Számomra egészen hihetetlen az, ami a velem szemben ülő édesanya számára olyan magától értetődő: neki ugyanis teljesen természetes, hogy nyolc – nem ütöttem félre a klaviatúrát – szeretetre és gondoskodásra vágyó csemetét fogadott a családjába. Bár évekig óvónőként dolgozott, de azt még ő sem gondolta, hogy egyszer otthon is, mondhatni egy „kiscsoport” fog osztozni a szeretetén. A történetében azonban van még egy mesebeli fordulat: ahogy egyre több gyerkőcöt vett magához, úgy már egy tágasabb házra volt szüksége, és végül épp egy régi óvodaépületet talált, amit aztán igazi családi otthonná alakított. A gyerekek történetét hallgatva pedig már egészen biztos vagyok abban, hogy a trauma után, amin valamennyien keresztülmentek, a lehető legjobb dolog, ami velük megeshetett, hogy hozzá kerültek. Ő ugyanis a zsigereiből érzi a gyermeki lélek rezdüléseit, így mindig megtalálja a hozzá vezető utat. Minden gyermekéhez őszinte empátiával fordul, ugyanakkor következetesen meghúzza a határokat, amin belül viszont szabadon mozoghatnak gyerkőcök. A köztük kialakult szeretet mára olyan mély gyökereket vert, hogy egészen biztosan sosem múlik el.


– Hozzátok már beköltözött az ünnepi hangulat.
– Már hetekkel ezelőtt. A gyerekek olyannyira várják a karácsonyt, hogy együtt számoljuk visszafelé a napokat, megtervezzük az élményekkel teli decembert, az ünnepi menü pedig külön kívánságlista alapján áll össze. Már az első gyertyagyújtás előtt beszélgettünk az előttünk álló adventi időszakról, minden apró részletét kitaláltuk, de persze a csoda megteremtését a legnagyobb lányommal valósítjuk meg. Ez a mi közös feladatunk, amit rettenetesen élvezünk, mert a titok kulcsa nálunk van. Igyekszünk mindent úgy megszervezni, hogy a többiek ne vegyenek észre belőle semmit.
– Azért valljuk be, hogy olykor még egy gyermek előtt is nehéz angyalt játszani, nemhogy, ha nyolc kicsiről van szó.
– Ez valóban feladja a leckét, de így még izgalmasabb a készülődés. Néha mindössze néhány percen múlik, hogy minden a terv szerint alakuljon. Persze akadnak humoros helyzetek: már a Mikulás érkezését sem volt olyan könnyű titokban tartani. Mi olyannyira várjuk a Nagyszakállút, hogy feldíszítünk egy udvarra néző ablakot, ahova tejet és süteményt is teszünk, ha ő és a rénszarvasok megéheznének… És miközben eltereljük a kicsik figyelmét, lám-lám: a Mikulás már meg is hozta az ajándékokat. Legutóbb azonban az utolsó pillanatban dobtuk be a csomagolópapírt a sarokba, nehogy észrevegyék a gyerekek, csakhogy azzal a lendülettel ott is felejtettük. Másnap találtak rá, és már jöttek is csodálkozó tekintettel számon kérni a történteket. Ilyenkor kell ám kreatívnak lenni: annyira sietett a Mikulás, hogy itt felejtette! – mindezt természetesen megfelelő komolysággal előadva. Már, ahogy mesélek róla, öröm tölti el a szívemet… (mosolyog)
– Nálatok milyen rituálék kötődnek az adventhez?
– Imádunk közösen sütni, pizsamapartikat rendezünk, miközben felidézzük a korábbi ünnepek emlékét. Este karácsonyi mesét olvasok, összebújunk, és szeretgetjük egymást. Alig várják, hogy álomba szenderüljenek, hogy másnap újabb csodában lehessen részük.
– Ezek szerint nem árnyékolják be ezt az időszakot a múltból hozott fájdalmas emlékek.
