Az alábbi sorokat olvasva, egy olyan édesanya történetét ismerheted meg, akinek elképzeléseit az anyaságról – annak minden magasságával és mélységével együtt – a gyermeke legalább száz ponton írta már át, de mostanra mégis úgy érzi, talán éppen így kerek az egész. Ez a mese a kislányomról és rólam szól. Elöljáróban csak annyit, hogy szerintem az a legjobb, ha semmi elvárásunk nincsen, még egy olyan fontos életeseménnyel kapcsolatban sem, mint az óvodakezdés. Ismerd meg a mi beszoktatási történetünket – talán könnyebben tudsz azonosulni egy-egy morzsájával, mint hinnéd.

A mi sztorinkban az a vicces, hogy a kislányom születése előtt úgy képzeltem, hogy az én édes kis gyermekem bizony három éves koráig itthon marad majd velem, mert egész biztosan ez lesz neki a legjobb, és remekül fogunk majd szórakozni egészen addig, amíg óvodába nem kerül. Az élet azonban mást hozott, mert a mi alig kétéves csemeténk, már akkor annyira jókat bandázott a hosszú nyári napokon a házunk előtti játszótéren, hogy a hűvösebb idő beköszöntével szinte sértődötten vette tudomásul, hogy a játszótársak sajnos már ritkábban jelennek meg.
Én persze próbáltam elmagyarázni neki, hogy az egyik legjobb barátnője bölcsődébe, a többiek pedig óvodába mentek, ezért kong olyan üresen az imádott játszótér. Ezután hetente többször is el kellett sétálnunk a bölcsi felé, megnézni a gyerekeket. A lányom pedig egyszer csak kijelentette, hogy ő is szeretne velük játszani, még akkor is, ha én nem maradhatok ott. Nem mondom, hogy számítottam erre, de legbelül azért örültem egy picit annak, hogy vágyik erre és nem traumaként éli meg az elválás gondolatát.
Végül, mivel engem is vártak vissza a munkahelyemre – akár részidőben is –, és úgy tűnt, hogy ő is készen áll a váltásra, megszületett a döntés, hogy elkezdjük a bölcsődét. Először csak heti pár alkalommal vittük a picit, és csak a délelőtti órákat töltötte ott. Számomra tényleg szürreális élmény volt, amikor vittem a beiratkozási papírokat. Persze a következő emlék már az, hogy az itt töltött hetek, hónapok, valahogy tényleg jó átmeneti időszakot jelentettek az óvodakezdés előtt.
Én visszatértem a munka világába, ő pedig szokta a közösséget. Persze voltak sírások reggelenként, ha nem volt kedve menni – amitől persze, hogy a szívem szakadt meg –, és igen, nagyon várta az apukáját ebéd után, az ajtóban ülve, de valahogy mégis jó irányba formált ez az időszak mindkettőnket.
A beszoktatás maga, mindössze pár napig tartott, de természetesen minden fázisát végigjártuk annak, hogy egyre messzebb tudjam engedni, és ő is el tudjon szakadni tőlem. Az egyetlen anyai félelmem talán az volt, hogy nem fogja jól érezni magát, és egész életében ott lapul majd a tudatalattijában ez a rossz benyomás. Ezzel szemben minden nap egy csomó jó élménnyel jött haza, és a gondozók is biztosítottak arról, hogy minden rendben ment.  Már a beszoktatás előtt és természetesen alatt is, próbáltam magunkat pozitív megerősítésekkel „bombázni”. Ehhez kaptunk egy nagyon szép könyvet is, amit a mai napig szívesen meghallgat. Ez a könyv arról szól, hogy bárhol is vagyunk és bármit csinálunk, van egy láthatatlan fonal, ami összeköt minket, és amikor egymásra gondolunk, az olyan, mintha ezt a kötelet megrántanánk a fonal végén.


