szeretnénk végigjárni a kérelmi procedúrát, vagy épp nincs kéznél egy kenu, akkor a legegyszerűbb, ha szervezett, evezős túrán veszünk részt. Ezt viszont csak télen tehetjük, pontosabban októbertől március 17-ig.



Zuhogó esőben szállunk ki az autóból. Túravezetőink a megbeszélt sárga evezőkkel várnak minket a parkoló másik oldalán. Nem kapkodunk. A kutyám, Floki az egyetlen, aki frissen pattan ki a hátsó ülésről, aztán farkát csóválva mélyeket szippant a friss levegőből. Én a disznóvágásból maradt pecsenyés szendvicsemet majszolgatom, hogy legyen erőm a mai délelőtthöz. Közben az összegyűlt kis csapat felé vesszük az irányt. Mindjárt indulunk. Gyors névsorolvasás, meózás, mindenki megnéz mindenkit. Én is szemügyre veszem kinek milyen profi vízálló túrafelszerelése van, és megkönnyebbülve nyugtázom, hogy olyan is akad, aki farmerben jött – talán az én cuccaim kitartanak a következő 10-12 kilométeren. A parton gyorstalpaló oktatást tartanak, de az illemhely keresése elvonja a figyelmemet. Mire visszaérek, már az evezőket és a mentőmellényt osztják. Lapátoltam már párszor, ezért biztos vagyok a dolgomban, ráadásul a víz szinte mindenhol derékig ér. Az egyetlen újdonság, hogy tél van.

Útvonalunk – a gyógytóból lefolyó víz – a Hévízi-csatornán keresztül jut el a Zaláig. A víz itt még átlátszó, szinte türkiz árnyalatú, és meglepődve látom, hogy a fehér és vörös (lila) tündérrózsák most is teljes pompájukban virágoznak a gőzölgő víz tetején. Egy korunkbeli házaspárral osztjuk meg a kenut. Zoli a legmagabiztosabb, így ő lesz a kormányos, felesége Réka követi, aztán mi ketten. Én ülök előre, Floki pedig a hajó orrában foglalja el a helyét. Elsőként indulunk útnak, és én már bele is merítem a kezemet a kellemes, meleg vízbe. Rögtön két, közepes méretű aranyhal bukkan fel mellettem, majd békésen lubickolnak tovább. Ők a bizonyítékok arra, hogy a meleg vizű csatornát előszeretettel használják egzotikus akváriumi halak szabadon engedésére. Ki tudja miért? Talán rájuk untak, és úgy gondolják, itt jobb életük lesz.


Komótosan kezdünk evezni – kell egy kis idő, amíg összehangoljuk a ritmust. Szép lassan utolér, majd megelőz minket egy másik hajó, benne az egyik vezetőnk. Jobbra mutogat. Valami különleges lapul az egyik ágon… egy jégmadár. Rögtön apára gondolok. A kedvenc madara volt, hát persze, hogy ő küldte ide! Irtó nagy szerencsém van, mert olyan ritkán látni ezeket a szép, színes tollasokat még itt, a víz közelében is. Most meg hirtelen ott himbálódzik egy az ágon, és csak akkor röppen el, amikor már szinte elérném az evezőmmel. Rövid, éles hangját hallatva cikázik tovább a víz felett.
Távolabb két szürke folt tűnik fel előttünk. Hunyorogva próbálom beazonosítani, hogy milyen állatok. Közeledve látom, hogy két kamasz hattyú andalog a nádas mellett. Szürkésfehér, pelyhes ifjoncok, akik nem félnek tőlünk, és csak némán tátogva várják, hogy újra kettesben legyenek.

Hirtelen, hatalmas robajjal szarvasok vágódnak a vízbe. Ijedtükben olyan sebesen próbálnak átvágtatni a csatorna vizén, hogy majdnem összeakadnak tekintélyes agancsaik. Amilyen hamar tűntek elő, épp olyan gyorsan távoznak, és csak a jellegzetes vad szag marad utánuk.

Megint a miénk az első csónak. Nem tudom eldönteni, hogy mi vagyunk túl gyorsak, vagy a többiek lassúak. Talán mindkettő. Egy alacsony hídhoz érkezünk – ha nagyon hajlékonyak lennénk, éppen átférnénk alatta, de inkább nem kísérletezünk. Kiemeljük a kenukat. Bokáig merülök a sárban, a kutya pedig már el is tűnt a part menti magas, sárgás fűben. Izgatják a szagok. Füttyszóval hívom, és pillanatokon belül már ugrik is az ölembe – újra vízen vagyunk. Most egy másik hídhoz érünk, mellőle szürke gém röppen fel lassan. Itt már átférnénk, de az eső elől inkább behúzódunk alá, és bevárjuk a többieket. Jól esik egy szusszanásnyi pihenő. Szép lassan felzárkózik mindenki, de nem kell sok idő, és újra elmaradnak mellőlünk. A víz alatti növényzet egyre sűrűbb lesz. Hezitálunk, hogy kikerüljük, vagy átvágjunk rajta? De már késő dönteni. Nagy lendülettel próbálunk átjutni, de néhol még az evezőlapátok is elakadnak. Aztán újra egy ütemben húzunk, és végül átvergődünk a 3-4 méteres hínárszigeten.