– Egyáltalán nem, annyi varázslat történik velük, hogy az mindent feledtet. Nincs is igazán a karácsonyhoz köthető meghitt, melegséget árasztó régi emlékük, így inkább azokat az élményeket idézik fel, amiket már együtt éltünk át. Ez viszont nem mondható el az anyák napjáról, mert az a legnehezebb nap az évben. Lehetetlen könnyek nélkül kibírni… Nézünk a gyerekekkel egymás szemébe, és csak sejtésem van arról, hogy mi járhat a fejükben. Annak ellenére, hogy egészen biztosan fájdalmas sebet tép fel bennük ez az ünnep, általában egészen rugalmasan kezelik a helyzetet. Viszont az egyik testvérpár csak fél éve érkezett hozzánk, így számukra még nagyon friss a trauma, ők még nem „cserélték le” a családjukat. Ez nem hangzik túl jól, de ez a megküzdési stratégiájuk, így könnyebben birkóznak meg az átélt fájdalommal. A többiekkel már kialakult egy erős kötődés, ezért velük másképp éljük meg ezt a napot.
– Mi a bizalom alapja?
– A kulcs a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amit szavakkal, érintéssel minden nap százszor kifejezek. Mindig megnyugtatom a gyerekeket: ha hibát is követnek el, én akkor is szeretem őket. Elképesztően nehéz elnyerni a bizalmukat. Borzalmas dolgokat éltek át, mert csalódtak azokban, akikben feltétel nélkül megbíztak. Főleg az édesanyjukhoz fűződő kapcsolatuk tört meg, és ezt végtelenül nehéz elsimítani, mert újra és újra bevillanhat egy-egy régi emlék. Kisgyermekként élték meg azt, hogy nem kellenek, nem elég jók, és nem fontosak annyira, hogy harcoljanak értük. Éppen ezért az első három hónap elég küzdelmes, mert ekkor jön felszínre az összes trauma, amit átéltek. Néha egy váratlan pillanatban odajönnek hozzám, és elmondják a bennük dúló érzéseket. Ez a momentum akkor érkezik el, amikor már biztonságban érzik magukat velem, és látják, hogy valóságos, ami velük történik: anya tényleg szeret és elfogad. Úgy érzem, hogy jól tudom kezelni ezeket a helyzeteket, mert mindig át tudom érezni, hogy mi zajlik a kis lelkükben, és ha ezt együtt megbeszéljünk, akkor fel tudjuk oldani a bennük dúló feszültséget és a mélyen gyökerező félelmeket.


– És ha valamelyikük inkább magába zárkózik?
– Ez is előfordulhat, de előbb-utóbb egy befelé forduló gyermek is megnyílik, viszont ezt a folyamatot sosem szabad sürgetni. Figyelni kell minden egyes részletre, rezdülésre, az egymással való kapcsolatukra és játékukra, mert ezek megmutatják, hol van egy olyan pont, amellyel a későbbiekben – ha a gyerkőc is nyitott rá – foglalkozni kell.
– Ezeket a sebeket szerinted be lehet gyógyítani?
– Azt hiszem, igen! Talán éppen ez a legfontosabb feladatom, de ehhez időre van szükség és rengeteg türelemre. Nehéz ezeket az emlékeket felülírni, elfelejteni meg talán lehetetlen is. Az érzéseinket sokszor mélyen elraktározzuk magunkban, és lehet, hogy nem foglalkozunk velük, de eljön az a pillanat, amikor újraéljük őket, és akkor bizony újra bekapcsolnak. Szerencsére együtt lehet élni mindezzel, és én ebben tudok segíteni a gyerekeknek.
– Mi történt az életedben, hogy úgy döntöttél, gyermekeket fogadsz be a családodba?
– Óvónőként találkoztam nehéz körülmények között élő gyerekekkel, és egyszer a csoportomba is járt egy hátrányos helyzetű kislány, akiről tudtuk, hogy hamarosan kiemelik a családjából. Az óvodában rendszeresen én fürdettem: megszabadítottam a szép göndör haját az élősködőktől, és nedves törlőkendőt adtam neki, megtanítottam hogyan tisztálkodjon vele, ha otthon éppen nincs lehetősége fürdeni. Közel állt a szívemhez, ezért elindítottam a családba fogadását. Csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy nevelőszülőhöz kerül. Aztán elvitték messzire, és soha többet nem találkozhattam vele. Akkor döntöttem el, hogy nehéz sorsú gyermekeken szeretnék segíteni.
– Fel lehet egyáltalán erre a feladatra készülni?
