A rendelés végére érkeztem az állatklinikára, ahol Dr. Szakál Szabolcs állatorvos, éppen egy műtét utolsó mozzanatait végezte. Egy szusszanásnyi időt sem engedve magának, a műtét történéseit hátrahagyva, már kísért is az emeleti dolgozószobájába, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Az állatorvosi hivatás felemelő, olykor mégis fájdalmas pillanatainak felidézése előtt azonban, a menhelyről örökbe fogadott kutyájáról mesélt nekünk, no meg arról, hogy a felelős állattartásban még van hova fejlődnünk.

– Állatorvosként egyfajta példamutatás részedről, hogy örökbe fogadtál egy kutyát?
– Azt gondolom, hogy akkor lehetek hiteles a szakmámban, ha menhelyről befogadott kutyám van. Így van ezzel a másik két kollégám is, akiknek ugyancsak onnan jött a házi kedvence. Az Összefogás az Állatokért Közhasznú Alapítvánnyal már jó pár éve együtt dolgozunk, a mi feladatunk az, hogy az állatokat a megfelelő védőoltásokkal és chippel lássuk el, valamint a legtöbbet ivartalanítjuk is az örökbefogadás előtt.


– Mesélj nekünk először a „repülő” kutyáról!
– Ha Nala labdát lát, mindent megtesz, hogy elérje, ez a fotókon is egyértelműen látszódik. Az az igazság, hogy őt nem én választottam, a nagyobbik lányom szeretett volna kutyust, és a menhely egyik nyílt napján Nalára esett a választása. Hát bevallom, hogy első pillantásra nem lopta be magát a szívembe. A gyerekek imádtak vele játszani, de én inkább csak messziről figyeltem őket, de az feltűnt, hogy szívesen fut együtt a feleségemmel. Mire én is figyelmet szenteltem neki, addigra már egy betanított futó kutya lett belőle, aki kiválóan tudott póráz nélkül a gazdája közelében kocogni. Attól függetlenül, hogy keverék kutya, van egy veleszületett intelligenciája, ami engem is megfogott. Figyelmes, jól nevelt, és nem mellesleg tökéletes futótárs vált belőle. A hosszú távú futásokra is szívesen velem tart, szófogadó, sosem kerül konfliktusba más kutyákkal, nem kell attól tartani, hogy elkóborol. Ha már látja, hogy készülődök, kergetni kezdi a farkát, és ugrik is be az autóba. 40-50 kilométer futás sem okoz neki problémát, ezt onnan tudom, hogy amikor a völgyben futunk, ő még közben a hegyre is felszalad. (nevet)
– A másik kutya is a menhelyről érkezett hozzátok?
– Máza története egy cseppet más. A dalmata teljesen véletlenül csapódott hozzánk egy mecseki túrán, és úgy döntöttünk, hogy nem hagyhatjuk ott árván. Neki valószínűleg a korai szocializáció sajnos kimaradt az életéből, illetve kan kutya, így az iskoláztatás ellenére is, olykor agresszív kirohanásai vannak. Ettől függetlenül az udvarban jól elvan, és látszik rajta is, hogy szüksége van a szeretetre.


– Általában mi a tapasztalatod a menhelyi kutyákkal kapcsolatban?
– A menhelyről örökbe fogadott kedvenc esetén, megvan annak a lehetősége, hogy olyan kutyára találunk, amilyenre sosem gondoltunk volna. Nyilvánvalóan benne van annak a kockázata, hogy az ebnek, olyan előélete volt, ami hatással van a személyiségére, és nekünk ezzel együtt kell elfogadnunk. Azonban óriási a szeretetéhségük, arra vágynak, hogy tartozhassanak valakihez, akihez aztán hűségesek is maradnak.
– Mit jelent számodra a felelős állattartás?
– Ez egy összetett dolog, akik ezzel foglalkoznak azt szokták mondani: hazánkban két dologhoz nem kell sajnos engedély, ahhoz, hogy gyereked legyen és ahhoz, hogy állatot tarts. Vannak országok azonban, ahol bizonyos előképzettséget, rátermettséget várnak el a gazdától, és lássuk be, hogy a felelős állattartás igenis megkíván bizonyos ismereteket. Sokszor tapasztaljuk, hogy olyan betegséggel hoznak be a rendelőbe fiatal kutyákat, amiből egészen kicsi az esélye, hogy felépüljön az állat, miközben, ha megfelelő időben megkapta volna a védőoltásokat, a féregtelenítést, illetve nem vitték volna olyan helyre, ahol könnyedén megfertőződhet, akkor a betegség sem alakult volna ki. Azt gondolom, hogy először alaposan tájékozódni kell, mielőtt valaki felvállal egy háziállatot. Meg kell tervezni az állat helyét, hiszen egy olyan környezetet kell számára kialakítani, ami a komfortos életviteléhez szükséges, és persze biztosítani kell neki a megfelelő táplálékot és ivóvizet. Nagyon fontos, hogy azokat az oltásokat is megkapja, amelyek az egészségéhez szükségesek, és nem utolsósorban azt is figyelembe kell venni, hogy mennyi időt tudunk vele foglalkozni. Sajnos erről is sokan elfelejtkeznek.


