Manapság könnyen alkotunk véleményt másokról. Ez talán még nem is lenne akkora probléma, de közben egyre többen érzik úgy, hogy képesek rögtön felismerni a „vizsgált” személy cselekedetei mögött meghúzódó mozgatórugókat, és innen bizony, már csak egy lépés a „szakszerű diagnosztizálás”… Napjaink talán leggyakoribb, önkényesen másokra aggatott címkéje a „nárcisztikus” jelző, amely igazi szitokszóvá nőtte ki magát. Pedig a nárcisztikus személyiségzavar nem is olyan könnyen körülhatárolható pszichés jelenség, mint azt gondolnánk, ráadásul számos árnyalata, fokozata létezik.

A Lélekmelegítők legújabb évadának nyitó előadásán dr. Bánki György pszichiáter, A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című kötet szerzője beszél majd a nárcizmus összetett jelenségéről, de előtte ismerkedjünk meg egy kicsit magával a szakemberrel, mégpedig éppen a témával való közvetlen kapcsolódása mentén.

– Milyen érzések jutnak eszébe a nárcizmus szóról?
– Fú, ez izgalmas kérdés. De nagyon sok mindentől függ, az én pillanatnyi pozíciómtól is például. Ha valaki fölényeskedik velem, vagy össze akar zavarni, akkor az egy szorongó, kellemetlen, gyomorra szaladó érzés. Amikor összeköt az élet valakivel, aki eláraszt a csodálatával – ami az ő kóros idealizációs igényét jelzi –, az gyanús eufóriát és ezzel párhuzamosan veszélyérzetet válthat ki bennem. Ha a kultúrára gondolok, akkor érezhetek izgalmat is akár. Mert valaki megpróbál létrehozni valamit, az eddigieknél intenzívebbet, mélyebbet, és ez kíváncsivá tesz. Ha a paranoid nárcisztikusok társadalmi károkozásait vagy világuralmi próbálkozásait figyelem, megkísérthet a keserű indulat, amit el kell csitítanom magamban.
– A különböző személyiségzavar-típusok közül, miért épp a nárcizmus megismerése izgatta a leginkább?
– Sok minden közrejátszott, véletlenek is. Másrészt rengeteg embert izgat, hogy mitől szenvednek, amikor az élet összeköti őket egy narcisztikussal. Felfoghatatlanul furcsa. Ahogyan Dobray Saroltával közös estünk címében Saci megfogalmazta: Ha szeretsz, miért nem szeretsz? De végső soron van egy egyszerű, személyes válaszom: az apámat szerettem volna megérteni, az ő különös valóságát megragadni. Nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült, de az írás egy masszív törekvés volt a hajdani dolgok tisztázására, rendbetételére.
– Manapság gyakran használt kifejezés a „nárcizmus”. Milyen jelek utalnak arra, hogy valóban egy nárcisztikussal állunk szemben?
– Nem hiszem, hogy képes lennék ezt egy sóhajtásnyi bekezdésbe sűríteni. Talán az a lényeg, hogy a másik felemel és letaszít. Mindig fentek és lentek vannak, idővel persze inkább csak lentek. Nem lehet vele szimmetrikus emberi kapcsolatban lenni, mármint közeliben.
– Egy nárcisztikus ember élete minden pillanatában nárcisztikus vagy kibillenthető ebből a „szerepből”? Elérhető a tartós kibillenés, a gyógyulás szakember segítsége nélkül?
– Senki sem működik kórosan nulla huszonnégyben. Ahogyan Eddie Izzard színész, komikus, ma már politikus lefestette a gyilkos diktátorok átlagos napját: „Halál, halál, halál, gyors zuhany, halál, délutáni tea…” Ugyanakkor a lényeg az, hogy ilyenkor az egész személyiség hordozza a kórosságot, nem lehet kibújni alóla, belőle. Van, aki folyton nagyzásos üzemmódban működik, és a sebezhetőségét mélyen elrejti, és van, aki rendkívül sebezhető, és a nagyzásossága derül ki nagy sokára. De ez egy stabil személyiségszerkezetbe ágyazódik, és terápia nélkül nem tud változni.
– Mit tapasztalt meg a saját bőrén keresztül egy-egy nárcisztikus személyiséggel való kapcsolódás során?
– Izgalmakat, eufóriát, megalázottságot, lángoló szerelmet, vérre szerződő barátságot, extrán fájdalmas csalódásokat egyaránt. Utóbbi szinte elkerülhetetlen.
– El tudja képzelni, hogy egy nárcisztikus emberrel barátságot kössön?
– Volt már ilyen, de öregszem, ami talán azt is jelenti, hogy érlelődöm. Ami meg azt jelenti, hogy tudom, mi mennyibe kerül. Szóval az a régi képességem, hogy „mindenható módon” kibírjam egy ilyen kapcsolat összes nehézségét, és ne vegyem figyelembe a rám gyakorolt hatását, kicsit megkopott. Azt hiszem, jobb határokat tudok felállítani, vagy talán egészen jókat is.
– Mit tesz, ha a közvetlen környezetében, akár a családjában vagy a baráti körében felfedezi valakin a nárcizmus jeleit? Hogyan beszél vele a témáról?
– Nincs nekem ilyen dolgom, vagyis most nehezen képzelem el, hogy ez pontosan hogyan is történne. A munka az munka, a magánélet pedig nem gyógyítás. Nem a „nárcizmus jeleit” venném észre azt hiszem, hanem olyasmiket, hogy valaki valakit rendszeresen megbánt, hogy valaki nem tud nézőpontot váltani, és a végtelenségig erőlteti a sajátját, satöbbi. Ilyenkor tapintatosan szólok, és ha erre a másik hevesen és nem belátóan reagál, akkor esetleg nem is érdemes a dolgot erőltetni. De minden attól függ, mi a valós felelősségem szintje a kapcsolatban. Az is kérdés, mire kapunk a másiktól felhatalmazást. A terápiában kapunk, mert ott születik egy szerződés. A magánéletben senki nem szerződik velem erre, és ez jól is van így.
– A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról írása közben, mire jött rá a saját „nárcizmusával” kapcsolatban?
– Ez egy folyamatos önfigyelés is volt. Talán a színészetre emlékeztetően. Énbennem ez hol van? Bennem hogyan működik, bizonyos helyzetekben hogyan működne? Hogyan tudom az olvasót rávenni, hogy ő is elsősorban saját magán gondolkodjon, ne másokon? Ehhez az kellett, hogy magamon is mindent átszűrjek és magamban is mindent megvizsgáljak. Egyáltalán nem volt kellemes folyamat. Megterhelőnek bizonyult, néha alig vártam, hogy valami vidám, kevésbé húsba vágó dologgal foglalkozhassak, mondjuk beszívott pockok szerelmi kalandjaival.
– Ön szerint, mit adhat a nézőknek a nárcizmusról szóló előadása?
– Felismeréseket, szempontokat. A magánéletünkben is fontos, hogyan kezeljük a kóros narcisztikusak ránk gyakorolt hatását, de a munkahelyeinken, a nagyobb közösségeinkben sem könnyű átlátni, mi történik, ha olyan személy vezeti ezeket, akinek a hatása nagy és ellentmondásos.


                                                      Jegyvásárlás