Kitanics Márk igazságügyi pszichológus szakértő nevével éveken át a legkülönbözőbb borzalmak – késelés, robbantás, pedofília, hogy csak párat említsek – kapcsán találkozhatott a híreket fogyasztó nagyközönség. Szakmaiság, tapasztalat és hitelesség jellemezte minden nyilatkozatát. Ezek után furcsa érzés a kalocsai kórház lépcsőit róva várni a találkozást vele, miközben egy büntetés-végrehajtás feliratú furgon mellett haladok el, a pszichiátriai osztály várójában pedig egyenruhások által közrefogott rabruhát viselő nőt látok. Aztán belépek a szakember irodájába, ahol kedvesen hellyel kínál, kezet fogunk, mosolyog, és magától értetődően válaszol minden, az életét és a szakmáját érintő kérdésemre. Mintha olyan egyszerű lenne beszélgetni nehéz sorsú gyerekekről, késelésről, személyes határok lehúzásáról, „társadalmi kórképekről” vagy éppen botcsinálta rablókról. Vele márpedig az volt, mert ijesztő, gondolatébresztő és szórakoztató történetekből egyaránt kijutott.


– Készülve erre a beszélgetésre több titulust is olvastam a neve mellett: klinikai szakpszichológus, igazságügyi szakértő. Azonban, ha jól tudom, tanárembernek készült. Mi változott az idők során?
– Igazság szerint nálunk a családban szinte mindenki pedagógus. Édesapám földrajz-testnevelés, édesanyám biológia-mezőgazdasági ismeretek szakos tanár, az általános és középiskolai osztályfőnökeim pedig biológia-földrajz szakosak voltak, és én is erre a szakpárra jelentkeztem az egyetemen. Nem is láttam más alternatívát magam előtt. Aztán a perjefűfélék tanulása közben tudatosult bennem, hogy ez nem az én utam. Eközben folytattam a pszichológiai tanulmányaimat is, és elolvastam Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes Gyermeklélektan című könyvét, ami annyira megfogott és lenyűgözött, hogy aztán többször is újraolvastam, majd elhatároztam, hogy ez lesz az a terület, amihez szeretnék közelebb kerülni. Akkoriban az egész országban három helyen tanítottak mindössze pszichológiát, én pedig elővezettem otthon, hogy miután befejezem az aktuális tanulmányaimat, újra felvételizek. Így indult a pszichológusi karrierem, amit az a tény is segített, hogy akkoriban nem volt annyi szakember ezen a területen, mint ma. Már ötödévben volt lehetőségünk dolgozni, így lettem 1998-ban egy kollégium iskolapszichológusa.
– Mi volt a dolga?
– Az elsődleges feladatom az volt, hogy felkaroljam azokat a gyerekeket, akik családi problémákkal küzdenek, vagy gond van az iskolai teljesítményükkel, és próbáljak tenni a pszichés megsegítésük érdekében. Elég hamar világossá vált számomra, hogy erre nem csak a diákoknak, de a pedagógusoknak is nagy szükségük lenne. Ráadásul a kilencvenes években az a hozzáállás volt a jellemző – talán abból fakadóan is, hogy elég hányattatott sorsa volt a lényegében szervezetileg sehova sem tartozó iskolapszichológusoknak –, hogy azokat a fiatalokat ijesztgették velünk, akikkel nem bírtak. Ez megnehezítette a közös munkát a gyerekekkel, hiszen alapból úgy érkeztek hozzánk, hogy tartott tőlünk.
– Innen hogyan vezetett az út a rendőrség és az igazságügy felé?
– Ezután közel tíz évig a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság pszichológusa voltam, ahova egyetlen jelentkezőként nyújtottam be az önéletrajzomat. Életem egyik legjobb időszaka volt. Kezdetben a rendőrök alkalmassági vizsgálatával foglalkoztam, majd a pszichológusi feladatkör bővülésének útján egyszer csak azon kaptam magam, hogy már konkrét bűncselekmények felgöngyölítésében és profilalkotásban is segítek. Sokáig dolgoztam dr. Fehér Istvánnal, aki a kalocsai kórház patológiai osztályának a vezetője. Ő vetette fel, hogy miért nem képzem magam tovább igazságügyi szakértővé, ő ugyanis ekkor már az volt.
– Hogyan vált igazságügyi szakértővé?