– Hogyan lettél állatorvos?
– Amikor pályát választottam, rengeteget olvastam arról, hogy mennyire nehéz egy irodában eltölteni a munkaidő jelentős részét, főleg egy olyan típusú ember számára, aki mozgalmasan éli a mindennapjait. Ez teljesen elrettentett, mert tudtam, hogy én egy változatos, pörgős munkát szeretnék, és akkoriban voltak olyan könyvélményeim, amik ebbe az irányba tereltek. Bennem ugyanakkor nem volt egy mély, gyermekkorból jövő meggyőződés, ami az orvosi pálya felé irányított volna, de az egyetemen beleszerettem ebbe a hivatásba.
– Melyek ennek a szakmának a legszebb pillanatai számodra?
– Amikor egy kezelés hatásos, és az állat meggyógyul, és annak ellenére, hogy egy hosszabb gyógykezelésen esett át, barátságosan odajön hozzám, csóválja a farkát, esetleg megnyalja a kezemet. De az is örömmel tölt el, amikor egy nehézkesebb, komplikáltabb ellés után, élve sikerül világra hozni egy borjút. Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy értékes a munkám.



– Azt azonban leszögezhetjük, hogy az állatok általában félnek tőled.
– A nagyrészük igen, de érdekes, hogy vannak olyan kutyák, amik elfogadják, hogy ez egy szükséges rossz. Ezek az állatok nagyon kedvesek számomra, hiszen annak ellenére, hogy tudják, hogy a rendelőben nem feltétlenül történnek kellemes dolgok, mégis barátságosan viszonyulnak hozzám. Nem hagyják, hogy szorongást keltő helyzet alakuljon ki. Kezeltem egy weimari vizslát, akit hetekig, minden nap oltani kellett, és ennek ellenére, mégis örült nekem, amikor meglátott. Ilyenkor jó érzés látni a kutyán, hogy azt gondolja: „Tudom, hogy ezt kell tenned, de én akkor is szeretlek.” (nevet) Emögött van egy nagyfokú intelligencia, persze nem ez az általános, a legtöbb állat már a rendelő láttán világgá menne, és akkor még a fehér köpenyes orvos meg sem jelent.
– Mennyire kiszámítható az állatok reakciója, amit egy-egy beavatkozás válthat ki belőlük?
– Az állatok viselkedését ismerve, mindig lehet egy olyan szituációt teremteni, amelyben a beavatkozás biztonságosan elvégezhető. Már jól tudjuk, hogy milyen tipikus reakcióik vannak, és ezeket mindig számításba kell venni. Érdekes például, hogy egy macskát három ember alig tud rögzíteni, míg egy két mázsás disznót egy orrhurokkal, már egy ember is tud úgy fogni, hogy attól vért lehessen venni. A macska azonban feladja a leckét, mert harap, karmol, és rettenetesen nehezen gyógyuló sebeket okoz, nála nagyon oda kell figyelni.


– Milyen érzések kavarognak benned, amikor el kell altatnod egy házi kedvencet?
– Ha egy olyan állatról van szó, akit évek óta ismerek, érzelmileg is kötődök hozzá és tudom, hogy imádja a családja, akkor rettenetesen nehéz ez a pillanat. Habár mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy a betegségét csak szinten lehet tartani, így is nehéz elfogadni, hogy egy ponton túl, már csak szenved az állat. Ha úgy látom, hogy a kutya állapota már nem méltó az élethez, akkor elbeszélgetek a gazdával, és a döntést hosszas gondolkodás után ő hozza meg. Sosem szabad ezt elkapkodni. Ezek valóban megterhelő pillanatok, ilyenkor mindig azt érzem, hogy olyan jó lenne, valahol máshol lenni.
– Mi az, amit igazán fontosnak tartasz ahhoz, hogy a szakmádban sikeres legyél?
– Azt, hogy folyamatosan fejlődjek, és új ismereteket szerezzek. Ma már olyan diagnosztikai eljárásokkal dolgozunk, amik nagyban segítik a munkánkat. Amit 10 éve még csak nehézségek árán tudtunk meggyógyítani, az ma már nem okoz problémát.
– Ha újra tervezhetnéd az életedet, akkor is állatorvos lennél?
– A vicces válaszom erre az, hogy tiszta, öltönyös munkát választanék. (nevet) De komolyra fordítva a szót, engem ez a munka megnyugtat, bármilyen is a hangulatom, örömet okoz, hogy állatokat gyógyíthatok.

Fotó: Emma