Csodálom a benne rejlő erőt és a pozitív hozzáállást, pedig az élet őt sem kímélte. Márity Katával évek óta ismerjük egymást, ha találkozunk, nincs mit rejtegetnünk egymás előtt, nyíltan és bensőségesen tudunk beszélgetni az élet dolgairól. Különösen szeretem, amikor a fiuk, Miki örökbefogadásáról mesél nekem – bár tele van fájdalmas emlékekkel, de szerencsére happy enddel végződött. Most ezt a csodás mesét szeretném megosztani veletek, ami azt bizonyítja számomra, amit mindig is gondoltam Katáról – ő édesanyának született.


–  Hogyan indult a történetetek?
– Természetes úton nem sikerült teherbe esnem, ezért 1978-ban számtalan vizsgálatot elvégeztek Szegeden az okokat keresve, de az eredményekből egyértelműen kiderült, hogy nincs akadálya annak, hogy gyermeket hozzak a világra. A valóság mindenesetre kudarcokkal volt tele. Rengeteg sikertelen próbálkozás után minden lehetőséget felkutattunk, hogy végre babánk szülessen, így kerültem az ország egyik legjobb orvosához, aki egy újabb beavatkozást végzett el rajtam. Ekkor már 1984-et írtunk, éppen abban az évben történt a pusztító csernobili katasztrófa, ami a mi történetünket is felülírta. A robbanás utóhatása – az orvosom véleménye szerint – az elkövetkezendő egy évben befolyásolhatta volna a pici fejlődését, ezért egy időre lemondtunk arról, hogy várandós legyek. Érdekes egybeesés, hogy éppen abban az időszakban két ismerősöm is elvetélt, és ez engem is megrémisztett.
– Ezután döntöttetek a lombikprogram mellett?
– Előtte még Pécsre kerültem, ahol egy méhátfúvás után egyértelművé vált számunkra, hogy csak a lombikbébi jöhet szóba. A harmadik sikertelen beültetés után kezdtem elveszíteni a lelkesedésemet, egyre reménytelenebbnek láttam a helyzetünket, nehéz volt bízni a bizonytalanban. Bár minden egyes alkalommal lelkesen vágtunk bele, és a végsőkig hittünk abban, hogy kismama lehetek, mégis újabb kudarccal kellett szembenéznünk. A sikertelenséget borzasztóan nehéz volt elfogadni, azonban a csalódások ellenére sem adtam fel. Szerencsémre a párom és a családom mindig kihúzott a gödörből, a megnyugtató jelenlétükből erőt tudtam meríteni.
– Mély nyomott hagyott bennem, amikor egyszer arról meséltél nekem, hogy az orvosoktól nem mindig kaptad meg a megfelelő együttérzést, támogatást.
– Tudom, melyik történetre gondolsz… Egyszer iker babákat hordtam a szívem alatt, már a várandóság hatodik hetén is túl voltunk, úgy éreztem, most valóra válhat az álmunk. Hidegzuhanyként ért, amikor egyik nap vérezni kezdtem… ennél rosszabb nem is történhetett volna. Rohantunk a kórházba, ahol az orvos csak legyintett egyet: „mit akar itt, amikor már úgyis elvetélt?!” Gyakorlatilag alig akartak megvizsgálni, az együttérzés teljes hiánya, még a remény szikráját is elvette tőlem. Pokolian nehéz volt ebből helyzetből felállni. Ezen a ponton fogalmazódott meg először a férjemben az örökbefogadás gondolata, ezért be is adtuk az adoptálási kérelmet, de közben folytattuk a lombikprogramot is. Az örökbefogadás ugyan nem állt távol tőlem sem, de én mégis ragaszkodtam hozzá, hogy adjunk még esélyt a közös gyermeknek.


