Kingát még a Covid alatt ismertem meg, amikor az edzős videóira tornáztam, és már akkor feltűnt a pozitív kisugárzása – ő olyan ember, aki még egy nehéz időszakban is motiváló tud lenni. Megfogadtam, ha lehetőségem lesz rá, személyesen is felkeresem, és eljárok a táncos óráira. Merthogy nemcsak edző, hanem tánctanár is, mindezek mellett táncos, koreográfus, életmód- és táplálkozási tanácsadó, valamint gyógytornász, jelenleg pedig a Semmelweis Egyetem dietetika szakán tanul. A táncóráin ugyanaz áradt belőle, amit a videóin keresztül is megtapasztaltam: rendkívüli kedvesség, magabiztosság, segítőkészség, hatalmas erő és motiváció, amivel mindenkit arra inspirál, hogy érezze jól magát és folyamatosan fejlődjön. Rövid időn belül óriásit ívelt a karrierje, melynek okán, Budapesten csíptem el egy kellemes hangulatú beszélgetésre: kíváncsi voltam honnan ered az életvidámsága és az a sok energia, ami jellemzi őt.


– Hogyan csöppentél a tánc világába?
– Ötéves lehettem, amikor anyáék elvittek életem első moderntánc-órájára, mert otthon állandóan táncoltam. Annyira megtetszett ez a világ, hogy ott ragadtam, még fellépésekre és versenyekre is rendszeresen eljártam. Visszanézve a régi videókat, nem mondanám magam született tehetségnek, de már akkor is látszott rajtam, hogy imádok táncolni.
– Egyértelmű volt, hogy tanítani is fogsz?
– Az akkori tanárom biztatott, hogy a táncművészetin folytattassam a tanulmányaimat, mert szerette volna, ha utána vezető tánctanárként nála dolgoznék. De én egyáltalán nem akartam ezzel foglalkozni – oktatni és koreográfiákat kitalálni –, mert csak hobbiként gondoltam a táncra. Ennek ellenére többször kellett őt helyettesítenem, amit nem szívesen vállaltam, majd egy kezdő- és egy tinicsoportot is kaptam, akikkel két évig foglalkoztam. Az elején egyáltalán nem élveztem ezt a helyzetet, nem tudtam, hogy mit tanítsak nekik, nem beszélve arról, hogy fogalmam nem volt, hogyan építsek fel egy órát mindenféle segítség nélkül.
– Melyik volt az a pont, amikor megváltozott a tanításhoz való viszonyod?
– Az elején még a koreográfiák megtervezése okozta a legnagyobb problémát. Az első két hétben, azt kértem a tanítványaimtól, hogy gondoljanak ki egy-egy lépést, amiből összeáll majd az egész mozdulatsor, de a szülők panaszkodni kezdtek – teljesen jogosan –, hogy a gyerekek így nem tanulnak semmit. Végül magam kezdtem megtervezni a táncokat, és közben rájöttem, hogy milyen jó érzés látni a tanítványaim fejlődését, és azt, hogy mekkora örömmel gyakorolják az általam kitalált mozdulatsorokat. Ekkor már rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és ezek végül megérlelték bennem a tanítás iránti vágyat.


