Gelencsér Zita érzékeny ember, erős benne a segítő szándék és az empátia, ezért nem meglepő, hogy egy támogató szakmában találta meg élete hivatását. Konduktorként sosem a beteget látja, hanem az embert, akiben lehetőségek rejlenek. A dr. Pető András nevéhez fűződő, világhírű Pető-módszert már Svédországban is ismerik, többek között Zitának köszönhetően, aki az elsők között alkalmazta ott ezt a módszert. 25 évvel ezelőtt a társai meghívására érkezett a skandináv országba, hogy együtt tegyék le a konduktív pedagógia alapjait ott, ahol előtte erről még csak alig hallottak. A kalocsai konduktor azóta már egy stockholmi magániskola igazgatóhelyettese, ahol a módszer gyakorlati alkalmazásáért felel, és neki köszönhetően már többen is elvégezték a konduktori képzést az észak-európai fővárosban.


– Mondhatjuk, hogy mintegy „úttörőként”, elsőként vitted el Svédországba a konduktív pedagógia hírét?
– Bizony, és ’97-ben igazi szenzációnak számítottunk vele. (mosolyog) Úgy néztek ránk, mintha legalábbis a Marsról jöttünk volna. Akkoriban a konduktív pedagógiát külföldön még alig ismerték, így óriási hír volt, hogy elhoztuk nekik a módszert. Rendszeresen válaszoltunk újságírói kérdésekre, és szerepeltünk a televízióban is. Az elején még nem igazán értették, pontosan mivel is foglalkozunk, és sokan nem is hittek a módszer sikerében, csakhogy a gyerekek szemmel láthatóan fejlődtek, a szülők pedig imádtak minket. Aztán a jó hírünk szájról szájra terjedt, és egyre több szakember szeretett volna tanulni tőlünk. Jegyzeteltek az óráinkon, de nem akarták elfogadni, hogy ezt nem lehet egy nap alatt elsajátítani. Minden egyes óratípus egy adott gyerekcsoportra alkalmazható, éppen ezért egy az egyben nem lehet adaptálni egy másik közösségre, hiszen a gyerekek fejlődését folyamatosan figyelembe kell venni, és ahhoz alakítani a foglalkozást.
– Mit csinál valójában egy konduktor?
– A konduktor olyan pedagógiai szakember, aki holisztikus szemléletmóddal közelíti meg a sérült embert, egyéni tanulási folyamatot alakít ki, és a személyiség teljes körű fejlesztésére törekszik. Leegyszerűsítve talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a test, a lélek és a szellem együttes nevelését végezzük. Különböző korosztályokkal foglalkozunk (a csecsemőktől egészen felnőtt korig), és a központi idegrendszer károsodása következtében mozgássérültté vált személyek komplex fejlesztésében vagyunk elhivatottak. A sérülés mértéke és fajtája teljesen eltérő lehet, megnyilvánulhat a kezelt mozgásában, beszédében, és vannak olyanok is, akiknek az értelmi képességében fedezhető fel eltérés. A legfőbb célunk ezeknek a gyerekeknek és fiataloknak az önellátásra és önállóságra való nevelése.
– A pályaválasztásnál célirányosan a konduktori hivatás felé vetted az irányt?
– Ez lenne a legbájosabb válasz, de nem így történt. (nevet) Tulajdonképpen anyukám hívta fel a figyelmemet a konduktorképzésre, mert szerinte ez a segítő szakma jól illik a személyiségemhez. El se tudtam képzelni, mit rejthet ez a bűvös szó, teljesen idegen volt számomra, semmit sem tudtam társítani hozzá. A Pető Intézetről előtte sosem hallottam, és nem ismertem a módszertanát sem. Ennek ellenére elmentem az alkalmassági vizsgára, ahol arra voltak kíváncsiak, hogy a jelentkező alkalmas-e a konduktori pályára – képes-e a pedagógusszakma gyakorlásához szükséges zenei ismeretek elsajátítására, megfelelő-e a beszédkészsége és a fizikai kondíciója. Szerencsére alkalmasnak találtak, és felvettek az intézetbe. Egy alsós osztályba kerültem, ahol nagyon helyesek voltak a gyerekek, a konduktorok pedig annyira kedvesek, hogy azt éreztem, otthon vagyok, tényleg ott a helyem.