– Akkoriban ehhez ötszáz igazolt esetet kellett prezentálni. Ma már másképp működik a rendszer, de nekünk még szinte teljesíthetetlen volt ez az ötszázas szám. Szerencsémre – mivel Tolna megyében, de még a környező megyékben sem akadt egyetlen igazságügyi szakértő sem pszichológus végzettséggel – nekem ez az ötszáz ügy egy év alatt összegyűlt. A szükséges adminisztrációs lépéseket követően az igazságügyi miniszter kinevezett szakértőnek, így először eseti szakértőként, majd kinevezett igazságügyi pszichológus szakértőként dolgoztam. Eleinte párhuzamosan a rendőrségen is szakértettem, de egy idő után úgy feltorlódtak az ügyek, hogy 2008-tól már kizárólag ezen a területen tevékenykedtem. Volt egy irodám, ahol együtt dolgoztam egy vezetővel, két leíróval, valamint elmeorvosi és igazságügyi orvosszakértőkkel.


– Mindez mennyire volt összeegyeztethető a magánéletével?
– Nehezen. Folyamatosan jöttek-mentek a megkeresések, a feladatok, így a rendőrség mellett többek között Baján, Mohácson és Pakson is dolgoztam, persze szem előtt tartva a szakmai fejlődési lehetőséget és az anyagi megbecsülést. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ezzel párhuzamosan az első házasságom válással végződött. Nem túlzás azt mondani, hogy 2003-tól 2022-ig nekem se éjjelem, se nappalom nem volt.
– Hogyan került a képbe Kalocsa?
– Dr. Máthé Éva osztályvezető főorvos ösztönzött arra, hogy jöjjek ide. Pont jókor szólított meg, mert az életem azon szakaszában jártam, amikor egyre erőteljesebben éreztem, hogy stabil egzisztenciával a hátam mögött, szeretnék végre kevesebb időt tölteni a munkával. Az első házasságomból van egy huszonnégy éves lányom, Maya, a másodikból pedig egy tizenegy éves, Léna, illetve egy kilencéves fiam, Igor, akikkel szeretnék többet együtt lenni. Érzem az évek múlását is, és jó lenne kevesebbet ingázni. Volt egy nullkilométeres autóm, amibe öt év alatt 416 ezer kilométert tettem bele! Olykor megesett, hogy egyetlen nap alatt öt tárgyaláson is megjelentem. Ez iszonyatosan felőrli az ember erőforrásait, óhatatlanul belefárad, és vágyik valami nyugodtabbra. Máthé doktornővel éppen együtt szakértettünk, amikor elejtette, hogy szívesen venné, ha Kalocsára jönnék. Ez találkozott azzal az igényemmel, hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, tervezhetőbb életet éljek, szépen lassan kilépve az igazságügyi szakértői területről. Ebben az elhatározásban erősített meg az is, hogy láttam, milyen negatív irányba fordult ennek a szakterületnek a megbecsültsége. Azért ma is vállalok még igazságügyi szakértői munkát, jellemzően a Kalocsai Járásbíróság, Kiskunhalas, Kiskőrös vagy Baja körzetében, de mérsékelt esetszámmal. Most a kalocsai kórház pszichológusaként dolgozom, illetve van egy cégem, amely magánnyomozással, őrzés-védelemmel és testőri szolgáltatással foglalkozik.
– Ha jól tudom, akkor a pszichológusok tanulják, hogyan függetlenedjenek egy-egy esettől. Azért előfordul, hogy nem könnyű? Sőt, ha jól értettem, a munkában történő határmeghúzás sem volt mindig egyszerű…
– Nekünk fel kell tudnunk ismerni, hogy hogyan tudjuk távol tartani magunkat az adott helyzettől, hogy az érzelmileg ne érintsen meg túlságosan. Ez azonban gyakran nagyon nehéz. Én sokszor humorral próbálom elaborálni a bennem dolgozó feszültséget. Évekig hajnali ötkor keltem, és azon kattogtam, hogy mi mindennel kell felzárkóznom. Szabadidőből most sincs sok, mert mindkét kisgyermekem kosárlabdázik, így a hétvégék többnyire meccsre járással telnek Szekszárdon, ahol élünk, de nyilván ez másféle elfoglaltság, mint a munka. Emellett hobbiból otthon is sokat kosarazom a gyerekekkel.
– Több interjújában is hangsúlyozta, hogy mennyire fontosnak tartja a rendszeres mozgást.
– Így van! Az aktivitás a testi-lelki egészség megőrzése szempontjából egyaránt fontos. A depresszióra az egyik leghatásosabb ellenszer, ha az ember sokat, és lehetőleg társaságban mozog. Sajnos ennek a kultúrája nálunk egyre gyengébben működik.


– Ezzel párhuzamosan, hogy állunk a mentális egészség kérdésével társadalmi szinten?
– Nagyon rosszul.
– Van összefüggés?
