A gyászról elsőként egy szerettünk eltávozása jut az eszünkbe, aki többé már nem lehet az életünk része. Pedig a veszteség érzését, a mély fájdalmat, a ránk törő érzelmek súlyát és a bensőnkből fakadó ürességet, amely ilyenkor ránk tör, nem feltétlenül csak a halál kegyetlen játéka idézheti elő a lelkünkben. A gyász ugyanis elsősorban veszteség, amelyet életünk számos területén megtapasztalhatunk a mindennapok során. De, hogy valójában mit jelent a gyász, milyen jellemzői vannak, és hogyan tudjuk a magunk javára fordítani az helyett, hogy elfojtanák, erről kérdeztük Graf Orsolyát, a Gyászfeldolgozás Módszer egyik specialistáját.


– A gyász folyamata nem csupán a halálhoz köthető. Az élet mely területein élhetünk meg a gyászhoz hasonló fájdalmat?
– A gyász valójában minden olyan helyzetben elindul a lelkünkben, amikor valami számunka fontos változás történik. Ez nem feltétlenül kell, hogy egy esemény legyen, lehet akár egy belső történés is, mint amikor azzal szembesülünk például, hogy nem értünk el egy számunkra fontos célt, és már nem is fogjuk. Ilyen lehet, amikor valaki kifut az időből, és nem születik gyermeke. A negatív változások esetében azonban egyértelműbb a veszteség érzése: amikor tegyük fel, el kell költözünk valahonnan, ahol szerettünk lakni, amikor elveszítjük a munkahelyünket, vagy elvetélünk, abortuszon esünk át, de ilyen, amikor szakítanak velünk, elválunk, esetleg elveszítjük a bizalmunkat, megromlik egy kapcsolatunk, vagy bántalmazás áldozataivá válunk. Ugyanakkor a pozitív előjelű változás is rejthet magában valamiféle veszteséget. Ilyen, amikor megházasodunk, és elveszítjük a függetlenségünket, amikor anyává válunk, az önálló létünket, ha lediplomázunk, végleg elhagyjuk a gyermekkort, és a felnőtt életbe lépünk, amikor pedig nyugdíjba megyünk, akkor ugyan sok szabadidőt nyerünk, de egyben elveszítjük az aktív életünket. A gyász egy ellentmondásos érzelmekkel teli, hullámzó érzéscsomag, ami a változás feldolgozásában segít bennünket, ha hagyjuk magunkat gyászolni.
– Miről ismerhető fel, hogy nem tudunk megbirkózni egy veszteséggel?
– Egyértelmű jele lehet a feldolgozatlanságnak, ha a veszteségre gondolva negatív érzés (fájdalom, lelkiismeret-furdalás, bűntudat, csalódottság, cserbenhagyottság érzése, düh stb.) kerít bennünket hatalmába, akár a történtek után évekkel később is. A múltban való merengés, a jövőtől való aggodalom és a tervezgetés hiánya, vagy éppen az elvesztett személy, tárgy, időszak piedesztálra állítása, esetleg démonizálása, mind-mind a feldolgozatlanság jelei. Amikor valaki a válása után évekkel is a volt házastárs lépéseit lesi, és megjegyzéseket tesz rá, amikor a meg nem született gyermek meg nem ünnepelhető születésnapja emléknappá válik, és amikor egy elmúlt időszak minden utána következőnél jobb színben tűnik fel. A feldolgozatlan gyász rendkívül sok energiát emészt fel, befolyásolja a szeretésre való képességünket, és megakadályozza, hogy a jelenben megéljük az életünk szépségeit. A fájdalom azáltal tud feldolgozatlanná válni, hogy elnyomjuk, elfedjük az érzéseinket, és nem osztjuk meg azokat őszintén másokkal, így nem engedjük meg magunknak, hogy a gyász elvégezze azt az emocionális munkát, amire szükségünk lenne. Ennek a lelki őszinteségnek a hiányát többek között az okozhatja, hogy nem ismerjük a gyász természetét, és megijedünk a saját érzelmi reakcióinktól. Korunkban az érzések intellektualizálása jelenti a legnagyobb veszélyét annak, hogy valóban átélhessük őket: a létezésük okának megmagyarázása, a megértésükre való törekvés, valamint az együttérzés és meghallgatás hiánya elveszi a megélés és megosztás termékeny talaját. Mondhatjuk úgy, hogy a feldolgozatlanságot majdnem mindig az érzelmi kommunikáció hiánya okozza.
