A beszélgetésünk közben olykor a könnyeit törölgetve elcsendesedett, hogy rendezze a gondolatait, máskor viszont hevesen törtek elő belőle a fájó emlékek: az elhallgatott, bántó szavak és a megalázó helyzetek. Azok az évek, amikor csak tűrt csendben, és a végletekig hitt abban, hogy ha a férje minden elvárásának megfelel, ha a lelkét is kiteszi a kedvéért, akkor végre kivívja az elismerését és a szeretetét. De végül a férfi csak a hibáival szembesítette újra és újra, így végül rá kellett jönnie, hogy soha nem lehet elég jó neki. Interjúalanyom – aki a neve elhallgatását kérte – negyven évig élt ebben a lelkileg bántalmazó kapcsolatban. Az elmúlt tíz évben a padlóról felállva kellett újjáépítenie önmagát, és hatvanévesen elvált. Azóta szabad lehet, és bár olykor küzdelmes az élete, mégis boldog.

– Most végre úgy érzed, hogy minden rendben van?
– Már három éve egyedül élem az életemet. Ugyan a problémáimmal is egyedül nézek szembe, még sincs állandóan gombóc a torkomban, és ez olyan érzés, amit hosszú évek óta nem tapasztaltam meg. Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam utoljára ennyire jól! Annak ellenére, hogy a válás utáni vagyonmegosztás még folyamatban van, és én tartok is tőle, sőt rettegek, mégis várom, mert az eddigi életem arról szólt, hogy mindenben megfeleljek a volt férjemnek, szinte félelemben tartott, de ennek most vége lesz.
–  Saját magadnak is be kell bizonyítanod, hogy képes vagy az életed irányítására?
–  Tényleg nem hittem el, hogy képes vagyok rá, ezért is töprengtem annyit, mielőtt egyáltalán el mertem játszani a gondolattal, hogy elválok. Nálunk mindent a volt férjem oldott meg, ő hozta a döntéseket, és különösebben nem érdekelte az én véleményem. Számára a saját elképzelésein kívül nem létezett más.

Minden csak úgy történhetett, ahogy ő jónak látta, és soha nem vette figyelembe az én nézőpontomat. A végén már konkrétan úgy éreztem, hogy megfulladok ebben a kapcsolatban.

