Mesi és Gábor az ünnepekre készülődnek, már a dekoráció is előkerült a dobozok mélyéről. Ez a karácsony azonban egészen más lesz, mint az eddigiek. Ők ketten megküzdöttek azért, hogy ma a kisfiukkal együtt, egy családként várják a szeretet ünnepét. Eddig csak kevesen tudták, hogy min mentek keresztül, micsoda mélységeket éltek át, amikor sorozatosan azzal kellett szembesülniük, hogy a kisbabájuk nem fogant meg. Kilenc lombikprogramot csináltak végig, mire megérkezett Gáborka. Most, hogy teljesült az álmuk, és megszületett a pici, Mesi úgy érezte van ereje felvállalni a történetüket mindenki előtt, hogy ezzel üzenhessen a sorstársainak: nincsenek egyedül. Meghatódva nézem őt, ahogy a tekintete megtelik melegséggel, miközben a kicsire pillant… Látszik, mennyire élvezi az anyaság minden percét. Nem csoda, hiszen oly régóta vágyott már rá.


– Milyen békésen szemlélődik a kisfiad!
– Szerencsés vagyok, mert nyugodt, kiegyensúlyozott baba. Sok múlik azon, hogy rajtam mit érez, mert az én rezdüléseimre rezonál: ha én a helyemen vagyok, és szeretettel fordulok felé, annál többre neki nincs is szüksége.
– Hogy csinálod, hogy nem látszol fáradtnak?
– Egész pihentetőek az éjszakáink, általában csak egyszer kell felébrednem hozzá. Van, amikor altatás közben, a fotelben ülve én is elszundítok, de általában van időm kipihenni magam. Viszont reggel pontban fél hétkor ébredünk! A hétköznapok nyugodtak, kellemesen telnek. Ha több a teendőm, akkor óriási segítség, hogy az anyósom itt lakik a közelünkben, így bármikor számíthatok rá, és ez igazán megnyugtató.
– Két évvel ezelőtt beszélgettünk utoljára, akkor az interjú végén halkan megjegyezted, hogy küzdötök azért, hogy babátok legyen.
– Nem úgy terveztem, hogy 37 évesen leszek anyuka, mégis így alakult, amit ma már egyáltalán nem bánok. Boldog vagyok, hogy nem adtuk fel, hogy családunk lehessen. Azért vállaltam ezt az interjút, mert tudom, hogy sokan próbálnak egy ilyen élethelyzetben a felszínen maradni – ugyanúgy, ahogy annak idején mi is –, és lehet, hogy egyedül elveszettnek érzik magukat. Mi is így voltunk ezzel mindaddig, amíg nem mertem felvállalni a történetemet. Ahogy elolvastam az üzeneted, nem volt kérdés számomra, hogy megosszam mindazt, amin keresztülmentünk, ha ezzel segíteni tudok másoknak. A meddőség szó annak idején kifejezetten rossz érzést keltett bennem – szégyelltem. Olyan volt, mintha rám akasztottak volna egy „MEDDŐ” feliratú táblát, és ezzel eldőlt volna a sorsom. Pedig ez nem így van, mert ezen igenis lehet változtatni!
– Innentől kezdve mintha egy hullámvasútra ültetek volna fel…
– Eszméletlen sok erő kellett ahhoz, hogy fel tudjuk dolgozni a sikertelenséget, mert szörnyű volt azzal szembesülni, hogy sorozatosan kudarcot vallunk. Az inszeminációból egyszer lett egy méhen kívüli terhességem… Erről sokáig nem tudtam könnyek nélkül beszélni. Nehéz volt elfogadni, hogy a baba másképp döntött, és nem minket választott. Aztán belevágtunk a lombikprogramba. A hat év alatt nyolc beültetésem volt. Úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg: még a kudarcok után sem adtam fel, mert bíztam abban, hogy ez nekünk sikerülhet. Anyává szerettem volna válni, és a belső monológom végig az volt, hogy ameddig bírom, küzdök. Gábor realista, én viszont optimistán tekintek előre. Nyilván az is megfordult a fejünkben egy pillanatra, hogy mi lesz, ha nem lehet kisbabánk. De én azzal biztattam magam, hogy mivel mind a ketten egészségesek vagyunk, miért ne jöhetne össze?! Amikor azonban sorozatban nemet mondott az élet, újra és újra összetörtem, hogy aztán a széthullott, apró darabkáimból építsem fel önmagam.


