Anno nem telhetett úgy el a nyári szünidő, hogy a testvéremmel ne töltöttünk volna el legalább egy hetet a nagyszüleinknél. Milyen érdekes, hogyha visszagondolok erre az időszakra, akkor csak olyan élmények ugranak be, amelyek ugyan teljesen hétköznapiak voltak, a képek róluk mégis élénken élnek bennem a mai napig.

Mélyen belém ivódtak a mamámmal közös főzések emlékei, és szinte még érzem a számban a főztje ízét. Na jó, ebben azért van némi túlzás, mert csak a kis kukta szerepét vállaltam, de mondjuk a rántott hús panírozása tökéletesen ment. Délutánként pedig a papával kibringáztunk a szántóföldek között cikázó, poros utakra, ahol szabadnak éreztük magunkat, mert csak mi voltunk, együtt. Számos mulatságos pillanat is van az emlékeim között: a kedvencem az, amikor az udvarban lovagoltam. Ez még nem is tűnik annyira viccesnek, csakhogy én a nagyapám kutyáján ügettem, mert vizslás kajlaságában valahogy hátulról „alám szaladt”. Sosem felejtem el azokat az estéket, amikor a fürdőszobában „küzdött” velünk a nagymamánk, hogy minél hamarabb ágyba kerüljünk, de mi csak pacsáltunk a kádban, és persze mindent kitaláltunk, csakhogy tovább maradhassunk fent. De jó is volt… Ha visszatekerhetném az idő kerekét, akkor még több időt töltenék a nagyszüleimnél.

Ebben a cikkben négy nagymama meséli el nekünk, hogy milyen a nagyszülői szerepbe bújva átélni azokat a pillanatokat, amikre aztán évekkel később az unokák oly szívesen gondolnak vissza.


Judit három cserfes, tűzről pattant kislány nagymamája. Habár egyszerre csak ketten nyaralnak náluk, de így is nagy a kihívás, hiszen egy pillanatra sincs megállás. A nap végére le is merülnek az elemek – mármint Juditnál –, merthogy a gyerekek még akkor is pörögnek, ugyanis nagyon élvezik a vakációt a nagyszülőknél.
„Általában a két nagyobb unokám szokott egy-egy hétre eljönni hozzánk, mert a legkisebb még csak 1,5 éves kis „ördögfióka”, és mellette nem lehetne nyugodtan a két nagyobbal foglalkozni, hiszen minden figyelem csak rászegeződne. A múltkor csak egy pillanatra fordultam a nagyobbik felé, és abban a pillanatban már repült is a vízzel teli kancsó. Még jó, hogy műanyagból volt. Mire feltöröltem a vizet, addig a macska száraz tápját tömte magába a pici. (nevet) A szülőknek már az is könnyebbség, ha csak egy gyerekre kell vigyázniuk, így egy kicsit magukkal is tudnak törődni. A két nagyobbal már nincs annyi gond, de persze mindegyik szeretné felhívni magára a figyelmet. Nem győzi az ember kapkodni a fejét, egyszer jobbról szólnak, hogy »Mama!«, aztán balról. Viszont nem szeretem, ha telefonoznak, vagy sokat nézik a tévét, ezért mindig kitalálunk valami játékot: elmegyünk bringázni, gyöngyöt füzünk, festünk, vagy éppen gyurmázunk. Szeretik a társasjátékokat is, úgyhogy könnyen feltaláljuk magunkat, egy pillanatig sem unatkozunk. Amikor nálunk vannak, csak velük foglalkozom, ezért elég korán csörög az órám: gyorsan megfőzöm az ebédet, és mire felébrednek, minden kész, hogy aztán már csak velük lehessek. Az is előfordult, hogy pizzát sütöttünk és ők segítettek tésztát gyúrni, de kókuszgolyót is csináltunk már együtt. Ez is egy nagyszerű program, mondjuk rossz idő esetén. Sokat járunk játszótérre, mert nagyon szeretnek közösségben lenni. Azt veszem észre, hogy kifejezetten nyitottak az új kapcsolatokra, és szívesen szereznek új barátokat. A városon belül biciklivel közlekedünk – rengeteget tekerünk, mert nekik ez is nagy élmény. Azt hinné az ember, hogy elfáradnak, de nem! Mintha az energiájuk sosem fogyna el. Bezzeg én már nehezebben bírom a tempót. A hétvége felé már keresni szokták a szüleiket, de akkor is, ha valamiért összeveszünk, mert nem engedek meg bizonyos dolgokat. Viszont amikor hazamennek, másnap már hívnak is telefonon, hogy »Mama, úgy hiányzol!«, és ez olyan melegséggel tölti el a szívemet, hogy minden fáradságot azonnal elfelejtek. A nagyszülő azért van, hogy szeressen, a szülő pedig, hogy neveljen.”