–  Milyen családi mintát hozol?
– Elég zaklatott gyermekkorom volt, ugyanis anyukám depresszióval küzdött. Emlékszem, hogy volt olyan, amikor élni sem akart. Még visszagondolni is borzasztó, hogy milyen szörnyű érzés volt gyermekként megélni azt, hogy bármikor történhet vele valami. Később rászokott az italra, aztán a gyógyszerekre is, és ezek az énjének olyan részét hozták elő, amire nem lehettünk túl büszkék. Apukám nagyon jó ember volt, de nem volt túl határozott. Milyen érdekes, pont olyan férfit választottam, aki pont az édesapám ellentéte…
– Hogyan emlékszel vissza a férjeddel való megismerkedésre?
–  18 évesen találkoztunk, egy szórakozóhelyen felkért táncolni. Ahogy megfogta a kezemet, már tudtam, hogy ő lesz a férjem, mert azt éreztem, hogy ő majd megadja nekem azt a fajta biztonságot, amire vágyom.
– Az elején még a tenyerén hordott?
– Mindig is uralt, az egész kapcsolatunk ezen alapult. Ő volt az, akire fel kellett nézni, akit isteníteni kellett, aki mindig elvárta, hogy körülötte forogjon a világ. Az első pillanattól kezdve így volt, de mivel erős férfit kerestem, ezért azt gondoltam, hogy ez így természetes: a férfi viseli a nadrágot, a nő pedig a háttérben csendesen teszi a dolgát.
– Vissza tudsz emlékezni arra, hogy mivel fogott meg, vagy mi volt az, amiért úgy érezted, hogy igen, ő lesz az igazi?
– Az első perctől fogva biztonságot adott nekem, és ez nagyon fontos volt számomra. Az évek előrehaladtával a semmiből építettük fel a vállalkozásunkat, és később már szilárd anyagi háttér állt mögöttünk. Négy évig jártunk, aztán terhes lettem. Azelőtt két vetélésem is volt, és kiderült, hogy biológiailag összeférhetetlenek vagyunk, ezért injekciózni kellett magam, hogy a kicsi megmaradjon. A természet már akkor jelezte, hogy nem illünk össze.
– Mik voltak az első momentumok, amik arra utaltak, hogy a férjed nem egyenrangú félként tekint rád?
– Kiderült, hogy a tudtom nélkül felbontja a leveleimet. Amikor felháborodtam ezen, és szóvá tettem neki, kaptam jó nagy pofont. Aztán később elkezdett egy nappali iskolát, úgy, hogy én voltam az egyedüli kereső. A fiunk születésekor pedig teljesen egyedül maradtam, egy olyan házban, ahova még a víz sem volt bekötve, a kútról kellett behordanom. Talán fel sem merült benne, hogy nem hagyhatja így magára a családját, ez mégis borzasztó rosszul érintett. A hétvégenként dolgozott, amiért persze hálás voltam, és ahhoz, hogy idáig eljussunk, mind a kettőnknek sokat kellett tenni és nélkülözni. Az első tíz évben megszületett mind a három gyermekünk, és közben megállás nélkül dolgoztunk. Nem jártunk társaságba, nem mentünk kirándulni, semmi másról nem szólt az életünk, minthogy tepertünk azért, hogy feljebb jussunk. Amikor agyvérzést kaptam, újra kellett tanulnom beszélni. És képzeld, ő annyira csak a munkának élt, hogy két hónap után visszaküldött dolgozni, pedig megszólalni is alig bírtam, de ez őt nem érdekelte.
– A gyerekek megszületése milyen változást hozott az életetekbe?
– Csak még nehezebb lett elviselni ezt a nyomasztó helyzetet, főként azért, mert a kicsikkel is kíméletlenül bánt. Ha sírtak, nem mehettem oda hozzájuk, mondván, úgyis elhallgatnak. Konkrétan mindenbe beleszólt, még abba is, hogyan törődöm a gyerekeimmel. Olyan nem volt, hogy valamiben rám hagyatkozott volna, mindent ő akart irányítani és uralni. Megpróbáltam megvédeni a gyerekeket, de engem is ugyanúgy elnyomott. Csak utólag derült ki, hogy a gyerekek ezt úgy élték meg, hogy nem álltam ki mellettük. Mi ketten még beszélgetni sem tudtunk egymással, mert ő nem volt rám kíváncsi, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam attól, hogy nincs ráhatásom a történésekre, a saját életemre.
– Hogyan tettetek pontot egy-egy konfliktus végére?
– Ilyenkor soha nem mondta, hogy igazam van, és gyakran két-három hétig nem is szólt hozzám.

Mindent büntetéssel akart megoldani. Én a fél életemet büntetésben töltöttem, mert mindig volt valami, ami nem egyezett a férjem elképzeléseivel.