– Kértél segítséget?
– Miután volt egy vetélésem is, úgy éreztem, hogy szükségem lesz egy szakemberre, ha tovább akarok lépni. Egyszerűen nem tudtam elengedni az elveszített babát… A pszichológus azt javasolta, hogy írjak a picinek egy búcsúlevelet. Ez olyan érzéseket szakított fel bennem, amikről előtte sosem mertem tudomást venni. Az az érdekes, hogy a kicsi elengedésével küzdve, továbbra is rendíthetetlenül folytattam a lombikok sorozatát, mégis amíg ezt a dolgot nem tudtam helyre tenni a lelkemben, addig nem fogant meg a baba. Az utolsó beültetés előtt kineziológushoz is elmentem, ahol újra rengeteg érzés tört felszínre belőlem, és lehet, hogy ez is adott egy pluszt ahhoz, hogy végre el mertem engedni magam. Már nem akartam görcsösen anyává válni, inkább hagytam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy az meg van írva.
– És Gábor, hogyan küzdött meg ezzel a helyzettel?
– Ő inkább befelé fordult. Neki másképp volt nehéz túlélni ezt a traumát, hiszen közben támaszt nyújtott nekem. Őt is megviselték a történtek, még ha nem is beszél túl sűrűn az érzéseiről.
– Volt egy olyan határvonal, amikor elgondolkoztál azon, hogy egyáltalán bele akarsz-e vágni egy újabb lombikba?
– Nekem mindig az volt a mottóm, hogy amíg egészséges a méhem, addig nem adom fel. Anyu is tartotta bennem a lelket, bár a vége felé már inkább arról próbált meggyőzni, hogy engedjük el az egészet, mert lehet, hogy nekünk nem ez az utunk. De én ebbe nem tudtam belenyugodni. Ahogy megismertem Gábort, tudtam, hogy tőle szeretnék gyermeket, mellette akarok anyává válni.
– Ha jól tudom, akkor a hetedik sikertelen próbálkozás után mérföldkőhöz értetek.
– Ez így van. 2020-ban fordult meg először a fejünkben, hogy kórházat váltunk. Nehezen hoztuk meg ezt a döntést, mert tudtuk, hogy egy új helyen mindent a startvonalról kezdhetünk. Ám a hetedik sikertelen beültetés után már egyértelmű volt számunkra, hogy bejelentkezünk egy magánklinikára, Budapestre. Ugyanis sokkal több vizsgálatot végeznek el magánúton, és még arra is van lehetőség, hogy az anyaméhből vett mintából pontosan meghatározzák, hogy mikor érdemes visszaültetni az embriót. Sőt még a magzatok életképességét is ellenőrzik. Ugyanakkor tisztában voltunk vele, hogy mivel nem lehet félévesnél régebbi egyik eredményünk sem, így mindent kezdhetünk elölről: vizsgálatok és beavatkozások tömkelege várt ránk. 2022-ben jutottunk el odáig, hogy minden szükséges lelet megvolt ahhoz, hogy az újabb beültetést elvégezzék. A konzultáción megnyugtattak minket, hogy nincs akadálya annak, hogy gyermekünk szülessen. Ez a kijelentés bizakodással töltött el bennünket, hiszen végre tényleg láttunk esélyt arra, hogy az álmunk valóra váljon.


– Abban az időben zártak be a kórházak. Ez gondolom megnehezítette a helyzeteteket.
– A petesejtleszívás még itthon megtörtént, majd júniusban bezártak a kórházak kapui a vírus miatt. Később a klinika megszervezte a pozsonyi utunkat, és novemberben kimentünk, hogy elvégezzék a beültetést. A kórházi szobában senki sem beszélt magyarul, ráadásul elég furcsán néztek rám. Minden idegen és ismeretlen volt számomra, egyszerűen rám szakadt a magány. Azt hiszem, hogy akkor és ott éreztem igazán, hogy ezzel elmentem a falig.
–  Milyen emlékeid vannak még Pozsonyról és az utána következő időszakról?
– A klinikán történteket magunk mögött hagyva, végül egy szép hétvégét töltöttünk ott Gáborral. Kikapcsolódásnak fogtuk fel az utat, s mivel akkor nyitottak a karácsonyi vásárok, különösen hangulatos volt a város. Jól esett mindkettőnk lelkének ez az ünnepi forgatag, mert elterelte a figyelmünket a beavatkozásról, és nem aggódtunk miatta. Egyszerűen jól éreztük magunkat. A beültetés után ismét egy bizakodással teli időszak kezdődött – reménykedtünk benne, hogy most, végre kismama leszek. Aztán októberben váratlanul meghalt Gábor nagymamája. Nagyon megérintett bennünket az elvesztése. Mégis valahogy egy belső hang azt súgta, hogy most biztosan megfogan a kisbabánk – elveszítettük egy szerettünket, de Isten küld helyette egy új kis életet.
– Amikor megtudtad, gondolom legszívesebben világgá kürtölted volna, hogy kismama vagy!
– Különös, hogy bár nagyon imádtam a várandósságomat, mégsem hívtam fel a figyelmet a növekvő pocakomra, és még a tizenkettedik hét után is bő ruhákat varrtam magamnak. Tartottunk a tizenharmadik héttől, hiszen anno ebben az időszakban vetéltem el. Biztosan Gábor is ezért nem merte elhinni, hogy tényleg sikerülhet. Már annyiszor beleéltük magunkat… Újra és újra elképzeltük, milyen lesz szülőkké válni, de csak a mérhetetlenül nagy csalódás várt ránk. Ezt nem akartuk ismét átélni. Rendszeresen jártunk Pestre orvoshoz, és mindig azért szorítottunk, hogy legyen szívhangja a kicsinek. Minden egyes alkalommal valami eszméletlenül jó érzés volt megtudni, hogy minden rendben van, és szépen növekszik a baba.


