Az utóbbi hónapokban körbejártuk a várandósság és az anyává válás időszakát, és most eljött az ideje, hogy elmeséljem a saját szülésem történetét. Talán a szemfülesebbekben felmerül a kérdés, miért ezzel zárom a cikksorozatot, hiszen már a baba világrahozatalát követő negyedik trimeszterről is írtam. A válasz egyszerű: be kell vallanom, hogy az érzelmi megélés és a lelki feldolgozás szempontjából is ez volt a legnehezebb része az anyává válásomnak, és így betűkké és szavakká formálni is igazi kihívás volt.

Nagyon fontosnak tartom a születéstörténetek megosztását, mert ahogyan Váczi Gergő fogalmazott egy cikkében: „Ha pedig a nők a jövőben még inkább mernek hangot adni saját tapasztalásaiknak, akkor talán a szülések többsége is egy olyan folyamat lehet majd újra, amilyennek azt a természet megalkotta.” Szerencsére ma már egyre több platform létezik, ahol ez a téma nyilvánosságot kap, ilyen például a Hoztam e világra nevű YouTube-csatorna, ahol rengeteg szülésélmény hallgatható meg.


A felkészülés fontossága
Női segítőként már a babám világrahozatala előtt elég széles körű rálátásom volt a különféle szülési lehetőségekre. Szakemberként és magánemberként is részletesen körbejártam a témát, így már jóval a terhességem előtt megérett bennem a döntés: ha valaha várandós leszek, szeretném ezt az utat a természettel összhangban végigjárni, és háborítatlanul, a számomra legbiztonságosabb helyen, az otthonomban világra hozni a gyermekemet. Manapság sokan nem tudják – még az egészségügyi dolgozók között is –, hogy 2011 óta legális és jogszabályilag szabályozott az otthon szülés lehetősége. Mivel az én esetemben minden kritérium – egészségügyi, személyi és egyéb – adott volt, így a párommal lehetőségünk volt arra, hogy otthon várjuk a kisbabánk érkezését. Azt gondolom, hogy minden nőnek a legmegnyugtatóbb módon és a legbiztonságosabb helyen kellene szülnie, ami persze eltérő lehet – számomra az otthon szülés tűnt a legoptimálisabbnak.

Mire erre az útra rálép egy leendő édesanya, addigra már egy előzetes, intenzív kutatás eredményeként megszületett benne a döntés, melyet részletes, mindenre kiterjedő felkészítés követ a szülésre és a postpartum, azaz szülés utáni időszakra. A bábai gondozás elengedhetetlen fontosságú, mert ennek során a kismama megfelelő ismeretekhez jut az otthon szüléssel kapcsolatos bürokratikus, egészségügyi, lelki és spirituális témákban. Én is nagyon alapos és átfogó szülésfelkészítésen vettem részt, ahol minden eshetőséget számba vettünk. Emellett a bábámmal (a bába egészségügyi – szülésznői képesítéssel rendelkező személy – szerk.) tartott rendszeres konzultációk során a rám váró fizikai és lelki kihívásokkal is foglalkoztunk.

Természetesen a várandós gondozás folyamatát a szokásos módon jártam végig én is, mint mindenki más. Éppen ezért jól tudom, hogy amit az allopatikus út során kap az ember – ahol szinte csak az élettani paraméterek számítanak –, össze sem hasonlítható a bábai szemlélettel, ahol a női lélek kihívásai is ugyanolyan jelentőséggel bírnak. Az én utam érdekessége, amit a szülésre készülve bejártam, hogy a bábámmal arra az eshetőségre is felkészültünk, ha történetesen kizáródom az otthonszülésből, és így el kell fogadnom a kórházi szülés lehetőségét. Összességében azt mondhatom, hogy teljes körű, vagyis holisztikus módon készültem fel a kislányom fogadására, és vártam a napot, amikor majd útnak indul.

Az otthonszülés
A szülés folyamatával kapcsolatban nem voltak félelmeim, kíváncsian vártam ezt a tapasztalást, amelyről már oly sokat tanultam, hallottam. Nagyon vágytam közben a háborítatlanságra, arra, hogy az én esetemben minimális beavatkozás történjen az anya-baba összhangba, ezért jó hogy a bábák csak kísérik az élettani folyamatot, nem pedig irányítják.