– Szerintem nem, bár a tanfolyamon mindazt a tudást és tapasztalatot átadják, amit a való életben jól tudunk hasznosítani. Engem mélyen megérintett a felkészítés, mert az ott hallott, életből vett példákból rendkívül sokat tanultam, de azért érzelmileg mégiscsak nehéz belehelyezkedni ebbe az élethelyzetbe. Ez nem tanulható.
– Erre születni kell.
– Ez teljesen így van!
– Mondhatni rögtön bedobtak a mély vízbe, mert egyből négy gyermek került hozzád.
– Akkor még az óvodában dolgoztam, és mellette a vállalkozásomat vezettem. Arra gondoltam, hogy két óvodáskorú gyermek nekem meg se kottyan. Amikor felhívtak, hogy négy édes testvér vár befogadásra, először ragaszkodtam a két gyerekhez, de aztán elképzelhetetlennek tartottam, hogy szétválasszák őket, így végül néhány végigsírt éjszaka után, elvállaltam mind a négy gyerkőcöt.
– Milyen nehézségekkel kellett megküzdened az elején?
– Azt gondoltam, hogy nekem tökéletesnek kell lennem a gyerekek előtt: olyannak, aki mindent megold, és erős bástya a számukra. Csakhogy este, amikor mindenki elcsendesedett, és egyedül maradtam, csupán néztem magam elé, és próbáltam rendezni az érzéseimet. Olykor még sírtam is, mert úgy éreztem, hogy képtelenség mindig erősnek lennem.


– Már meg mered mutatni a sebezhetőséged a gyerekeknek?
– Most már igen. A saját gyermekem fogalmazta meg egyszer: Anya, te is nyugodtan sírhatsz ám, hogyha fáj! Rájöttem, hogy ezt még én tanítottam neki, de akkor miért várom el saját magamtól, hogy másként tegyek, és ne mutassam ki az érzéseimet. Nem lehet szerepet játszani egy életen át, kizárólag tisztán, őszintén lehet létezni. A gyerekek amúgy is észrevesznek mindent: már a rezdüléseimből tudják, mire gondolok.
– Hogyan tudsz szeretetteljes kapcsolat kialakítani a gyerekekkel?
– Az elején még tartózkodóak, de mindig törekszem arra, hogy idővel kialakuljon köztünk az ősbizalom. Csupán az érzelmeken keresztül lehet a gyerekeket megérinteni, sehogy máshogy. Hiába mondok én nagy szavakat, nem az számít. Inkább odaveszem őket az ölembe, és ha kell, tíz percig szorosan öleljük egymást, mert érzem, hogy nem akarnak szabadulni a karjaimból. Az elején még azt gondoltam, hogy a picikéknél mindez sokkal könnyebb lesz, hiszen egy percet sem töltöttek az édesanyjukkal, ennek ellenére, velük még nehezebb volt kialakítani a kötődést. Az egyikük egy éven keresztül folyamatosan ellökött magától: szó szerint, nem akarta, hogy magamhoz öleljem. Az borzasztóan kemény év volt…
–  Hogyan tudtál mégis a bizalmába férkőzni?
–  Ha ő éjszaka tízszer sírt fel, akkor én mind a tízszer ott voltam mellette. Meggyőződésem, ha egy gyermek igényli a közelségünket, akkor ott kell lennünk mellette, különben azt tanulja meg, hogy újra és újra magára fogják hagyni, és ezért nem bízhat senkiben. Éjszakánként ugyan nem aludtunk egy óránál többet, de aztán egyszer csak minden megváltozott… (mosolyog)
– A gyerekek számára az otthon új értelmet nyer.