– Vannak egyértelmű szakaszok a gyászban vagy ezek összemosódnak? Az idő valóban nem old meg semmit?
– A gyásznak sajnos nincsenek egyértelmű lépcsői. A halálos betegségekkel való szembenézés Kübler-Ross-féle szakaszai valószínűleg azért terjedtek el a gyász kapcsán is, mert mind a veszteséget átélők, mind a segítőik valamiféle fogódzót kerestek a fájdalom megértéséhez és kézben tartásához. A „majd az idő segít” tévhit, ma már csupán a csontváza az individualista társadalmak kiüresedett közösségi létének és az azzal csak kényszerűen együtt járó közös feldolgozásnak. A régen élt közösségekben a gyászév alatt számos olyan esemény zajlott, amely lehetőséget teremtett az érzelmek kifejezésére, a veszteség, mint átmeneti állapot megélésére. Gondoljunk csak a közös siratásra, a halotti torra és együttes emlékezésre, vagy éppen a gyászruha viselésére. Mára mindezekből csak annyi maradt meg, hogy az idő majd segít. Pedig nem az idő segít, hanem amit alatta teszünk. A gyász egyes szakaszai az idő múlásával gyógyírt ígérnek, és épp ettől hamisak. Ugyanis valamennyiünk fájdalma egyedi, ahogy minden egyes folyamat a gyászoló sajátos megélése éppúgy, ahogy mi emberek is különbözőek vagyunk, minden kapcsolatunkkal együtt. A korábbi feldolgozatlan gyászaink kihatnak a következőkre, és a jelenben elveszített kapcsolódásaink minősége, fontossága szintén meghatározó az érzelmi reakcióinkat illetően.
– Miért téves abba kapaszkodni, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet?
– Mert a megélés során, bármikor érhet bennünket újabb veszteség (változás), ami nehezíti a feldolgozást. A teljes gyászfolyamat számos kisebb egységből is összetevődhet. A válásunk esetén például gyászolhatjuk a társunkat, az elveszített gyermekeinket, de a saját kudarcunkat, egzisztenciális megtörésünket is. Ezek egy idejű feldolgozása olyan nehéz feladat elé állíthat bennünket, amivel nem tudunk megbirkózni, és egyre mélyebbre süllyedünk a fájdalmunkban. A feldolgozatlan gyász okozhat depressziót és számos olyan betegséget, ami a ki nem fejezett érzelmi kommunikáció következménye.
– Milyen tipikusnak mondható reakciók jelezhetik, hogy éppen gyászfolyamat zajlik bennünk?
– Nagyon kevés jellegzetes reakció van, ami mindannyiunkra jellemző lehet, de ilyen például a koncentrációzavar. Talán sokaknak ismerős, hogy egy gyászoló olyan, mintha nem figyelne. Sokat mereng, és a beszélgetés témájától függetlenül, szinte csak a múlt eseményeit meséli. Nagyon sok a munkahelyi, de akár a közlekedési baleset is az érintettek körében. A gyász kibillenti az embert az élete megszokott medréből, és ez az alapvető működésében is tetten érhető. Jellemző az étkezés megváltozása: lehetséges, hogy nem akar enni, ahogy az is, hogy sokkal többet eszik, vagy rohamszerűen fal, majd koplal. Ehhez hasonlóan az alvási szokások is átalakulhatnak. Sokan nem tudnak aludni, míg mások egyfolytában csak aludnának, mert nagyon fáradékonyak. A gyász további jellemzője, hogy hullámzó a jellege, az érintett, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülne. Szinte bármi kiválthatja az érzést: egy illat, egy emlék, egy hang, egy korábban megszokott cselekvés elmaradása (pl. ilyenkor szoktam felhívni telefonon), és ekkor a gyászolót elönti a veszteség érzése. Feldolgozatlan fájdalom esetén, ez akár évek múltán is megtörténhet. Az ötödik, legkülönösebb reakció az elérzéstelenítettség érzése, amikor úgy tűnik, mintha nem hatna ránk semmi. Ijesztő tapasztalat, ha valaki nincs tisztában azzal, hogy ez teljesen egészséges és normális reakció, ahogyan a gyász maga is. Arra szolgál, hogy segítse feldolgozni a feldolgozhatatlannak tűnő veszteséget.