– Mikor jött el az a pont, amikor végleg lemondtál arról, hogy várandós legyél?
– A végsőkig küzdöttem azért, hogy édesanya lehessek. Olyannyira elszánt voltam, hogy az utolsó programra a háziorvosom javaslata ellenére, már titokban mentem el, mert nem akartam elszalasztani az utolsó lehetőséget sem. Ilyen helyzetben ugyanis hatalmas léptekkel rohan az idő, és akkoriban egy évben maximum két esélyt kaphatott egy nő, több lombikprogram nem fért bele.
– Ebben az élethelyzetben óhatatlan, hogy saját magunkban keressük a hibát…
– Az érzelmi hullámvasúton folyamatosan marcangolt a tudat, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy gyermeket hozzak a világra. Még azt is elárulom neked, hogy felajánlottam a férjemnek a válás lehetőségét, mert úgy gondoltam, hogy nem lehetek annyira önző, hogy ne adjam meg neki az esélyt, hogy saját gyermeke lehessen. Megnyugtató volt, hogy neki ez a gondolat meg sem fordult a fejében, sőt megerősített abban, hogy nem azért vett el feleségül engem, hogy gyermeket szüljek neki, hanem azért, mert szeret.
– Lelkileg megviselt, hogy miközben küzdöttetek a gyermekért, körülötted a kismamák boldogan mesélték, hogy babát várnak?
– Azt az egyet kértem az égiektől, hogy soha ne legyek féltékeny a hozzám közelálló kismamákra. A körülöttem lévők általában csak félve merték elmesélni, hogy babát várnak, de amikor látták, hogy én örülök a legjobban a boldogságuknak, a „cinkosuk” lettem, nálam jobban senki sem féltette őket. Beavattak az apró részletekbe is, így mondhatni „velük voltam terhes”, és együtt éltük át a szülés csodálatos érzését is.


– Mennyit vártatok arra, hogy megcsörrenjen a telefon?
– Majdnem két év telt el. Rettenetesen hosszú időnek tűnt, mire egy csütörtöki napon végre felhívtak, hogy született Kecskeméten egy kisbaba, akit megnézhetünk. Egy kerekded, formás, mosolygós kicsiről álmodoztam, ezzel szemben a kezembe adtak egy kissé megszürkült rugdalózóban csendesen rejtőző, vékonyka, törékeny, szelíd babát. Hát, erre aztán senki nem készített fel – hazafelé jövet mondhatni romokban hevertem. Szótlanul, magunkba fordulva utaztunk, a férjem törte meg a csendet: „Egy probléma van, hogy nincsen baba illata.” – ekkor már a könnyeimet nyelve néztem ki az ablakon. Másnap kiderült, hogy miután elmentünk, Miki egész éjjel sírt… A második látogatásnál, amikor a terembe léptünk, felénk fordult és elmosolyodott. Ekkor már éreztem, hogy ő az én kisbabám. Aznap Mikivel tölthettünk egy kis időt, és mi boldogan sétáltunk Kecskemét utcáin, az egyetlen babakocsiban tolva őt, amit a kórházban sikerült találnunk. Az évek alatt megkopott, kissé koszos kocsival, olyan büszkén lépkedtünk, mintha a gyermekünk egy királyi hintóban feküdne. (nevet) Akkor döntöttük el, hogy szeretnénk Mikit örökbe fogadni.
– Fel voltatok készülve arra a bizonyos sorsdöntő hívásra?
– Egy cseppet sem. (felnevet) Ettől függetlenül habozás nélkül igent mondtunk, bár ennyi évnyi várakozás után, hihetetlennek tűnt, hogy egy csettintésre – egészen pontosan két nap alatt – szülők lehettünk. Egyetlen hétvége alatt intéztünk el mindent. Azt hiszem ez volt életem legsűrűbb két napja.
– Hétfőre pedig szülővé váltatok!
– Jaj, az első közös napunkat sose felejtem el! Emlékezetesre sikerült, ugyanis az egész család eljött hozzánk – óriási volt a zűrzavar, a hangzavar, csaknem húsz ember ugrálta körbe a kisfiunkat. Erre lelkileg én sem voltam teljesen felkészülve, nem igazán kívántam ezt a nagy felfordulást, arra vágytam, hogy egyedül, békésen magamhoz ölelhessem a babámat, hogy végre szülőnek érezhessem magam. Persze simogatta a lelkemet, hogy az egész család örül a boldogságunknak.
– Mindig is nyíltan meséltél az örökbefogadásról, pedig akkoriban még tabu övezte ezt a témát.
– Ez így igaz. Ma már talán egyre inkább fel merik vállalni a nők, ha a baba nem jön össze, ha segítségre van szükségük és azt is, ha végül az örökbefogadás mellett döntenek. Én sosem titkoltam el, hogy a fiunkat örökbe fogadtuk, elvégre nincs mit szégyellni ezen. Egyetlen egy mondat érint csak rosszul: „De jó Mikinek, hogy örökbe fogadtátok!” Én ezt éppen fordítva gondolom: mi vagyunk szerencsések, hogy Miki a miénk lehetett.