– Természetesen van. Pont a napokban jött szembe velem egy poszt arról, hogy 1978-ban a strandon ritkán találkoztunk elhízott emberrel, és nem volt ennyi depressziós sem. Látni kell, hogy az emberek egyre jobban izolálódnak, egyre nehezebben mozdulnak meg, és veszik rá magukat dolgokra. Lassan megszűnik a közösség összetartó ereje, ami régen még megvolt. A társadalom individualizálódása szerintem rossz irány! Azok a közösségek képesek előbbre lépni, amelyek kollektivitásban gondolkodnak. Visszaszorulóban van a tényleges közösségkovácsoló események jelentősége. Régen a téli estéken a fonóban gyűltek össze az emberek, és olyan szociális élményeket éltek meg, amelyek segítettek megtartani a lelki egészséget. Egy pszichés trauma szempontjából elengedhetetlen, hogy az egyén azt érezze, hogy vannak, akik körülveszik, és ha kell, akkor megemelik. Az individualista társadalom, amely egyedül hagy otthon a problémámmal, nem szolgálja a mentális egészségemet. Az szolgálja, ha szeretetet kapok, ha ki tudom ventilálni az érzéseimet magamból, mert ezek tudnak feltölteni.
– A kriminálpszichológiában is tükröződik a társadalom mentálisan meggyengült állapota?
– Abszolút! A kriminálpszichológiai vetület erőteljesen összefügg a gazdasági helyzettel. Ahogy gyengül a gazdaság, a társadalom egyre szélesebb rétegei szakadnak le, szegényednek el, ezzel párhuzamosan pedig nő a vagyon elleni bűncselekmények száma. Ahogy viszont a nő a feszültség az emberekben, úgy válnak gyakoribbá a testi sértések és az emberölések is. A szociális frusztráltság szintén megjelenik a kriminális esetekben. Ezek mindig tükrözik a társadalom állapotát. Megfigyelték például, hogy a pandémiát követő időszakban iszonyatosan megnőttek a késeléses bűncselekmények. Az ilyen összefüggések értékelése a kriminológusok feladata, hogy aztán a konzekvenciák fényében a társadalom javára tudják fordítani a megszerzett tudást.
– Miért pont a késelés?
– Valószínűleg a megnövekedett feszültség áll a hátterében. Az is tisztán látszik, hogy a pandémia alatt megnőtt a válások száma is, hiszen a családok korábban csak elszórtan töltöttek együtt hosszabb időt összefüggően, de akkor rákényszerültek, ezért az indulatok „házon belül” maradtak, és a családtagok többször ugrottak egymásnak, mint korábban. Kínában olyan magasra szökött a válások száma, hogy nem győzték a bíróságok. Ilyen feszült helyzetben óhatatlanul megnő az emberekben a robbanásos indulatkivetülés, amit a nagyon erőszakos bűncselekmények is mutatnak, mint amilyen a késelés. Mivel nálunk a fegyvertartás szigorú szabályokhoz kötött, így itthon nem lövöldözések voltak, mint például az Egyesült Államokban, hanem a késeléses esetekben tükröződött a megnövekedett társadalmi feszültség.
– Egy bűncselekmény vizsgálata közben mikor lép be a képbe az igazságügyi szakértő?
– A büntetőeljárás szereplői közül a rendőri szakaszban általában a gyanúsítottat vagy a sértettet, a bírói szakaszban pedig a vádlottat vagy a sértettet vizsgáljuk. Van, hogy a tanúról is szakvéleményt kell mondanunk, hiszen a bíróság gyakran nem tudja eldönteni, hogy az illető beszámítható-e, hazudik-e, befolyásolt-e, avagy sem, vagy csak a betegsége beszél belőle. Ilyen esetekben elmeorvosi vagy pszichológus szakértőt szoktak kirendelni.


– Kezdetben okozott álmatlan éjszakákat ez a fajta munka?
– A felelősség súlya miatt nem. Én úgy gondolom, hogy ezt bírni kell, akinek nem megy, az nem erre a pályára való! Ami viszont álmatlan éjszakát tudott okozni, az inkább az volt, hogy gyakran megsajnáltam a sértetteket, főleg, amikor gyerekekkel dolgoztam. Egyszer vizsgáltam egy kisfiút, aki azt kérte, hogy vigyem haza, egy másik pedig, hogy menekítsem ki otthonról, ahol bántják. Természetesen hívtam a rendőrséget, akik nagyon gyorsan és szakszerűen kiemelték őt a családjából. Egy ilyen eset inkább okoz álmatlan éjszakákat, mint a bűncselekmények elkövetőinek vizsgálatával kapcsolatos felelősség kérdése.