– Milyen ismeretekre kellett fókuszálnod a tanulmányaid során?
– Az intézetben olyan széles körű szakmai tudást és stabil alapot kaptunk, ami tökéletesen használható és remekül működik a gyakorlatban. Tanultunk többek között anatómiát, neurológiát, fejlődésneurológiát, pszichológiát és pedagógiát is. Dr. Pető András – aki maga is egy polihisztor volt – tulajdonképpen egy komplex egésszé „gyúrta” össze ezeket a tudományágakat. Négy éven át arra készítettek fel bennünket, hogy képesek legyünk egy csoportot harmonikusan vezetni – a figyelmünket ügyesen megosztva, egy időben „levezényelni” a különböző feladatsorokat, miközben ügyelünk arra, hogy mindenki a saját képességének megfelelő feladatot kapja. A csoporttagok különböző ütemben haladnak, mégis szinkronban működnek együtt.
– Miben látod ennek a módszernek a zsenialitását?
– Maga az ember és az emberi test egy komplex egész, nem lehet a kettőt külön gyógyítani, hiszen minden mindennel összefügg bennük. Pető professzort egy másik világ, a holisztikus gondolkodás jellemezte, nála csak a gyerek és annak fejlődése volt a fókuszban. Az iskolában igyekeztek belénk sulykolni, hogy milyen egyedülálló és fantasztikus a konduktív pedagógia. Kétségtelen, hogy Pető ezzel a holisztikus gondolkodással jócskán megelőzte a korát.


– Derült égből villámcsapásként jött a svéd munkalehetőség?
– Akkoriban a végzett konduktorok közül sokan szétszéledtünk a nagyvilágban. Én is éltem és dolgoztam San Fransiscóban és a floridai Titusvillben is. Aztán egyszer felhívtak a Svédországba került csoporttársaim, hogy szükségük van a segítségemre, és szeretettel várnak. Természetesen igent mondtam. A döntésemben persze az is szerepet játszott, hogy tudtam, ez egy keresett szakma, jól meg tudok majd élni belőle, és közben egy szép karriert is felépíthetek a megszerzett nemzetközi tapasztalatokra építve.
– Mi volt az első benyomásod Svédországról?
– Egy csoda szép déli városba, Nässjöbe kerültünk, egy kis közösségbe, ahol tudták, hogy kik vagyunk, mivel foglalkozunk, és nagyon megbecsültek minket. A svédekről az a hír járja, hogy távolságtartók, de én a munkámból kifolyólag csak olyan emberekkel találkozom, akik nyitottak. Szerettem a kisvárosban élni, bár rettenetesen sokat dolgoztam, reggeltől estig ki sem láttam a munkából. Akkor még nem tudtam svédül, ezért angolul vezettem a foglalkozásokat, miközben egy svéd lány fordított. Eleinte rengeteg gyerekdalt megtanultam és énekeltem is őket a kicsiknek, pedig fogalmam sem volt, hogy miről szólnak. Ők viszont értették és szerették ezeket a dallamokat, én pedig közben hallás útján megtanultam svédül, szerencsére akcentus nélkül.
– Mikor érezted, hogy ez több lesz, mint egy néhány évig tartó tapasztalatszerzés?