– Ez a nyílt kommunikáció a fiaddal való kapcsolatodra is igaz?
– Mindent tud a saját életéről, és ez így van rendjén. Már egészen pici korában elmeséltük neki, hogy ő nem a hasamban növekedett, hanem a szívemben született meg. Mikinek két születésnapja van: az egyik, amikor a világra jött, a másik pedig, amikor a családunkba érkezett. Mindig figyelembe vettük, hogy éppen hol tart a fejlődésében, és ehhez alakítottuk az ő kis történetét, így apránként összeállt a mozaikokból a születésének és a családunkba kerülésének csodálatos meséje. Már gyermekként különösen vonzódott az állatokhoz – miután megtudta, hogy a csikóhalaknál az apa pocakjában fejlődnek a kicsinyek, úgy gondolta, hogy ő is így jött a világra. Ezt az elképzelését persze tovább kellett formálni: mivel a mesekönyvben találtunk olyan állatos történet is, amelyben az elefántok örökbe fogadták az árván maradt piciket, ez ismét lehetőséget adott arra, hogy a születésének történetét tovább szőjük. Egyből felfedezte a párhuzamot a saját életében, és onnantól kezdve az örökbefogadás nem lehetett tabu köztünk. Egyszerűen nincs olyan részlet, amiről ne lehetne őszintén beszélni.
– Milyen érzés volt, amikor Miki egyre jobban érdeklődött az édesanyja felől?
– Teljesen természetes volt, hogy kíváncsi az édesanyjára, még ha ebbe kissé bele is haltam. Erre a helyzetre anyaként igencsak fel kell készülni lelkileg, különben nehéz természetesen reagálni, és támogatni a gyereket. Már aprócska korában többször felvetette, hogy szeretné egyszer megismerni az édesanyját. Mivel titkos örökbefogadás volt, ezért csak 18 éves kora után volt erre lehetőség, de ez a találkozás elmaradt, mert az anya nem volt nyitott rá, ami újabb sebet ejtett Miki szívében. A fiam csalódott és elkeseredett volt, saját magában kereste a hibát, az okokat, amik a háttérben rejtőzhetnek, és amikre csak az édesanyja adhatna egyértelmű magyarázatot. De úgy látszik, hogy ez már egy megválaszolatlan kérdés marad. Az újszülöttként átélt elhagyatottság érzése örök, mély nyom maradt Mikiben – nincs meg az elegendő önbizalma az élethez, mindig félve, bizonytalanul teszi meg az első lépést.
– Ha valaki nem ismeri a történeteteket, akkor eszébe sem jut, hogy Mikit örökbe fogadtátok. Én még hasonlóságot is felfedezek bennetek.
– Ezt tudod, milyen sokan megállapították már? De hát nincs ebben semmi meglepő, Miki a mi fiunk! Igaz nem a mi génjeinket örökölte, de a mozdulataiban, a hanglejtésében, a viselkedésében, mégis hasonlóságot fedezek fel, látom benne, önmagunkat. Elmesélek neked még egy történetet, amit lehet, hogy még nem is hallottál tőlem. Úgy volt, hogy Miki szívét meg kell műteni, de én szerettem volna, ha egy másik orvos véleményét is kikérjük. Épp a születésnapomra esett a kivizsgálás, és az orvos szerencsére megnyugtatott, hogy nincs szükség beavatkozásra, majd hozzátette, hogy a kisfiam szíve a szeretettől gyógyult meg! Csodálatos születésnapi ajándék volt számomra ez a mondat.


Ezen a ponton már gördültek is le a könnyek az arcunkon a meghatottságtól… Még váltottunk pár szót, amikor betoppant Miki – egy mosolygós, kissé bátortalan, az érzéseit féltve őrző srác. Most már ő is bekapcsolódott a közös történetük kibontásába.

– Gyermekkoromban gondoskodás, vidámság, szeretet vett körül, csak pozitív emlékek jutnak az eszembe. Bár emlékszem arra, hogy amikor megszülettem, az édesanyám hasára tettek, sőt még az is tisztán megvan, hogy fekete haja volt, de ettől függetlenül nekem mindig is Kata volt és lesz az igazi anyukám. Ma már örülök annak, hogy örökbe fogadott gyermek vagyok, mert boldoggá tehettem egy családot azzal, hogy a fiuk lettem. Az életemmel kapcsolatban a legapróbb részletek is érdekeltek és a szüleimtől mindig őszinte válaszokat kaptam. Egyetlen egy kérdés kavarog csak bennem: miért hagyott magamra az édesanyám? Vajon, miért döntött így? Egyszer szívesen meghallgatnám a történetét, hátha megérteném, mi játszódott le benne akkor… bár azt hiszem már ezt is elfogadtam. És, hogy mégis ki az én vér szerinti édesanyám? Aki itt ül mellettem! (édesanyjára mosolyog) Ugyanis vérszerződést kötöttünk: megszúrtuk finoman egymás ujját, összeillesztettük, és ettől a pillanattól kezdve nekem is van igazi vér szerinti édesanyám.


Fotó: Panna