– Egyáltalán voltak jó pillanataitok?
– Nem emlékszem… A rossz emlékek mellett eltörpültek a jó dolgok. Miután rendeződött az anyagi helyzetünk, elmentünk nyaralni, de akármilyen szuper helyen is voltunk, soha nem tudtam igazán felszabadultan érezni magam. Mindig csak játszottam a szerepemet, mert azt kellett mutatni kifelé, hogy minden rendben van, közben meg belülről feszített az egész. Most akármilyen szerény körülmények között is élek, jobban érzem magam, mint valaha, mert rendes emberekkel veszem körül magam, akik elfogadnak és szeretnek. A volt férjem szemében mindig csak a hibáimat láttam. Ennek ellenére reggelente úgy ébredtem, hogy ma bebizonyítom neki, hogy igenis jó anya, feleség és üzletasszony vagyok. De ő minden áldott nap ennek az ellenkezőjét igazolta. Még ha a lelkem is kitettem, akkor is csak azt éreztette velem, hogy semmirevaló vagyok. Sajnálom, hogy későn eszméltem rá, hogy ennél többet érdemlek.
– Nemcsak szavakkal, hanem fizikailag bántott?
– Kaptam tőle egy-két pofont, de a szavaival, sokkal inkább a porba tiporta az önbecsülésemet. Igazából erre csak akkor jöttem rá, amikor megvettem a Szavakkal verve című könyvet – azok a sorok szembesítettek a valósággal. Titokban olvastam, hogy ne lássa senki, mert annyira szégyelltem, hogy engem is érint ez a téma. A saját életemre ismertem rá, kívülről láttam a férjem viselkedését, és azokat a játszmákat, amiket mi nap mint nap lejátszottunk egymással. Ha finoman szóvá tettem, hogy nem érzem jól magam a bőrömben, és jó volna, ha beszélgetnénk, akkor azt egyből támadásnak vette, és azt vágta hozzám, hogy ha valami nem tetszik, akkor nyugodtan elmehetek. Miután elolvastam a könyvet még tíz évig vártam a csodát, hátha észhez tér és megváltozik. Nekem mindig hosszú idő kell, hogy meghozzak egy fontos döntést, ráadásul számomra a család mindig is az első helyen állt, ezért el sem tudtam, képzelni, hogy széthulljon… De miután a gyerekek kirepültek, már könnyebb volt döntenem, magamért. Amikor elmentem, mindent leírtam nekik egy levélben, és többet nem is beszéltünk róla. Nem szeretnék gyűlölködni, és bántani az apjukat, mert nagyon szeretem őket, és jó kapcsolatban akarok maradni velük.
– Az elmúlt tíz évben kezdted újra felépíteni önmagad.
– A könyv felébresztett, aztán el kezdtem szakemberhez is járni. Lelkileg annyira megerősödtem, hogy egyre inkább ki mertem állni magamért, és akkor már nem engedtem, hogy a férjem átgázoljon rajtam. Úgy gondolom, hogy rendes felesége voltam, rám volt írva, hogy foglalt vagyok, mégsem bízott meg bennem soha, egy percig sem. Folyamatosan győzködtem magam, hogy ez így nem mehet tovább, mert lehetetlen úgy leélni egy életet, hogy folyamatosan bizonygatni kell az igazamat.
– Mi volt az, ami évekig visszatartott, ami miatt azt mondtad, hogy inkább küzdesz tovább?
– Azzal magyaráztam meg magamnak, hogy mégiscsak jó így nekem, hogy vannak az enyémnél sokkal rosszabb sorsok is, hiszen nekem legalább anyagilag megvan mindenem. Persze a gyerekeknek sem szerettem volna ezzel fájdalmat okozni, mert így is sok rosszat kaptak az évek során. Nagyon sajnálom, hogy így alakult az életem, és a gyermekeimmel nem tudtam elég időt tölteni, de az unokáim életében már szeretnék jelen lenni.
–  Most újjászülettél.
–  Teljesen. Régen mindig lehajtott fejjel vásároltam a piacon, nem mertem az emberek szemébe nézni, mert azt hittem, hogy ők is olyannak látnak, mint a volt férjem, hogy semmire sem vagyok jó. Aztán egyszer csak kinyílt a világ, és már mosolyogva köszöntem az ismerősöknek. Régen nem mertem társaságban megszólalni, és azt hittem, hogy humorérzékem sincs.
– Közben pedig a férjednek nem volt egy csepp humora sem.
– Abszolút megfagyott körülötte a levegő. Ha ő megjelent, miközben mi nevettünk és jól éreztük magunkat, mintha elszállt volna a jókedv.
– Szerinted a külvilág szemében, milyen kép alakult ki róla?
– Általában tisztelik az emberek, mert kifelé azt mutatja, hogy tökéletes. Mivel vezető pozíciót tölt be, felnéznek rá, azt viszont nem tudták, hogy otthon milyen tudott lenni.
–  A környezeted ebből vajon mit érzékelt?
–  Igazából semmit, mert zárkózottan éltünk, ráadásul nálunk sosem volt hangos veszekedés vagy ajtócsapkodás, hiszen mindig az volt, amit a férjem akart.
– A családod tudta, hogy mit élsz át?
– Szerintem nem, mert sosem panaszkodtam nekik, de talán egy idő után már szavak nélkül is érezték, hogy mi történik velem.
– Egy ilyen kapcsolatból való kilépés borzasztó nehéz lehet. Mivel volt a legnehezebb megküzdened?
– Amikor azzal szembesültem, hogy a férjem nem akarja megosztani a közösen szerzett tulajdonunkat, hanem kizárólagos jogot formál rá, ki kellett találnom, hogyan tovább. És képzeld, ő és a barátja annyit beszélt a lelkemre, miközben megígérte, hogy megváltozik, hogy én elhittem neki, és visszamentem hozzá. Utólag már nagyon bánom, mert a következő négy évben mindent úgy alakított, hogy semmihez se tudjak hozzáférni. Meggyőződésem, hogy ezzel az volt a célja, hogy tönkre tegyen, és bebizonyítsa a saját igazát, hogy nélküle nem vagyok képes boldogulni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy megállok a saját lábamon is, bár nem érzem az anyagi biztonságot, mert a tartalékom, amihez hozzáférhetnék, hiányzik. Pedig rengeteget dolgoztam én is azért, hogy ilyen idős fejjel ne kelljen félnem a holnaptól.
– Mi tartotta benned a lelket?
– Az üzletben sikerélményem volt, ott megnyugvásra találtam. Szinte menekültem otthonról, mert a munkahelyemen elfelejthettem a bánatomat. A mai napig boldogsággal tölt el, amit csinálok.
– Akkor négy év után sem jött el az ígért változás?
– Természetesen minden ugyanolyan maradt. Akkor már határozottan kijelentettem, hogy ezt fejezzük be. Itt a vége. Semmi értelme nincsen. Csak arra volt jó az utolsó pár év, hogy mindentől elzárjon, és konkrétan ellehetetlenítsen anyagilag. Persze futott még pár kört, bizonygatta, hogy megváltozik, de akkor már nem tudtam hinni neki.