– Attól függ, hogy mennyi idő telt el, illetve milyen erős kötődés alakult ki közöttünk. Az első négy testvér ideiglenesen került hozzám, és bár csak nyolc hónapot töltöttünk együtt, de elég erős volt a kapcsolatunk. Nagyon jól működött a mi kis családunk, ezért is ért váratlanul, amikor a gyerekek visszamehettek az édesanyjukhoz, mert látszólag rendeződtek az életkörülményei. Erre nem lehet felkészülni… Napokig vigasztalhatatlanul sírtam. Pont olyan érzés volt, mintha a saját gyermekeimről lenne szó, hiszen éppúgy szerettem őket. Egyszer valaki azt mondta, hogy szerinte sosem fogom tudni csak átmenetileg nevelni a gyerekeket, mert túlságosan kötődöm hozzájuk. Szerintem pedig éppen ezért vagyok jó támasz számukra, mert ezt a mélységesen emberi feladatot csak szívvel lehet csinálni. Akkor fél órám volt, hogy összeszedjem magam, pedig ötletem sem volt, hogy mondjam el nekik ezt az egészet. Vettem egy mély levegőt, és azt találtam ki, hogy örömmel fogom elújságolni a hírt: Képzeljétek, milyen jó dolog történt ma, hazamehettek! Elég jól működött a dolog, kivéve a nagylánynál. Ő már mindent értett, és jól tudta, hogy miről van szó, de a kicsik érdekében, nem mutatta ki, hogy mit érez valójában – így könnyebb volt a testvéreinek. Neki annyit mondtam, hogy ha bármi problémája van, hozzám mindig bátran fordulhat. Összepakoltam a dolgaikat, és elmentek, én pedig ott maradtam egyedül a kongó üres házban… Az első napokban gyászoltam, majd egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy újra készen állok egy-két gyerkőc befogadására. Akkor érkezett hozzám egy kilenc hónapos kislány és egy kétéves kisfiú.
– Ebben a történetben viszont van egy különleges fordulat…
– Négyük közül a nagylány úgy fél év után megkeresett, hogy szeretne visszajönni hozzám, mert hiányzom neki, így beszéltem az édesanyjával, aki engedélyezte, hogy a családunkba fogadhassam. De itt még nincs vége a történetnek, mert eltelt négy év, és pár hónappal ezelőtt két testvére is visszakerült hozzám, így a gyerekek együtt nőhetnek fel.


– Biztos voltál abban, hogy egyszerre nyolc gyermekről is tudsz gondoskodni?
– Nem kételkedtem ebben, mert közben kialakult egy jó rutin, és éreztem, hogy képes lennék több gyerkőcöt is befogadni, ráadásul bőven volt hely a házban. Dolgozni ugyan már nem tudtam, de a vállalkozásom jól ment, ezért úgy gondoltam, miért ne jöhetne még két kisgyerek. Velük is szépen összeszoktunk, kialakítottuk a kis életünket, és úgy éreztem, olyan békesség és nyugalom vesz körül, hogy vágyom egy picire is. Ekkor érkezett hozzánk egy kilenc hónapos csöppség. Egyébként a gyerekek imádják a kicsiket, jó hatással vannak rájuk, általuk új érzelmeket élhetnek meg.
– De hogy tudod nyolcfelé osztani a szeretetedet?
– Nem mondom, hogy minden nap tökéletes, de ha egyikük aznap kevesebb figyelmet kapott, akkor másnap megpróbálom behozni a lemaradásomat. Minden este átgondolom, hogy ki, hogyan érezte magát, kinek csillogott a szeme, és kinek nem. Ez alapján a következő nap különösen odafigyelek arra, aki éppen több gondoskodásra vágyik.
– Az érdekelne, hogy te milyen mintát hozol otthonról?
– Édesanyám egy igazán szuper anya volt, sajnos már nincs közöttünk. A mi gyerekkorunk ebből a szempontból pont olyan volt, mint most a gyermekeimé: édesanyánk maximális figyelemmel fordult felénk, mindig ott volt stabil pontként az életünkben. Ő egy igazi csupa szív anyuka volt… Olyan mintát szeretnék átadni a gyerekeimnek, amilyet én kaptam, ami majd megalapozza a boldog jövőjüket.
– Fiatalon lettél édesanya. Ma sem döntenél másképp?
– A fiamat húsz évesen szültem, ami még akkoriban is viszonylag korainak számított, ennek ellenére készen álltam rá, hogy édesanya legyek, mert ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Ezért is szoktam mondani, hogy szerintem én tényleg az anyaságra születtem. Soha nem kételkedtem abban, hogy jól csinálom-e vagy sem, mert megéreztem, mivel teszek jót a gyermekemnek.
– Azt is ugyanúgy érzed, hogy mire van szüksége egy befogadott gyermeknek?