– Látható volt, hogy szépen fejlődik a tréningcenter, így Stockholmban is akartak egyet nyitni. Egyértelművé vált számomra, hogy a nagyobb szakmai fejlődés érdekében ott kellene elhelyezkednem, így néhány hónap után otthagytam a központot, és az újonnan induló iskolában kezdtem dolgozni. Ennek az intézménynek az a különlegessége, hogy két anyuka hozta létre, akiknek a gyermekeik hozzánk jártak tréningre. A szülők hamar belátták, hogy kevés, ha egy évben kétszer nálunk töltenek egy hónapot a gyerekek, mert itt a rendszerességen van a hangsúly – ez a módszer mondhatni egy életstílust követel. Az egész gondolkodásmódot új keretek közé kell helyezni, és sosem szabad elfelejteni, hogy a nevelés napi huszonnégy órában tart. Tehát nem elég, hogy csak az iskolában tanítjuk ezt a szemléletmódot a gyerekeknek, otthon is következetesen tartani kell magukat a szabályokhoz. A két anyuka végül úgy döntött, hogy egy magániskolát hoz létre, ahova engem is meghívtak konduktornak. Ekkor végérvényesen eldőlt, hogy hosszabb távra tervezem a kintlétet, a mai napig ebben az iskolában dolgozom. A svéd állampolgárságot is egész hamar megkaptam, mivel kulcsszerepem volt az itteni társadalomban, olyat tudtam, amit akkoriban még kevesen.
– Mondhatjuk, hogy Te képviseled az iskolában a magyar módszert?
– Az intézményben én felelek azért, hogy magas szinten alkalmazzák a konduktív pedagógia alapelveit. A munkatársaink belső képzésen vesznek részt, mert fontos, hogy a gyerekek ne csak a speciális foglalkozásokon részesüljenek konduktív nevelésben. A többi tanóra is ennek a szemléletnek a jegyében zajlik, így a pedagógusok könnyebben elérik, hogy a tanulóik aktívan részt vegyenek az óráikon. Az iskola egész tanári kara járt már a Pető Intézetben, mert fontosnak tartjuk, hogy megismerjék a módszer gyökereit, lássák a helyet, ahonnan ez az egész kiindult, ahol kidolgozták és világhírűvé fejlesztették.
– Ha jól tudom, akkor a birminghami egyetemre is jártál.
– Igen, így lettem konduktív pedagógiai gyakorlati oktatásvezető. Erre azért volt szükség, hogy a mi iskolánkban is indulhasson konduktorképzés, hiszen erre Európában most csak Budapesten és Birminghamben van lehetőség. A két intézmény között az a különbség, hogy míg a birminghami konduktorok csak iskoláskorú gyerekekkel foglalkozhatnak, addig a Petőben végzett szakemberek a csecsemő korosztálytól kezdve egészen a felnőttekig alkalmazhatják a módszert. A mi hallgatóink három éven keresztül jártak Birminghambe elméleti oktatásra, a gyakorlati részt pedig itt, az iskolánkban, az Innovitaskolan Jorielben végezték el, ahol én vagyok az oktatásvezető. Így tettük lehetővé, hogy az első svéd konduktorok diplomázhassanak. Ez hatalmas dolog volt, és igazán büszke vagyok rá. Az pedig csak hab a tortán, hogy a három konduktor a mai napig is nálunk dolgozik.


– Magyarként többet kell letenned az asztalra?
– Ezer százalékot kell nyújtanom! Az elején azt kellett bizonyítanom, hogy van tudás a tarsolyomban. Szerencsére mindegyik korosztállyal dolgoztam már, így abszolút átlátom az egész rendszert, és valószínűleg ez vitt előre. Én sosem dőlök hátra a székben, mindig keresem az új kihívásokat.
– A lelkedre hogyan hat ez a hivatás?