Nagyon optimistán indultunk neki a szülésnek, mert a kislányom maga döntötte el, mikor indul el a világunk felé. Ezen a ponton nagyon hasznosnak bizonyultak a korábban tanultak: ismertem a szülés különféle szakaszaiban (látencia, aktív, átmeneti, kitolási, lepényi szak) megjelenő szimptómákat, így könnyebben beazonosítottam, hol tartunk. Így azon a december 28-ai hajnalon, amikor a jósló fájások már kiléptek a számomra komfortos érzések sorából, és nem hagytak aludni, felhívtam a bábámat, hogy elkezdődött a folyamat. Ekkor megbeszéltük, hogy vegyek egy fürdőt, és közben figyeljem magunkat, mert ha ez már tényleg a vajúdás kezdete, akkor azt a víz felerősíti majd. Nálam éppen ez történt, így tudtam, hogy ez nem téves riasztás. Nem sokkal a fürdő után távozott a nyákdugó is, ezt követően pedig erősödni kezdtek az összehúzódások, és rövidültek a köztük lévő szünetek. Csodásan tudtam használni a felkészülés során megtanult légzéstechnikákat és vizualizációt. Hamarosan szivárogni kezdett a magzatvíz, ami szerencsére tiszta volt, így továbbra is itthon maradhattunk. (Abban az esetben ugyanis, ha mekóniumos a távozó víz [sötétzöldes magzatszurok van benne], kórházba kell menni.) Ekkor még teljes mértékben érzékelni tudtam a külvilágot, de már éreztem, hogy a megjelenő energiák szépen húznak befelé. Időközben megérkezett a bábám és a segítője (ugyanis előírás, hogy két egészségügyi végzettségű szüléskísérő személynek is jelen kell lennie az otthon szüléskor), és miután mindent előkészítettek, a választott bábám engedélyt kért, hogy megvizsgálhasson. Ellenőrizte a pici állapotát, majd lényegében a háttérbe húzódott, mert mindent rendben talált. Folyamatos megerősítéseket kaptam tőle, hogy jól csinálom, és szépen halad a folyamat.

Viszonylag kevés idő múlva – hat óra leforgása alatt – elérkeztünk a tolófájásokig, amelyek teljesen letaglóztak. A külvilág megszűnt számomra, miközben a testem tökéletesen tudta, hogy mozduljon: ösztönösen választottam testhelyzetet, amely főleg guggoló és álló póz volt. Olykor a páromba vagy az egyik bábába kapaszkodva viseltem az összehúzódások kérlelhetetlenül erőteljes rohamát. Hihetetlen élmény volt annak az erőnek a megtapasztalása, ami akkor és ott magával ragadott. A bábák közben figyelték a kicsi szívhangját, masszírozták a derekam, egyszóval kísértek minket a születés útján. Egyszer csak megéreztem a babám fejét, és ez extra energiákat adott. Csodás volt, hogy nem kényszerítettek arra, hogy ágyba feküdjek, mert így szabadon megtalálhattam a számomra legoptimálisabb szülési pózt. Mindezek ellenére nálunk igazzá vált, amit korábban már sokszor hallottam: az anya csak „csak” 50%-ot tud hozzáadni a szüléshez, a másik 50%-ot a picinek kell, aki éppen születik. De az én babám egy ponton túl nem tudott továbbhaladni a szülőcsatornán… Ekkor hoztuk meg a döntést, hogy kórházba kell mennünk.

Másállapotot a szülészetbe!
Utólag csak azt kérdezte meg az orvosom: hogy tudtam a két lábamon bemenni olyan erős összehúzódásokkal. Nos, addigra már egy másik világban „jártam”, melynek kimeríthetetlen forrása táplálta az erőmet – az energiát, amit ősi női erőnek nevezhetünk. Ezt a csodát csak a vajúdás és a szülés során tapasztalhatjuk meg, és én ennek a hatására tudtam a saját lábamon eljutni a kórházba.

Sajnos, ahogy beértünk, a mi kis békés buborékunk kipukkant, mondhatni letaroltak az események. Rengeteg ember esett nekem, számtalan kérdést tettek fel, szúrtak és vizsgáltak engedélykérés nélkül. Hirtelen egy darab hússá váltam, és azt sem tudtam, hogy mi történik velem, velünk. Rideg szülőasztal, hideg fények és érzéketlen emberek… Kintről még láttam a bábám döbbent arcát, ahogyan tehetetlenül nézi, hogyan üvöltenek velem, miközben tudta, hogy ő már nem támogathat tovább. A páromat sem engedték be, mert innentől sürgősségi esetnek számítottunk a kicsivel.