– Egyértelmű volt számodra, hogy saját táncstúdiót indítasz?
– A korábbi táncos társaimmal részt vettünk egy kurzuson, ahol huszonöt évesen én voltam a legidősebb. Ekkor megfordult a fejemben a kérdés: vajon jó helyen járok?! (nevet) Már kiskorom óta könnyen megtalálom a közös hangot a kicsikkel, és ez itt is megmutatkozott. Sokukkal jó kapcsolat alakult ki, így több édesanya is megkeresett, hogy a gyereke szeretné, ha én tanítanám táncolni. Ekkor gondoltam rá először, hogy saját órákat kellene tartanom, és végül elindítottam a vállalkozásomat.
– Mit adhat a tánc az ember számára?
– Mindent, de szó szerint – nekem ez az életem. Nehéz ezt szavakba önteni… A tánc mindig feltölt, szinte euforikus érzéssel önt el, miközben a lelkiállapotom megmutatkozik minden egyes táncmozdulatomban, a lelkem irányítja a mozdulataimat tánc közben.  Önbizalmat ad a táncosaimnak is, a kikapcsolódás és közösségépítés lehetőségét, emellett fejleszti a testtudatukat és a magabiztosságukat. Azt látom rajtuk, hogy a táncnak köszönhetően jobban érzik magukat a bőrükben. Persze ahhoz idő kell, mire az ember olyan szinten megtanul egy koreográfiát, hogy tánc közben képes legyen teljesen átadni magát a mozgás örömének.
– Mi a tapasztalatod: akkor is tanulható a tánc, ha valakinek nincs ritmusérzéke?
– Azt gondolom, hogy igen, de sok múlik azon, hogy az illető mennyire motivált, és gyakorol-e rendszeresen. Ha valaki kellőképpen odafigyel, és mindent belead, akkor szerintem igenis megtanulható. Jelenleg is van egy pár, aki csak azért jár hozzám, hogy ha alkalomadtán elmennek egy zenés rendezvényre, akkor tudjanak együtt táncolni. Ilyenkor az a taktikám, hogy megtanítok bizonyos alaplépéseket, amiket aztán különböző ritmusú zenékre jól begyakorolunk, másrészt sokféle stílusba belekóstolunk, hogy ezt a tudást a kellő pillanatban elő tudják venni.


– Milyen érzés a tanítványaidat színpadon látni?
– Borzasztóan jó, amikor elismerik a munkánkat. Persze tisztában vagyok vele, hogy ügyesek a tanítványaim, ezért is viszem őket fellépésekre és versenyekre. Amikor pedig szép eredménnyel térünk haza, az számomra szinte már természetes, mert hiszek bennük, és tudom, hogy képesek rá.
– A 2021/22-es szezonban ti lehettetek a szurkolólányai az OTP Bank – PICK Szeged kézilabdacsapatának. Milyen érzés volt több, mint nyolcezer ember előtt táncolni a Pick Arénában?
– Hatalmas élmény volt, és nagyon imádtuk! Hétről hétre nyolcezer ember inspirált minket, miközben készültünk a koreográfiákkal. Először mindenki csak a zenét hallja meg, utána figyelnek fel ránk, és mi folyamatosan újat tudtunk mutatni a szurkolóknak, mert mindig volt friss ötletünk. Egyszerűen sziporkáztam, de tényleg! (nevet) Az egyik alkalommal a főpróbán sajnos lesérültem, és több hétig csak a pálya széléről figyelhettem a lányokat. Ez nagyon megviselt, de arra jó volt, hogy láthattam, nélkülem is helytállnak. Nagyon büszke vagyok rájuk! Kiderült, hogy igenis bízhatok bennük, és nem feltétlenül kell a pályán lennem ahhoz, hogy tudjam, megcsinálják.
– Rövid időn belül ívelt fel a karriered. Mennyiben volt ez tudatos?
– Két éve mélyponton voltam lelkileg, ezért elkezdtem saját magammal foglalkozni. Az első lépés az önismeret volt, hogy megtudjam, miben vagyok erős és tehetséges, másodszor pedig ki kellett lépnem a komfortzónámból, mert így új lehetőségek nyíltak meg előttem, amikkel élni tudtam. Mindig alaposan átgondoltam, hogy mi az, ami előrevisz az életemben és a karrieremben – így döntöttem el, hogy Szeged mellett Budapest felé is nyitok. Az új együttműködések kialakulásában sokat segített a közösségi média, mert egy koreográfus így látta meg a videóimat, majd felkért, hogy szerepeljek egy klipben.