Ildikó mindig izgatottan várja azokat a heteket, amikor ő vigyázhat az unokákra. Ő az a típus, aki szeret előre tervezni, már amennyire lehet. A gyerekek persze nőnek, mint a gomba, és mivel nem látja őket minden nap a nagymama, ezért még szembetűnőbb a fejlődésük, a gondolkodásuk változása.
„Három unokám van, a legkisebb kettő, a középső négy, a legnagyobb pedig hétéves. Mindig is nagyon vágytam unokákra, főleg arra, hogy ha rövid ideig is, de csak én legyek velük, én gondoskodjak róluk, még ha ez a legfelelősségteljesebb feladat is. Sajnos ezekre a pillanatokra csak az óvodai, illetve az iskolai szünetekben van lehetőségem, hiszen távol élünk egymástól. Az életkorukból adódóan a legidősebb unokám, Jázmin tölti nálunk a legtöbb időt. Ő még csak két éves volt, amikor először itt hagyták a lányomék, a négyéves Barnika pedig tavaly volt itt először a nővérével együtt egy rövid időre, idén viszont már tovább maradtak. Nyaranta mindig egyeztetek a lányommal az időpontokkal kapcsolatban, hogy azért a befőzésekre is jusson időm. Visszatérve az első, öt évvel ezelőtti nyárra, amikor először volt itt Jázmin, bizony bármennyire is készültem rá, nagyon izgultam. Sokszor maga a mamaszerep sem könnyű, de úgy, hogy csak ketten voltunk egymásnak, bizony kezdetben igen nehéz volt. Lelkileg is fel kellett készülnöm erre a feladatra: vajon megbirkózom a helyzettel, nem fogja hiányolni a szüleit, tud majd aludni éjszaka, eszik-e rendesen, feltalálja-e magát, le tudom foglalni és képes leszek vigyázni a testi épségére? Az egyik legfontosabb mégis az volt, hogy biztonságban érezze magát, és tudja, hogy számíthat rám mindenben. Megpróbáltam már napokkal korábban előre megfőzni, hogy csak vele lehessek. Egyébként a mai napig így csinálom, és így azok az ételek, amiket nagyon szeret, mindig vannak a hűtőben. Előre megtervezem a programokat is, aztán megbeszéljük, hogy mi lesz aznap, hova megyünk. Persze van, hogy inkább itthon maradna, ilyenkor elfoglaljuk magunkat valamivel. Soha nem erőltetek rá semmit, néha neki is szüksége van arra, hogy egy kicsit egyedül játsszon. Általában egy hetet tölt nálam minden szünetben, bár az idén ez két hét is volt. Mióta itt nyaral, változtatnom kellett a szokásaimon is: például ilyenkor mindig együtt alszunk – Jázmin ugyanis igényli ezt –, és a meseolvasás után édesen elalszik mellettem. Nincs is annál jobb érzés, mint amikor hozzám bújik esténként, éjszaka pedig pakolgatnom kell a kis lábait, mert néha a gyomromban vannak, de amikor azt mondja, hogy »Szeretlek Mamuci!«, az mindent felülír. Évről évre nagyon jó látni a fejlődését, azt, hogy hogyan változik a játékok és a programok iránti érdeklődése, és miként bővül a szókincse A kezdeti kirakós játékokat felváltották a társasjátékok, most pedig már szereti, ha számolási feladatokat is adok neki, persze játékos formában. Nagyon jó megtapasztalni, hogy már képes felelősségteljesen gondolkodni, és szinte már felnőttes a szóhasználata és a meglátása a világról. Nem vagyok szigorú mama, de azért vannak szabályok, amelyekhez ragaszkodom, és ő már ismeri és betartja őket. Természetesen azt is belátom, hogy bizonyos dolgokban engedékenyebb vagyok, mint a szülei, de ennyi azt hiszem, belefér a nagymamaszerepbe. Előfordult már, hogy a lányom megkért, hogy legközelebb ezt vagy azt ne engedjem meg Jázminnak, és én ehhez tartom is magam. Arra is gondolnom kell, hogy az unokám majd hazamegy, és akkor vissza kell állnia az otthoni szokásokra és életvitelre, éppen ezért mindig szem előtt tartanom ezt, és segítek abban, hogy minél zökkenőmentesebb legyen a hazatérése.”