Ezek a módszerek nagyon szuperek, de soha nem felejtem el az első teljes – de még csak félállású – napomat a munkahelyemen. Ekkorra már megbeszéltük a gondozókkal, hogy ott tartunk már, hogy mostantól, akár ebédig is otthagyhatom a kicsit. Nem kis gyomorgörccsel indultam meg, és persze utána jött a következő sokk: útközben megadta magát a telefonom, amin ugye el kéne érnie a bölcsődének, ha valami mégsem úgy alakulna, ahogyan reméltük. Telefonfülkés segítségkérés után derült ki, hogy a telefonom akkumulátora reagált így a hidegre. Gyors töltés, közben őrült aggódás, hogy nincs-e gond, és vajon nem zokog-e a lányom egyfolytában. Ebédidő után persze jött a hívás apától, hogy minden rendben. Ezután elég részletes tájékoztatás érkezett minden nap, hogy hogyan érzi magát a kis bölcsis, mennyit eszik, és hogyan viselkedik a többiekkel. Aztán nagyon gyorsan elröppent ez az időszak, és a mi kis Törpillánk egyszer csak önállóan úgy döntött, hogy már nem kell neki a pelenka. Az pedig külön örömmel, sőt büszkeséggel töltött el, hogy a gondozói szerint is nagyon jó fej a kiscsaj.
A következő élénk kép előttem, amikor már az óvodai nyílt napon vagyunk, és a leendő ovit próbáljuk kiválasztani – be kell vallanom – az óvónők személyiségét figyelembe véve. Azután elérkezik az utolsó, zokogós nap is a bölcsődében, de akkor már én sírdogálok. A gondozónők ugyanis olyan gyönyörű levelet írtak a lányomnak – amelyben minden szépet és jót kívántak neki –, hogy azt nem lehetett könnyek nélkül végigolvasni. (Ha már ő is tud majd olvasni, akkor biztosan újra elővesszük.)
A következő emlékképen már nagyon várja az óvodát, és egyébként is a bölcsődei gondozónők szerint is odavaló már „ez a nagylány”. Könnyes búcsú, és persze megígérjük, hogy jövünk még a bölcsis családi napokra. Majd egy fotó a bölcsőde bejáratánál, amin utoljára csukja be bölcsisként az ajtót, majd a kaput, büszke mosollyal integetve a kamerába, de egy pillanatra azért még merengőn visszatekintve a bejáratra.
Az első óvodai napon valószínűleg a lányomban is volt félelem, bennem meg – mit tagadjam? – egy nagy adag szorongás, mert erről a közegről már nekem is voltak emlékeim, és nem feltétlenül pozitívak.
A második napon reggel, úton az óvodába megkérdezte, hogy ott aludhat-e? Én egy pillanatra lefagyok, de végül is, miért ne? Persze megkérem, hogy gondolja át még egyszer, amíg az oviba érünk, mert ott majd meg kell ezt beszélnünk az óvó nénivel is. Odaérve határozott igennel válaszol, és közli, hogy menjek nyugodtan dolgozni. Az óvónő arcán is döbbenet, de a dadus néni már keres is neki az ágyat. Azóta is délutánig marad az oviban, csak az ebéd utáni alvás az, ami már nem olyan jó buli…
Azóta úgy peregnek a napok, a hetek, a hónapok és az évek, mint egy végtelenített szalag, és nemsokára már iskolába megy a nagylány. Nagyon hálás vagyok, hogy így indulhattunk el az oviba vezető úton, és ha lehetne egy tanácsom azoknak az anyukáknak és gyerekeknek, akik még ennek az útnak az elején járnak, akkor az ez lenne: Bízzatok a gyermeketekben, és a beszoktatás alatt jó sokszor veregessétek meg a saját vállatokat, mondván: „Ezt a napot is megcsináltuk”! Tegyetek így akkor is, ha néha otthon is megy a szipogás a sarokban, és persze mosolyogjatok büszkén a csemetétekre, amikor elmeséli, hogy „már csak egy kicsit sírt”, amikor otthagytátok az oviban, és egyébként is vidáman játszott egész nap. Soha rosszabb beszoktatást kívánok Neked, Nektek!