– Sok múlik azon, hogy a családunkban van sérült ember, ugyanis az unokatestvérem (Bleszák Nóri édesanyja, az ő történetüket itt olvashatod el – szerk.) hallássérült, és mi jóformán együtt nőttünk fel – számomra természetes volt az önzetlen segítségnyújtás. Talán éppen ezért konduktorként sosem a sérültet látom, hanem alapvetően a gyereket. Azt hiszem, egy másik szemüvegen keresztül nézem őket, és igyekszem alkalmazkodni hozzájuk. Megkeresem az erősségeiket, a bennük rejlő lehetőségeket, kitalálom, mivel lehet őket motiválni, és ha mindez megvan, akkor együtt elindulhatunk a fejlődés útján. Azt is fontos tudni ezen a pályán, hogy ha sajnálattal fordulunk a gyerekek felé, akkor nem leszünk képesek jól ellátni a feladatunkat. Ha nem tudunk rájuk teljes emberként tekinteni, az sajnos a fejlődésük gátja lesz. Amikor egy új pedagógust veszünk fel, akkor erről mindig elbeszélgetünk vele.
– Szerinted mikor válhat valaki igazán jó konduktorrá? Mondanál egy példát?
– Ha becsukott szemmel fel tudja idézni a sérült gyermek minden egyes porcikáját, hiszen akkor alaposan megfigyelte. Ez a fajta részletekre való fókuszálás az élet más területein is hatalmas előny.
– Mint például?
– Nekem például a vezetői munkámban jelent óriási pluszt – hamar átlátom a helyzetet és rögtön tudok megoldásokat is javasolni. A konduktori képzésnek köszönhetem, hogy jó a szervezőképességem, rugalmasan és gyorsan tudok alkalmazkodni a változó helyzetekhez, ráadásul képes vagyok mindezt empátiával fűszerezni.
– Megosztasz velünk egy-két emlékezetes esetet?
– Nehéz választani, mert rengeteg élményem kötődik a hivatásomhoz. Egyszer egy autista tinédzserfiúval dolgoztam együtt. Lassú, de folyamatos volt a fejlődése, már tudott önállóan ülni, de felállni még nem sikerült neki, ezt kellett gyakorolnunk, és egyre ügyesebb lett. Már 3 éve tartott a közös munkánk, amikor ez az eset történt. A fiú édesapja mesélte, hogy a hétvégén elmentek a gyerekkel a bevásárlóközpont cukrászdájába, ahova mindig is járnak. Az apuka hozzászokott, hogy a fiát az asztalnál hagyja, amíg ő elmegy süteményt rendelni. Most is így tett, de mire visszatért, csak a gyerek hűlt helyét találta. Nem hiába, hónapokon keresztül ezt gyakoroltuk – a felállást, az elindulást és az önálló járást –, hát most alkalmazta a megszerzett tudást. (nevet) Bár az apa egyszerre aggódott és örült, de a boldogsága mégis nagyobb volt, hiszen a fia rengeteget fejlődött. A történetet hallgatva olyan jót nevettünk! A másik történet, ami eszembe jut, egy tinilányról szól, akinek a finommotorikáját kellett fejleszteni, mert az volt az álma, hogy ki tudja festeni a szempilláját. Az igazat megvallva nem gondoltam volna, hogy fizikailag képes lesz rá, de olyan erős volt a motivációja, hogy legyűrte az akadályokat, és képes volt fókuszálni a feladatra: megtartani a fogást és közben célirányosan mozgatni az ujjait. Még számomra is hihetetlen volt. Persze én jól tudtam milyen előkészítő gyakorlatok kellenek mindehhez, és majdnem fél évbe bele telt, mire a kislány elérte az álmát, de az indíttatása határozott volt.


– Mi az, amihez nehezen szoktál hozzá Svédországban?
– A hideg eleinte nagyon furcsa volt, főleg azért, mert én napimádó vagyok. Ki kell fejlesztenem egy stratégiát, hogy túléljem a novembert. Ha ez nincs, akkor nem tudtam volna a lelkemet stabilan tartani.
– Mi a stratégiád? Oszd meg velünk a titkodat!
– Fontos, hogy a szeretteinkkel és a barátainkkal vegyük körbe magunkat, de a sport is kirángat egy-egy letargikusabb időszakból. A svédek szeretik a hangulatvilágításokat, rengeteg gyertyát gyújtanak a lakásban, így otthonos belső tereket hoznak létre. Sosem felejtem el, amikor az első évben az asszisztensem dél körül mindig kiment napozni. Nem értettem, miért van erre szüksége? Egy évvel később már én is ezt a mintát követtem. (nevet)
– Ügyesen kell kihasználni azt a néhány napos órát?
