A hagyomány szerint, amikor Pablo Picasso 1948-ban megtekintette Csontváry Kosztka Tivadar festményeit Párizsban, a teremből kilépve azt mondta: „nem is tudtam, hogy más nagy festője is volt a századnak rajtam kívül”, míg Pilinszky János úgy fogalmazott a festő művészetével kapcsolatban, hogy a „színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől”.
A már-már megszállott küldetéstudattal rendelkező Csontváry Kosztka Tivadar festészetét nem lehet egyetlen körülhatárolható stílusba vagy irányzatba sorolni, ám ő magát „Napút festőnek” nevezte. De vajon honnan eredt, és mit jelentett számára ez a szimbolikus és igencsak találó megnevezés? Most ennek is utánajárunk.
Kosztka Mihály Tivadar 1853-ban született Kisszebenben, a mai Szlovákia területén. „Tágra nyílt szemmel jöttem a világra, figyelő és emlékező tehetséggel lettem megáldva”, ahogy fogalmazott önéletrajzában. A nyitott gondolkodású, már-már prófétai öntudattal rendelkező művész külön nevet is adott festő énjének: így lett belőle Csontváry, ugyanis a Kosztka vezetéknév a szláv „csont” szóból ered, és ő ezt magyarosította humorosan. Nem egyszer úgy is szignálta a leveleit, hogy „Kosztka Tivadar (Csontváry néven) festő”. Gyerekkorában nem különösebben szeretett iskolába járni, az iskolapadban való ücsörgés helyett inkább a természetben gyönyörködött, és növényeket gyűjtött. Rengeteget olvasott, és különösen érdekelték a természettudományok: szabadidejében selyemhernyókat tenyésztett, baglyokat idomított, valamint górcső-tanulmányokat folytatott, és botanikával foglalkozott. A természet szépsége mindig lenyűgözte, így festészetének is ez volt a középponti témája. A testvére ráadásul ornitológus volt, így általa folyamatosan kapcsolatban állt a természettel. Rövid jogi tanulmányai után kereskedéssel foglalkozott, majd apja nyomdokaiba lépve 1875-ben megkapta a gyógyszerész oklevelet, majd patikusként működött. Édesapja igazi példakép volt számára: Kosztka László egy ideig az orvosi karra járt, és gyógyszerészként dolgozott, ugyanis egész életében az a vágy vezérelte, hogy segítse az embereket. Az ifjú Csontváry előtt tehát egy pozitív, követendő példa állt, így az 1879-es nagy árvíz idején elsők között csatlakozott a Szegedre induló önkéntes mentőosztaghoz. Érdekes azonban, hogy nemcsak ebben a tekintetben volt példakép számára az apja, hanem abban is, hogy hozzá hasonlóan a művész sem ivott és dohányzott, valamint vegetáriánus volt. Ez olyannyira szokatlannak számított a kortársak körében, hogy a Pesti Hírlap egy cikkben meg is jegyezte gúnyosan, hogy „karalábén éldegél, alkohol, nikotinnak dühös ellensége, szeretné kipusztítani a föld színéről…”.
A szegedi mentés során Csontvárynak volt egy „halálélménye”, majd rá egy évre, 1880 őszén egy „halhatatlanságélménye” az azóta híressé vált isteni hívással, amely után az addig patikusként dolgozó férfi eldöntötte, hogy festő lesz. 1880. október 13-án hajnalban Iglón, épp a természetet csodálta, amikor megakadt a szeme egy tinós szekéren. Gyakran pingált unalomból krikszkrakszokat, ám amikor az egyik vénycédula hátuljára rajzolt ökrös szekeret meglátta a patika vezetője, meglepetésében felkiáltott: „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” „A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem.” – jegyezte le a művész, majd amikor a rajzot újra elővette, egy isteni hangot hallott a háta mögül, amely azt mondta: „Te leszel a világ legnagyobb Napút festője, nagyobb Raffaelnél.” Mindezek után Csontváry a bal tenyerében felfedezett egy parányi fekete magot, amely egyfajta szimbólumnak tekinthető, hiszen ahogyan a magból fa sarjad, úgy kell majd neki művésszé válnia a jóslat értelmében. A cédrusmag akár ezer évig lapulhat a földben, mire terebélyes fa nő belőle. A cédrusoknak éppen ezért különös jelentősége volt Csontváry művészetében – gondoljunk a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című emblematikus remekműveire.
A titokzatos hang által emlegetett reneszánsz festőművész, Raffaello Sanzio miatt a patikus 1881-ben Rómába ment, hogy személyesen megismerje alkotásait. Érdekes, hogy a mester nem nyűgözte le különösebben Csontváryt – „nem borultam lázba”, ahogyan fogalmazott. Nincs egyébként tudomásunk arról, hogy a művész különösebben jártas lett volna a festészettörténetben, ugyanis nem említi egyetlen írott forrásban sem az egyetemes művészet kiemelkedő alkotóit. Nyilvánvalóan ismerte Raffaello nevét – sőt, az lenne a furcsa, ha ez a világ dolgaiban tájékozott fiatalember nem hallott volna róla –, de hogy miért pont ő volt az, akit túl kellett szárnyalnia, maga sem tudta: „Hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.”
A jövője mindenesetre megpecsételődött, és elkezdett anyagilag felkészülni a nagy feladatra, így előbb Szentesen, majd Gácson dolgozott egy gyógyszertárban. Utóbbi helyen született meg híres önarcképe, amelyet érdemes egy kicsit szemügyre vennünk. Csontváry életművének csak kis százalékát képezik a portrék, ugyanakkor több önarcképe is ismert. Ez, az ablak mellett megjelenő festőt ábrázoló darab különleges, ugyanis a művészek munka közben készült önarcképei már önmagukban ars poeticáknak tekinthetők: a magányában is komoly hivatástudattal elénk ülő férfi és festő pózát látjuk az alkotáson. Kissé éber, mégis álmodozó jellege van a képnek, melyen Csontváry szuggesztív tekintetében művészi megszállottság lappang, ahogyan az egyik szemével a külvilágot kutatja, a másikkal viszont befelé tekint. Ráadásul bizonyos értelmezések szerint kezében nem szén van, hanem az a bizonyos mag, melyet korábban említettem.