– A közösségi oldaladon gyakran beszélsz az önszeretet fontosságáról. Mi történt veled, amíg nem voltál kibékülve önmagaddal?
– Egy mérgező párkapcsolat rabja voltam, amiben elvesztettem a személyiségemet. Nem tudtam, hogy mit szeretnék, értéktelennek éreztem magam. Egy idő után elkezdtem önismereti könyveket, cikkeket olvasni, és videókat is néztem, hogy megértsem az akkori páromat és önmagamat, a kettőnk dinamikáját. Végül odáig jutottam, hogy újraépítettem a belső világomat. Előtte kevés volt az önbizalmam, hiányzott belőlem a magabiztosság a színpadon – a táncórákat szerettem igazán, mert ott úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Viszont az életem többi területén nem találtam önmagam, ezért sem volt komfortos a tanári szerep, mert nem hittem el, hogy képes vagyok másoknak átadni a tudásomat. Sokszor sodródtam az árral, és olyan szituációkba keveredtem, amik kényelmetlenek voltak, de sosem kerestem az okokat, csak elfogadtam, ha valami nem sikerült. Később már képes voltam megfogalmazni, hogy mi a baj, miért vagyok mélyponton, és egy olyan irányba indultam el, ahol már a maximumot tudtam kihozni magamból. Hamarosan rájöttem, hogy rövid idő alatt mennyi mindent megélhettem, miközben számos lehetőséget megragadtam, és sikerre vittem. Tudom, hogy ez annak köszönhető, hogy végre megálltam, és csak magamra figyeltem. Ez volt a sikerem kulcsa.
– A szépségversenyek világa is érdekel?
– Néhány éve részt vettem egy fitneszszépségversenyen, ahol bekerültem a legjobb tízbe, de a többi versenyző sokkal komolyabban vette ezt az egészet, mint én. Ők napi kétszer edzettek, én viszont ugyanannyit sportoltam, mint előtte, ezért kívülállónak éreztem magam. Igazából nem is érdekelt a fitnesz világa, de erre a versenyre lehetőségként tekintettem, és azt gondoltam, miért ne próbálnám ki magam ezen a területen is.
– Tavaly újra megmérettetted magad…
– Czanik Balázs (személyi edző, életmód-tanácsadó – szerk.) megkeresett, hogy szerepeljek a roadshow-in a táncosaimmal, majd az egyik alkalommal megemlítette, hogy lesz egy szépségverseny is, és megkérdezte, hogy van-e kedvem elindulni. Igent mondtam, és végül azt is megbeszéltük, hogy ott is fellép a csapatom.


– Végül megnyerted a versenyt. Számítottál rá?
– Nem volt célom, hogy nyerjek, mert igazából a tánccal szerettem volna kitűnni. A szépség ugyanis relatív, és nem feltétlenül tudjuk befolyásolni, így aztán egyáltalán nem feszültem bele ebbe a helyzetbe, hanem egy pozitív élményként tekintettem rá, és végül nagyon jól éreztem magam, mert még a csapatommal is felléphettem. Abszolút nem számítottam rá, hogy nyerni fogok, mert a közönségszavazáson már első lettem a követőim segítségével, a versenyen pedig néhány szponzori ajándékot is kaptam, így abszolút nem gondoltam, hogy a fő eredményhirdetésen az én nevemet fogják mondani.
– A végeredmény hatással volt az önbizalmadra?
– Alapvetően örültem neki, de mivel elég magabiztosnak éreztem magam ahhoz, hogy elinduljak a versenyen, így lényegében semmi pluszt nem adott. Nem jó, ha valaki egy ilyen megmérettetésre építi az önbizalmát, mert az azt jelenti, hogy külső megerősítést vár, hogy értékelje önmagát. Éppen ezért fontos, hogy szeressük és elfogadjuk önmagunkat, mert így egy magabiztos belső képet közvetíthetünk a külvilág felé.
– Hosszabb kihagyás után újra elindultál egy táncversenyen…
– Tavaly novemberben, amikor már Pesten is tanítottam, megkeresett egy oktató, hogy szeretne tőlem tanulni, és nagyon hamar kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni. Az ő ötlete volt, hogy induljunk el egy versenyen, amire én rögtön igent mondtam. Körülbelül háromszor próbáltunk, de így is harmadikak lettünk.
– Elégedett vagy most önmagaddal és az életeddel?
– Igen. Ugyan a maximalista énem mindig azt súgja, hogy jobban is lehetne csinálni, de ez csak azért van, mert folyamatosan fejlődni szeretnék, és mindig motivál valami, ami előrevisz.

Fotó: Panna