Szabályos formát öltött alak vár minket mozdulatlanul a vízben… Már egész közel járunk, így tisztán látjuk mi az: két apró fül és egy orr. Egy vidra!!! Megvárja, hogy közvetlenül mellé érjünk, de túl nagy játszótársnak bizonyulunk, és egy loccsanás kíséretében elúszik. Két kézzel fogom a kutyát – nem ez lenne az első eset, hogy vidra után ugrik egy kis játék, vagy vadászat reményében. De most nem érdekli.

Evezünk tovább. A víz egyre hidegebb, ahogy távolodunk a tó meleg kifolyásától. A jégmadár megint fel-fel tűnik – mutatja az utat. Ha látni nem is mindig látszik, a hangját hallom. De nincs egyedül: néhány szárcsa és kis vöcsök is mozgolódik a part közeli nád rejtekében. Ők sem félnek, de barátkozni sem akarnak velünk.

Egy régi zsilip mellett kikötünk – gyors mosdószünet a természet lágy ölén. Van, aki annyira lemaradt, hogy inkább meg sem áll, így tényleg nem időzünk sokat. Majdnem utolsókként indulunk újra útnak, de nem tart sokáig a lemaradásunk. Már másodikak vagyunk, de a vezetőnk iránti tiszteletből – aki egy kényelmesebb tempót diktáló hölggyel ül egy kenuban – nem előzünk. Valamit azonban mégis megérezhet, mert tíz perc után némán integet nekünk, hogy nyugodtan kerüljük ki őket. Ha pár évtizeddel idősebb lenne, még azt hihetném, hogy Matula bácsihoz van szerencsém, aki szavak nélkül is képes magát megértetni itt, a zalai berekben.

Már egy ideje nem láttunk semmilyen állatot, így a figyelmem a vizes ruháimra irányul. A nadrágom nem bírt az esővel, és a combjaimban szurkálva hasít végig a hideg. Az ujjbegyeim is rongyosra áztak, mint strandoló kisgyerekeké a túl sok pancsolás után. De a lábfejeim legalább szárazak! Mozgatni kezdem az ujjaimat a cipőben, hogy beinduljon a vérkeringés… Jól van, nem is olyan rossz a helyzet.

Ekkor érkezik a hír hátulról, hogy Gyula bá a következő kanyar után meleg teával vár minket. Az egész bensőm mosolyogni kezd a hír hallatán. Bár csak most hallok először az öregről, de máris a szívembe zártam.

Egy kidőlt száraz fa ágain kárókatonák várnak minket – ők tisztelegnek nekünk utunk végén, és intenek búcsút hangos szárnycsapásaik közepette. A kanyar után feltűnik egy alak a töltés szélén: Gyula bá! Biztosra veszem, hogy ő az. S ahogy közelebb érünk, mutogatva irányít, hogyan forduljunk rá a kikötésre szánt partszakaszra. Egymást segítve sorban kiszállunk. Az elgémberedett testrészeimet rögtön nyújtani kezdem. Hát megcsináltuk, végigeveztük a távot! Kiemeljük a kenut, és nekilátunk a benne összegyűlt víz kiszivacsolásának. Gyula bá az összecsukható kempingasztalhoz invitál minket, és a termoszokból előkerül a forró, összetéveszthetetlen ízű „menzatea”. Bájitalként hat a rám: azonnal átmelegíti a testemet és a lelkemet is. Amíg újdonsült házigazdánk a többi kenu kikötését irányítja, én is vendéglátóvá avanzsálok, és az újonnan érkezőknek osztom a meleg italt, amit senki sem utasít vissza. Mindenki örül, szuszog, fújtat vagy karkörzést végez. Gyors élménybeszámolót tartunk az útközben látottakról és a tapasztalatainkról. Aztán amikor már mindenki legalább két pohárral megivott az isteni nedűből, beszállunk a kisbuszba. Hangosan mondunk köszönetet a túravezetőinknek. Áron búcsúzóul még megvakarja Floki füleit, aki addigra már a fáradtságtól összegömbölyödve pihen az ölemben.

A parkolóba visszaérve előbújik a nap. Gyorsan felszárad a reggeli eső, és a következő turnus résztvevői már hunyorogva, egy szál pulcsiban várják, hogy útnak induljanak a ragyogó napsütésben.

Fotók: Tudatos túrázó