Több mint tíz évig dolgozott a patikában, mire sikerült előteremtenie a külföldi tanuláshoz szükséges összeget, és a gyógyszertár bérbeadása után 1894-ben Münchenbe mehetett tanulni Hollósy Simonhoz, aki szabadiskolájában a korszak egyik legjelentősebb magyar művész kolóniáját tömörítette össze. Erről az időszakáról Csontváry a következőket jegyezte le: „Napról napra, mint a fa, fejlődésnek indultam. De nemcsak a rajzban, hanem a színelemzés terén is nagyot haladtam, mert a napszíneket kerestem…”
Miután bérbe adta a gyógyszertárat, és befejezte a tanulmányait, belekezdett utazásaiba: „világkörüli útra kell mennem, s amit még nem láttam, meg kell néznem” – fogalmazott. Dalmáciában 1895-ben, Svájcban és Genovában 1897-ben járt, majd ismét Rómába ment, utána pedig Nápoly és Pompei következett az 1900-as évek elején. 1904-ben Egyiptomba, a Szentföldre, Athénba és Szicíliába utazott, 1905-ben Taorminába, 1906-ban Baalbekbe, aztán 1907-ben Libanonba, majd 1908-ban Párizsba és Berlinbe, és végül 1913-ban Konstantinápolyba érkezett. Ez a tempó még mai mércével mérve is lenyűgöző, nemhogy száztíz-százhúsz évvel ezelőtt!
Szövevényes utazásai során készült A taorminai görög színház romjai című festménye, amely megkerülhetetlen az életművében – ugyanis szó szerint, 20 négyzetméteres. A képnek fizikai mérete mellett szellemi nagysága sem elhanyagolható: a művész megfogalmazása szerint egy olyan naplemente várta Taorminában, amely arra inspirálta, hogy megfesse a világ legnagyobb „Napút festményét”. Mit jelent hát a „Napút” Csontváry számára? Magának a kifejezésnek egyetlen dokumentumban sem találhatjuk meg a pontos körülírását, viszont számtalan utalást és megjegyzést ismerünk rá vonatkozóan. A „Napút” tulajdonképp az ember és Isten között teremtett szellemi kapcsolat eszköze volt a festő számára, amit hihetetlen szín- és fényhatásokkal örökített meg. A különleges, transzcendens fénnyel átitatott táj a maga teljes, univerzális valóságában jelenik meg a látképein. Az ábrázolt motívumok nagy része ma is beazonosítható, ugyanis a művész minden részletüket tökéletesen megfigyelte és lefestette.
Csontváry művészetét a kortársai nem értették meg, sőt, ő maga és képei is állandó gúny tárgyai voltak. Például amikor 1908-ban bemutatta a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című művét, az Újság egyik száma így írt róla: „a bibornok kórban (scarlat, vörheny) hánykodó beteg lázas álmai sem szerkeszthetnek össze különbet.” Nem aratott hát osztatlan sikert vele, ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a művészettörténetben számos olyan alkotót ismerünk, akit az utókor tett méltó helyére, mivel a saját korában túl modernnek számított. A Napút festőt is igazolta az idő, valamint előbb egy szerencsés véletlen (vagy talán maga a sors?!).
A művész 1919. június 20-i halála után ugyanis egy Gerlóczy Gedeon nevű, akkor huszonnégy éves fiatalember (a későbbi nagynevű építész) Budapesten épp egy jazzestre tartott, amikor meglátta a mai Hadik-ház kapuján a „Műterem kiadó!” feliratot, s mivel éppen szüksége volt egyre, felment megnézni. „Csengetésemre senki sem nyitott ajtót, ezért a kilincset megnyomtam, az ajtó kinyílt, és én egy kis előszobába léptem be. A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak; a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmes hatásuk volt. Egy percre megálltam. Az üveges, szárnyas műteremajtó mögül vitatkozó hangok szűrődtek ki. Kopogtattam, végül benyitottam. Egy idős és fiatalabb férfi és nő vitatkozott; észre sem vettek. Egy idősebb hölgy, Anna néni – Kosztka Tivadar nővére volt – a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette.” A terem ugyanis akkor már ki volt adva, és november 1-ig ki kellett üríteni. „Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén” – emlékezett vissza a Csontváry képeivel való első találkozásának pillanatára Gerlóczy Gedeon. A kéziratokat még aznap megvette, majd néhány nap múlva az árverésen felvásárolta a hagyaték jelentős részét, megmentve a biztos pusztulástól, ugyanis kocsiponyvának(!) akarták felhasználni a nagy méretű, jó minőségű vásznakat. Hátborzongató még belegondolnunk is, nem?
Ma, a honi műkereskedelem legdrágábban elkelt alkotása Csontváry egyik remekműve, A titokzatos sziget, amely mintegy 460 millió forintos rekordösszegért kelt el néhány évvel ezelőtt. Egyfajta próféciának is tekinthető hát a művész egyik mondata, amely egy vele készült interjúban hangzott el. Amikor ugyanis a sok értetlenség és mellőzöttség után feltették neki a kérdést, hogy kit tart a világ öt legjobb modern festőművészének, ő röviden így válaszolt: „minthogy én vagyok a világ legmodernebb festője, alattam sokan lehetnek…” És valóban, csak sereghajtók vannak mögötte.