Képzeld, az egyik barátnőm korábban megjósolta, hogy hatvanéves koromban el fogok válni. És így lett. Akkor úgy éreztem, hogy végre a saját életemet akarom élni. Az első év nagyon kemény volt, mert a volt férjem mindent megtett, hogy ne tudjak új életet kezdeni: az volt a célja, hogy négykézláb csúszva menjek vissza hozzá.

– Kire tudtál támaszkodni?
– A barátaim segítsége nélkül talán nem is tudtam volna felállni a padlóról. Maximálisan támogattak érzelmileg, és most is van két-három ember, akikre mindig számíthatok, akiknek mindent elmondhatok. Hatalmas dolog, hogy nem kell magamban tartanom a problémáimat, hanem megoszthatom velük, és ez már önmagában képes segíteni.
– Emlékszel még az első estére, amit már egyedül töltöttél?
– Gyönyörűséges volt. Kinyithattam az ajtót úgy, hogy nem szólt bele senki, felkapcsolhattam a villanyt, ha este még olvasni akartam, és huzatot csinálhattam a szobában. Apróságnak tűnhetnek, de nekem negyven év után óriási dolgot jelentettek. Az életem hátralévő részét már úgy szeretném leélni, ahogy nekem jó. Nagy kő esett le a szívemről, hogy képes voltam ennyi év után kilépni a rossz házasságomból. Azóta más ember lettem, és ugyan tisztában vagyok vele, hogy jönnek még nehézségek az életemben, amiket egyedül kell majd megoldanom, de már nem félek attól, hogy nem fog sikerülni. Időnként elesek ugyan, de újra talpra állok, és lesöpröm magamról az út porát. Megyek tovább, mosolyogva.