Szerencsére viszonylag rövid idő alatt meghozták a döntést: császármetszést végeznek. Bevallom, hogy ezzel egy mélyről jövő ösztön szintjén egyetértettem, mert éreztem, hogy a hatékony fájástevékenység eddig sehová sem vezetett. Végül a műtőbe kerültünk, mert a babám nem megfelelően helyezkedett el a szülőcsatornában.

A hideg zuhany azonban csak ezután következett a műtőasztalon, a legkiszolgáltatottabb állapotban. Azt, amit odabent tapasztaltam, senkinek sem szabadna átélnie, nemhogy egy szülőanyának. A bántalmazásnak egy kifinomultnak egyáltalán nem mondható, szóbeli formáját szenvedtem el, amely során engem, a bábámat és az otthonszülés intézményét becsmérelték, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. A műtét során nem tudtam, hogy mi történik, hozzám szinte egyáltalán nem beszéltek, csak a végén jegyezték meg szemrehányóan, hogy ők „ismét életet adtak”. Mindemellett fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy szakmailag, szigorúan orvos szempontból nézve korrekt ellátást kaptunk, nekem elsősorban az emberség és a méltó bánásmód hiányzott. Mert az életadás csodája, mondhatni szentsége, valóban ilyen bánásmódot érdemel?

Sokan nem mernek beszélni a hasonló tapasztalataikról: talán nem akarnak, vagy egyszerűen csak nem tudják, hogy ez másképp is lehetne. Viszont, ami velünk történt, kimerítette a szülészeti „erőszak” minden formáját. Azt szokták mondani, hogy inkább örüljek, hogy egészséges a babám, a többit majd elfelejtem. Valóban hálás vagyok, hogy a kislányom ép és egészséges, de heteken át tartó rémálmok gyötörtek a szülést követően, melyekben a kórházban tapasztaltakat éltem át újra és újra – terápiára volt szükségem ahhoz, hogy ezt a traumát feloldjam magamban. Arról nem is beszélve, hogy egy gyermek születésének az útja alapvetően meghatározza az egész életét. Ott és akkor nagyon értékes dolgokat vettek el tőlünk, és még csak nem is tudtak róla, ami elkeserítő. A picit nem helyezték a mellkasomra, nem kaptuk meg az aranyóra csodáját, vitáznunk kellett, hogy láthassuk az egészséges kisbabánkat, hogy egy kicsit hármasban lehessünk. Másoknak ezek a dolgok talán apróságok, de nekünk életre szóló sebek. Ha akkor nem ismerjük fel és nem kezeljük őket, komoly következmények okozóivá lehettek volna, mint például egy súlyosabb, elhúzódó szülés utáni depresszióé. Sokan éppen a szülés közben elszenvedett bántalmazás miatt nem vállalnak újra gyermeket, mert rettegnek attól, hogy mindez ismét megtörténik velük. A legtöbb esetben tehát nem a fizikai kihívások miatt nem vállal újra gyermeket egy nő, hanem azért, mert bár ő hozza a világra a babáját, a mai rendszer elavultsága miatt mégis pont őt zárják ki a folyamatból.

Mindezek ellenére igazán szerencsés vagyok, mert megtapasztalhattam az otthonszülés csodás békéjét, szabadságát és a saját testem bölcsességét. Hálás vagyok a kórházi ellátásért is, hogy támogatták a gyermekem egészséges világra jöttét, és hálás vagyok minden tapasztalatért, mert ezáltal még mélyebb együttérzéssel végezhetem a nők támogatását a munkám során.

Most már tudom, hogy a kórházban végződő otthonszülés nem kudarc, és nem azokat az embereket igazoló történés, akik szerint egy nő csak orvosi felügyelet mellett hozhatja világra a gyermekét. A törvényi szabályok betartása mellett otthon megszülni a babánkat egy nagyszerű lehetőség, ami olykor bizony orvosi segítséggel végződik. Csodás lenne, ha ilyen esetben az otthonról érkező szülő nőket is támogató közeg fogadná a kórházakban. Azt azonban a saját tapasztalatom alapján is egyértelműen kijelenthetem, hogy szükség lenne más állapotok és hozzáállás kialakítására a szülészeti ellátásban, követve a modern kori nézőpontokat, és így végre elengedni az elavult protokollt. Egyre több nő meri elmondani a tapasztalatait, és ehhez talán a Másállapotot a szülészetben! mozgalom törekvései is hozzájárulnak, melyek esszenciálisak és létfontosságúak. Mert minden nő és minden gyermek megérdemli a méltósággal és szeretettel körülölelt szülés – születés megtapasztalását.