– Emiatt volt bennem némi aggodalom, de képzeld el, hogy ugyanúgy mozdultam minden egyes rezdülésükre, és ugyanúgy meghallottam a legapróbb hangot is, amivel hívtak. Gyorsan megtalálom, ami szerethető a gyerekekben, és erre építve a végén egyszer csak ott vannak mind a szívemben. (mosolyog)
– A vérszerinti gyermeked hogyan viszonyul a különleges családi összefonódáshoz?
– Amikor az elején elmeséltem neki, hogy mire készülök, azt mondta: De jó édesanyám, hiszen egész életedben erre vágytál! Örül, hogy jó utat járok. Ő már felnőtt, és megvan a saját önálló élete, de erős kapocs van közöttünk.


– Hogyan zajlik nálatok az esti rituálé? Olykor egy gyerkőc is feladja a leckét, nemhogy nyolc…
– Mivel a gyerekek fokozatosan illeszkednek be a családunkba, így mindig csak az újaknak kellett megtanítani a szokásokat, a többieknek mindez már magától értetődő. A rutin stabilitást ad, és a gyerekeknek éppen erre van szükségük, nem is szeretem ebből kizökkenteni őket. Tehát nálunk szinte sosincs olyan, hogy kimarad a délutáni alvás. Van, amiben rugalmas vagyok – például nyáron tovább fennmaradhatnak –, de a napirendhez mindig ragaszkodom. Olyan édesen felosztják egymás között a feladatokat… Most éppen azért megy a harc, hogy ki segítsen a szendvicskészítésben. (nevet) Az asztalt mindig gyönyörűen megterítjük, és szoktam is mondani nekik, hogy tanulják meg jól, hogy kell csinálni, mert majd a saját gyerekeiknek is ugyanilyen gondosan kell feldíszíteni. Mi mindig együtt eszünk – ezen néha elcsodálkoznak az emberek, ahogy azon is, milyen szófogadóak a gyerekeim. Nekem ez így természetes, de amikor felhívják erre a figyelmemet, az kifejezetten jó érzéssel tölt el.
– Feladatodnak tartod, hogy a gyerekek jobb kapcsolatot alakítsanak ki a vér szerinti szüleikkel?
– Abszolút, még akkor is, ha dühösek rájuk – nem maradhatnak haraggal a szívükben, mert az hosszú távon mérgező. Úgyhogy igenis küldetésemnek érzem, hogy a kapcsolatuk elfogadhatóbbá váljon, de persze ez számomra is kihívás.
– Milyen a te kapcsolatod a szülőkkel?
– Tisztelettel beszélnek velem, és azt hiszem, hogy elfogadtak. Még azt is megfogalmazták, hogy megnyugodtak, hogy hozzám kerültek a gyerekeik. Örülnek, amikor mesélek róluk, és mondjuk, megírom, ha ügyesen szerepeltek a szavalóversenyen. Igyekszem nekik is segíteni, hogy megtalálják az utat a gyermekeikhez, de olykor akadályba ütközök, és ezt nehezen viselem.
– Mindjárt kezdődik a téli szünet, ami nyolc gyermekkel egészen mozgalmas lehet. Mivel töltitek majd a szünidőt?
– A mai világban a gyerekek könnyen a kütyük hatalmába kerülnek, de én ettől igyekszem távol tartani az enyémeket. Olyannyira, hogy nem adok a kezükbe telefont. Ha az időjárás engedi, akkor kint töltjük az időnket a szabadban: együtt játszunk az udvaron, kirándulunk a környéken, vagy éppen Szelíden mókázunk. Egy esősebb, hidegebb napon pedig otthon találjuk fel magunkat.
– Mikor van időd saját magadra, hogy töltekezz?
– Mondhatni soha, de engem a gyerekek szeretete tölt fel. Tulajdonképpen nincs is szabadidőm, de nem is hiányzik az életemből. Mi az, ami boldoggá tesz? Az, amit nap mint nap csinálok – az, hogy anya vagyok. A rengeteg ölelésnél és szeretetnél, amit a gyerekeimtől kapok, nem is kell több.

(Az édesanya kérésére a cikkben szándékosan nem fedtük fel a gyerekek neveit.)