– Hogyan működik a Gyászfeldolgozás Módszer?
– A Gyászfeldolgozás Módszer tulajdonképpen egy cselekvésprogram. Első lépésként a gyászról tanít: megmutatja, hogy valójában mi a gyász, és miért nem segített eddig a feldolgozásában az, amit tettünk. A következőkben konkrét feladatokat végeztet. A módszer arra alkalmas, hogy mindenki fel tudja fedezni a saját egyediségét. Számba vegye az élete során feldolgozatlanul maradt gyászait, a szívében hordozott olyan fájdalmas emlékeket, amelyek a mai napig befolyásolják az életét. A saját egyedi életünk és érzéseink megismerése és elfogadása után, ezek megfogalmazása és kommunikációja történik.
– Miként tudjuk elfogadni az elfogathatatlant?
– Fontos, hogy a vele kapcsolatos érzéseinket elfogadjuk, és bátran vállaljuk, hogy kimondjuk őket úgy, hogy többé ne kísértsenek bennünket. Ehhez az érzések speciális kinyilvánítása szükséges. A módszer éppen arra tanít meg, hogyan tegyük meg ezt annak érdekében, hogy elinduljunk a feldolgozás útján. Olyan eszközt ad a kezünkbe, amit bárhol és bármikor használhatunk, ha újabb veszteség érne bennünket, vagy amikor azt érezzük, hogy a régi gyász ismét fájdalmat okoz. Például történik egy fontos esemény az életünkben, és a korábban elveszített személy már nem lehet ott velünk. A módszert alkalmazva ez a hiány nem fogja beárnyékolni a számunkra fontos eseményt.
– Hogyan tudunk segíteni egy szerettünknek, hogy feldolgozza a veszteséget?
– Elsősorban a támogató jelenlétünkkel, és a szívünkkel való hallgatással. Azzal, ha nem adunk neki kéretlen tanácsokat, nem biztatjuk arra, hogy terelje el a figyelmét a gyászról, és foglalja el magát valami mással. Inkább segítsük őt abban, hogy megélje az érzéseit, és azokat ki tudja mondani nekünk. Ezután csendben, ítélkezés nélkül hallgassuk meg, és ha tehetjük, öleljük át, mert ezzel kapcsolati menedéket nyújtunk a számára. Olvassuk el a Gyógyulás a gyászból című könyvet, és meséljünk neki róla, vagy ha szükségesnek látjuk, segítsük abban, hogy szakemberhez fordulhasson.
– Mit javasol, ha a befelé fordul, és nem akar beszélni az érzéseiről?
– Jellemző az érintettek érzelmi izolációja, magányossága, magánykeresése. Beszéljünk neki arról, hogy ez is a gyász része, ugyanakkor ebben rejlik a feldolgozatlanság veszélye is. Adjuk a kezébe a Gyógyulás a gyászból című könyvet, és erősítsük meg abban, hogy a segítségkérés nem a gyengeség, hanem a bátorság jele, annak a mutatója, hogy mindezek ellenére szeretne tovább élni. Ahogy orvoshoz fordulunk, amikor a testünk nincs jól, úgy érdemes ilyenkor azoknak a szakembereknek a segítségét kérni, akik a gyászhoz értenek.
– Mit tehetünk, ha az ismerősi körben megy keresztül valaki a gyász folyamatán?