Márti még csak nem rég bújt a nagymamaszerepbe, ezért nála még nem nyaral egyedül a kis unoka, de a szüleivel együtt rendszeresen töltenek időt a nagyinál. Olivér igazából minden közös időtöltést élvez, legyen az egy közös fűnyírás a nagypapával vagy egy kis pancsolás a közeli strandon.
„A hatvanas éveink közepén járó, szerintünk fiatalos nagyszülők vagyunk, akiknek most 2 éves az első unokájuk, Olivér. Egy dunántúli kis faluban élnek a lányomék, ezért általában 2-3 hetente látogatnak meg bennünket. Keveset találkozunk, de az internet segítségével minden nap beszélünk, sőt látjuk is egymást – Olivér már megismer bennünket –, így nyomon tudjuk követni a kicsi fejlődését. Most itt a nyár, és szülei szabadságon vannak, így itt van nálunk falun, a „PapaMamánál”, mert így hív bennünket. A szüleivel már volt néhány napig távolabb, de nálunk, nagyszülőknél még nem. No, de itt, a mi kis falunkban is van ám sok látnivaló! Ébredés és reggeli után már izzítjuk is a bicikliket, és indulhat a móka! Egyik utcán fel, a másikon le, és ha jön egy traktor, autó vagy motor, akkor közösen „brümmögünk”, ő pedig nagyokat kacag. Azután irány a játszótér! Van ott hinta, libikóka és labda, aminek rettenetesen örül, a vidám mókázástól és nevetéstől zeng a játszótér. Az kora délutáni pihenő után imád a papával füvet nyírni: szorgosan gyűjti a füvet a talicskába, sőt a végén felültetjük a fűhalom tetejére, és körbe-körbe tologatjuk, ameddig csak szusszal bírjuk. (nevet) Késő délután a folyóparton szépen kialakított „falusibíccsre” megyünk fürödni, természetesen kerékpárral. Hát így nyaralunk mi az egyetlen, édes, mindig vidám kis unokánkkal. Ezek nem nagy dolgok, sőt valakinek talán túl mindennapiak, de számunkra, ha Olivér itt van velünk, csak körülötte forog a világ – minden pillanatát kiélvezzük, ha vele lehetünk. Majd ha nagyobb lesz, biztosan elmegyünk majd „világot látni”, új dolgokat felfedezni, de most még neki is az a legnagyobb élmény, ha velünk lehet.”

Andi nem tartja magát szigorú nagymamának, habár szülőként határozottan ragaszkodott az elveihez. Nagyszülőként úgy érzi, hogy nem az ő feladata az unoka nevelése. Ragaszkodik hozzá, hogy a náluk töltött idő valóban szabad legyen, és ne kelljen szabályokhoz alkalmazkodni.
„A helyzetünk nem nevezhető teljesen szokványosnak, mert a fiamék külön élnek, így elméletileg csak kéthetente láthatnánk az unokánkat, de szerencsére a jó kapcsolat megmaradt, ezért sokkal többször találkozhatunk a mi kis Tündérlányunkkal. Nemsokára 10 éves lesz, de még soha nem volt vele gond, sőt egy kezünkön meg tudjuk számolni, hányszor kellett rászólni csínytevésért vagy feleselésért. Ő az egyetlen unokánk, de reméljük, hogy a jövőben tovább bővül majd a család. Bár egy unokával valószínűleg sokkal könnyebb, mintha több gyerek adná ki nekünk az ukázt, de azt is szívesen vesszük majd. (nevet) Nagyszülőként letettük a nevelés terhét, ez a szülők dolga. Nálunk mindent szabad, amit korábban a gyermekeinknél el sem tudtunk volna képzelni… (mosolyog) Lehet akár 11-ig is aludni, ágyban reggelizni, több édességet enni, ha pedig a közös filmnézés elhúzódik, akkor éjfélkor bújtatom az ágyba. Mindig hangsúlyozzuk, hogy bármit elmondhat nekünk, mindent megbeszélhetünk, mert ami itt történik, az itt is marad. Attól függetlenül, hogy mindketten aktívan dolgozunk még a párommal, sokkal több időt tudunk az unokánkra szánni, mint amennyit a gyermekeinkre tudtunk. Talán a türelmünk is nagyobb. Nyaraláskor úgy igazítjuk a programokat, hogy a kicsi lány érdeklődését is figyelembe vesszük: szeretünk túrázni és fürdeni. A legtöbb várat már megnéztük, de a múzeumok nem igazán érdeklik őt, így ezek helyett mozgalmasabb programokat szervezünk neki. Nem állítunk fel katonás rendszabályokat, mert akkor valószínűleg mindenkinek elmenne a kedve a nyaralástól. Esténként szívesen játszunk országos-várost, kártyázunk vagy éppen szókereső csatát vívunk. Minden iskolai szünetet kihasználunk, hogy együtt lehessünk a mi kis Tündérlányunkkal, minél több közös kalandot szervezünk, hogy szép élményeket gyűjtsünk. Nagyon boldogok vagyunk, hogy aktívan jelen tudunk lenni az unokánk életében.”