– Érkeztek tapintatlan megjegyzések a környezetedből? A „mikor jön már a baba?” kérdéssel mély sebeket lehet feltépni…
– Egy idő után húztam egy határvonalat, és ha valaki azt átlépte, akkor voltam olyan bátor, hogy határozottan megvédjem magam. Lehet, hogy egy-egy helyzetben nem voltam olyan kedves, mint szoktam, de megtanultam, hogy ne érezzem magam emiatt rosszul, hiszen ilyenkor éppen a másik lépett be kéretlenül az én világomba. Viszont pozitív élményeim is vannak, mert a faluban, ahol élünk, nagyon sokan szurkoltak nekünk, és ez végtelenül jól esett.
–  Milyen érzéseket hívott elő belőled a lombik-sorozat?
–  Az első alkalommal még saját magamat hibáztattam, de rájöttem, hogy így nem tudok majd továbblépni. A másik dolog, ami rettentően nehéz volt – és sokan talán be sem vallják –, hogy mindeközben folyamatosan azzal kellett szembesülnöm, hogy a közvetlen környezetemben sorra születnek a kisbabák. Bevallom, volt bennem némi féltékenység, miközben persze igyekeztem örülni a barátok boldogságának.
– Ez egy abszolút természetes érzés.
– Én is azt reméltem, hogy ettől még nem vagyok rossz ember.
– Ez a hét évnyi várakozás, mennyire árnyékolta be a hétköznapjaidat?
– A sikertelen beavatkozások után pár hétig padlóra kerültem, de ez nem azt jelenti, hogy nem jártam be dolgozni, de a lelkem belül bizony darabokra tört. Aztán idővel minden ment a maga útján. Gábor sem hagyta, hogy magamba forduljak. Egyszerűen tennem kellett a dolgomat, másképp felőrölt volna ez az egész. Szerencsére imádok a gyógyszertárban dolgozni, mert a hivatásomnak tekintem. Mellette a borászatban is besegítettem, így igazából nem is volt időm arra, hogy sajnáljam magam, és szomorkodjak a történtek miatt.


– Találtál magyarázatot arra, hogy miért történt mindez veletek?
– Nem igazán tudtam, hogy miért kapom ezt az élettől, de nem is kerestem az okokat. Nem bújtam az internetet napokon át, mert nem láttam értelmét. Ugyanakkor éreztem, hogy minden okkal történik, és majd Isten megmondja, mire akar tanítani vele. A vallás mindig is jelen volt az életemben, bár néha elfordultam tőle csalódottságomban. Istent hibáztattam a bajokért, aztán mindig rájöttem, hogy történjék bármi, a hitemet nem veszíthetem el. Ma már úgy látom, hogy szükségünk volt erre hét évre, mert ezek után tényleg készen álltunk arra, hogy biztos támaszai legyünk egymásnak akkor is, amikor már hárman leszünk. Egy baba érkezése óhatatlanul is megbolygatja a pár között kialakult erős köteléket, de mi éppen az elmúlt évek nehézségeiből tudunk erőt meríteni.
– Mit üzennél a sorstársaknak?
– Azt, hogy nincsenek egyedül! A mi történetünk pedig bizonyíték arra, hogy sosem szabad feladni. Persze nagy szerencse, ha a párunk mellettünk áll, és érzelmileg támaszkodhatunk rá ebben a nehéz helyzetben, hiszen egyedül ezt képtelenség túlélni. Ha Gábor nem ilyen beállítottságú ember lenne, akkor mi ezt biztos nem tudtuk volna így végigcsinálni. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy bár mindez elsősorban a nő számára okoz testi-lelki terhet, de azért a párját is megviselik az újabb és újabb csalódások, ő is küzd, és neki is szüksége van a megértésre.
– Szereted az adventi időszakot?
– Régen szerettem a karácsonyt, mert nagy családban ünnepeltünk. Ma viszont már csak az anyukám és a testvérem él, akik távol laknak tőlem, így a régi karácsonyok hangulatát képtelenség újra megteremteni. Talán ez az oka, hogy az utóbbi időben valahogy kevésbé tudom megélni az ünnep szépségét.
– Viszont ez a karácsony teljesen más lesz, mint az eddigiek.
– Ez így igaz! Izgatott is vagyok. Már feldíszítettem a házat, és a kinti fények is felkerültek, amit majd biztos csodálkozó tekintettel néz a pici. Most különleges érzésekkel várom az karácsonyt, mert ez lesz az első, amit családként ünnepelünk, ezért különösen meghitt és szeretetteljes lesz.