– Ha nem vagy résen, akkor rövid idő alatt úgy eltűnik a nap, hogy semmit nem látsz belőle. Úgy képzeld el, hogy reggel még sötét van, és igazán csak kilenc órára lesz világos. Mire véget ér a munkaidő újra sötét borít mindent, mert délután háromkor lemegy a nap. Ebben a hat órában kell kiélvezni a fényt! Hogyha ebédszünetben nem mész el sétálni, akkor azt a napot elmulasztottad. Szerencsére a mi iskolánk egy parkban van, így napközben mindig kimegyek sétálni, hogy magamba szívjak egy kis napfényt.
– Aztán ott a másik véglet, az állandó világosság.
– Bizony, májusban és júniusban már éjjel 3-kor az arcomba süt a nap, és nem tudok aludni. Egyébként esténként is sokáig ébren vagyok, ilyenkor magamba szívom a fehér éjszaka mágikus erejét, ami energiával tölt fel. Végül is ehhez is hozzá lehet szokni.
– Mi csak ámulunk és bámulunk, amikor arról olvasunk, hogy a svéd iskola az életre tanít. Mit lenne érdemes átvenni tőlük?
– Sok pozitívumot lehetne felsorolni, de persze itt is vannak olyan dolgok, amiket lehetne tökéletesíteni. Az viszont szembetűnő, hogy nem „hajtják” úgy a gyerekeket, így nem teljesítménykényszer alatt nőnek fel. Az osztályozás csak hatodikban kezdődik, hiszen nem a jegy számít, mert nem abból szűrik le, hogy mire képes a diák. Nem kapnak házi feladatot, így a délutánjuk jóformán teljesen szabad, azt csinálhatják, amit igazán szeretnek. És ami a legfontosabb: gyerekek lehetnek! Az iskola a szülőnek nem kerül pénzbe, mindent az állam áll. A tanmenetet úgy építették fel, hogy egyszerre oktatják az egyes korszakokon belül az irodalmi, a történelmi és a művészeti vonatkozásokat. Emlékszem, annak idején mi mindent „elszeparálva” tanultunk, és így az összefüggéseket is nehezen fedeztük fel. Ami még számomra érdekes, hogy nem kell a gyerekeknek túl sok adatot megtanulniuk, sokkal inkább problémamegoldásra sarkallják őket. Megtanulnak érvelni, alátámasztani az elképzelésüket, és felvállalni a véleményüket, még akkor is, ha az épp ellent mond a másokénak.
– Miért szeretsz itt élni?
– Nekem ez a második otthonom. Bár, ha jobban belegondolok, többet éltem már itt, mint Magyarországon. Tetszik, hogy kifejezetten elfogadóak az emberek és nyitottak más kultúrák felé. Itt tapasztaltam meg, hogy micsoda szabadságot ad a közhelynek számító „élni és élni hagyni” gondolat.

Még váltunk egymással néhány szót, és amikor éppen bontani szeretném a vonalat, eszébe jut még egy „apróság”…
– Ahogy már meséltem az első időszakban óriási volt a felhajtás körülöttünk, olyannyira, hogy még a felsőbb vezetés is felfigyelt ránk, sőt Silvia svéd királyné is ellátogatott hozzánk. Fantasztikus élmény volt, hogy kétszer is találkozhattam vele: járt abban az intézetben, ahol anno kezdtem, majd az új munkahelyemen is fogadhattuk. Végtelenül közvetlen volt, mosolygott, és bátorítóan ment oda a gyerekekhez hogy beszélgessen velük. Még arra is kíváncsi volt, hogyan zajlik egy speciálisan felépített óra. Megtisztelő volt számomra, ugyanakkor egy csodálatos érzés – a konduktori pályám egyik meghatározó pillanata.