– A munkahelyen, a szomszédságban vagy a baráti társaságban szintén fontos a támogató jelenlét, ha megkérdezzük mi történt, majd meghallgatjuk a gyászolót, és közben nem akarjuk elterelni a szót valami vidámabb témára. A gyász folyamatát azzal tudjuk leginkább segíteni, ha teret és időt engedünk neki, hogy elvégezze a gyógyító munkáját.
– Melyek azok a mondatok, amiket jobb, ha inkább elkerülünk? És mivel tehetünk jót?
– Ne mondjuk a gyászolónak, hogy majd az idő segít, vagy azt, hogy foglalja el magát. Ne várjuk el tőle, hogy ne sírjon, ne szomorkodjon a jelenlétünkben, és ne próbáljuk meg arra biztatni, hogy pótolja mással az érzett hiányt akár most, vagy a jövőben. Ne hangoztassuk, hogy érkezik majd egy másik személy vagy dolog az életébe az helyett, akit vagy amit elveszített. Nem vagyunk pótolhatók, és a veszteség gyászát mindez meg tudja rekeszteni.
– Vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs lehetőség a gyászra, mert tegyük fel gyermeket vár a gyászoló édesanya. Ilyen helyzetben utólag is érdemes foglalkozni a feldolgozatlan fájdalommal?
– Sajnos a gyász nem kér lehetőséget, megindul akkor is, ha akarjuk, ha nem. Az őszinte érzések megélése nem árt a babának, ugyanakkor azok elfojtása igen. Egy hatalmas sírás segít megkönnyebbülni, míg ennek az elnyelése bent tartja a feszültséget. Kismamáknak is ajánljuk a módszert, mivel segít az érzések őszinte megfogalmazásában, és jelentős stresszcsökkentő eszköz.
– Mi történik, ha nem engedjük megélni a gyászt, hanem elnyomjuk magunkban, mintha nem is létezne?
– A gyász ott lapul a mélyben, és akár egy alvó vulkán, váratlanul kitörhet, és a sok éve gyűjtögetett veszteségeinket egy hatalmas kataklizmaként borítja ránk. Sajnos mindez kihat minden jelenben meghozott választásunkra, és ha nem ismerjük fel, és nem látjuk be, hogy szükség van a gyász folyamatára, akkor olyan döntéseket is hozunk, amelyek tovább nehezítik a feldolgozást. Mi magunk teszünk róla, ha rosszabb lesz, pedig csak azt szeretnénk, hogy megkönnyebbüljünk.
– Meg lehet birkózni egyedül a gyásszal, vagy mindenképpen szakember segítségét kell kérni?
– Sajnos napjainkban nagyon sok tévhittel és kiüresedett fogalommal élünk együtt a gyásszal kapcsolatban. Tabuként kezeljük, azonosítjuk a halálesettel, és nem a lelki egészségünk egyik megtartó folyamatát látjuk benne, hanem valami rosszat, amit kerülni kell. Nem maga a gyász az, ami egyedül feldolgozhatatlan, hanem a sok rárakódott téves ismeret, a támogató közösség hiánya, a fogyasztói társadalom elvárása, hogy mindig legyünk jól, és csak a szép oldalunkat mutassuk. Ha a gyászra úgy tekintenénk, mint a legjobb barátunkra, ami abban támogat, hogy el tudjunk válni attól, akit vagy amit szeretünk, akkor nem lenne szükség külső segítségre. Azért kell mégis, mert démonizáltuk a veszteség érzését, félünk tőle, próbáljuk megkerülni, elodázni, úgy tenni, mintha nem lenne rá szükségünk. Pedig a gyász nem egyenlő a halállal, csupán az érzéseink összessége, amik abból fakadnak, hogy elveszítettünk valakit, vagy valamit. Lehet, hogy fájdalmasak ezek a tapasztalások, de az is lehet, hogy szépek, a lényeg, hogy mindezek mi magunk vagyunk. És bizony segítség kell ahhoz, hogy ne legyünk egyedül ezzel a sok ránk törő érzéssel, és legyen valaki, aki megmutatja, hogyan kell emberhez méltó módon elköszönni tőlük. Ezért vagyunk mi, segítők.