– Olvastam egy kisfiúról, aki azt kérte, hogy látogassa meg karácsonykor…
– Igen, az is egy nagyon szomorú ügy volt… Egy kaposvári házba bezártak két kisgyereket, akiket az egyik szomszéd úgy etetett, hogy az ablakon dobálta be nekik a kenyeret, mert a szülők napokra eltűntek. Embertelen körülmények között voltak a kicsik: szenet hordtak fel a pincéből, és állandóan verték őket. Amikor végül mindkettőt kiemelték a családból, az egyikük annyira elköteleződött felém egy másfél órás vizsgálat után, hogy arra kért, látogassam meg karácsonykor.
– De ezt nem szabad, ugye?
– Nem szabad. Ajándékot akartam neki küldeni, de azt mondták a nevelők, hogy inkább ne tegyem, mert a többi gyerek ilyen helyzetben annyira irigy, hogy úgyis csak elvennék tőle és tönkre tennék. Ezek tényleg szívszorító történetek.
– Ha rákeresünk a nevére, akkor azt látjuk, hogy rengeteg, nagy médiavisszhangot kiváltott ügyben – mint az iskolai késelések vagy a Teréz körúti robbantás –megszólaltatták és kikérték a véleményét. Vannak olyan esetek, amelyekre valamiért máig nagyon élénken emlékszik?
– Szerintem leginkább azok az ügyek maradtak meg bennem, amelyekben volt valamilyen furcsa csavar vagy fintor. Volt például egy takarékszövetkezeti rablás: a megyei futóverseny második helyezettje el akart szaladni a zsákmányolt pénzzel, de pechére a megyei futóverseny első helyezettje volt a fiókvezető, és elkapta. Aztán egy másik eset: az elkövető egy kisvárosi hentesboltot akart kirabolni, ezért megvárta a zárást, hiszen akkor van tele a kassza. Amikor a takarító megfordította a zárva táblát, a tettes parókában és napszemüvegben belépett az üzletbe, felszólította az ott dolgozót, hogy adja át a bevételt, aki viszont azonnal felismerte az álruhás alakot, ugyanis a szomszédja volt, így a nevén szólította. Erre az illető annyira megijedt, hogy a kirakaton keresztül távozott, ami jól összevagdosta, így gyorsan le is bukott. Szintén jól emlékszem arra az ügyre, amikor az elkövetők motorral mentek kirabolni egy postát, mondván, a zsákmánnyal majd a szomszédos erdőn keresztül elmenekülnek, ahova a rendőrautó úgysem tudja majd követni őket. Addigra azonban annyi eső esett, hogy a motorral beragadtak a sárba, és úgy kellett kihúzni őket.


– Szóba került korábban a társadalom általános mentális állapota. Ha jól láttam, ön több klubfoglalkozást is vezet itt Kalocsán, és előadásokat is vállal laikusok számára a mentális betegségekről, a depresszióról és a kiégésről. Ezek szerint ön is hisz a megelőzés erejében?
– Én inkább azt mondanám, hogy az edukációban, a felvilágosításban hiszek. Ez elsőbbséget kell, hogy élvezzen, és az a tapasztalatom, hogy az emberekben minden téren iszonyatosan erős az információéhség. A hírportálok nézettek és olvasottak, és a podcastokat is szívesen hallgatják, azonban ezek használhatóságának, hitelességének szűrése és differenciálása komoly kihívás egy laikus számára. Sajnos olyan világban élünk, ahol mindenki figyelmet akar, akár azon az áron is, hogy tudományos és közéleti közegeket járat le. Korunk legnagyobb problémája szerintem a hazugság, ami mellett viszont nincs vitakultúra, ellenben van személyeskedés, feszültség, indulatosság, agresszió…
– Ez is a poszt-COVID frusztrációból fakad?
– Nem. Azt gondolom, hogy ez az utóbbi 20-25 év hozadéka. A politika túlzottan beleavatkozik a mindennapi életünkbe, aminek nem lenne szabad megtörténnie, mert a családokat nem zilálhatja szét az eltérő politikai, közéleti nézet, mondjuk a családról alkotott meggyőződés. Ezek miatt összeveszni egy másik emberrel a tolerancia teljes hiányát mutatja, ami a ma társadalmának az egyik legnagyobb rákfenéje.
– Ön szerint hogyan tudjuk a magunk kis mikrokörnyezetét és ezáltal tulajdonképpen az egész világot egy kicsit jobb hellyé tenni?
– Szerintem ez nagyon egyszerű: minél tájékozottabbak vagyunk, annál szélesebb spektrumban tudunk gondolkodni. Azt is fontos felismerni, hogy nagyon gyakran a saját frusztrációinkat vetítjük ki másokra, azaz azt kritizáljuk, ami bennünk hiányként jelentkezik. Magyarán, ha fejlesztenénk az önismeretünket, és egy kicsit toleránsabbak lennénk, gyönyörű világban élhetnénk!

Fotó: Panna