Évek óta hobbifutó vagyok, és amikor beköszönt a jó idő, örömmel húzom fel a sportcipőmet, hogy rójam a kilométereket, hiszen a futás nemcsak egészséges, de mentálisan is feltölt. Jelenleg 10 km-nél nem futok többet, mert ennyi esik jól, viszont mindig csodálattal figyeltem azokat a sportolókat, akik le tudnak futni maratonokat vagy akár ultramaratonokat. De hogyan képesek rá? Elhatároztam, hogy egy profi futónál keresek választ a kérdésemre. Ámulattal hallgattam Toldi Péter, a Hell Ultra 480 km-es versenytáv győztesének a történetét arról az emberfeletti teljesítményről, amit véghez vitt. Nemrégiben ugyanis a Himalájában bizonyította mérhetetlen erejét és kitartását. Most végre lehetőségem nyílt megtudni, hogyan éli meg egy profi a világ egyik legkeményebb futóversenyét, és mit tanácsol a kezdőknek.

– Honnan ered a futás iránti rajongásod?
– Sokféle sport érdekel, azonban a futást bárhol végezhetem, így ez volt a legkézenfekvőbb, ebben tudtam a leggyorsabban fejlődni. Kezdetben csak itthon, Szegeden róttam a kilométereket, aztán rájöttem, hogy akár egy szakmai úton vagy nyaraláson is edzhetek, ha viszek magammal egy pár cipőt és egy futónadrágot. Ez hatalmas előny, a másik kedvencemmel, a hegymászással szemben. Szegediként ez utóbbi elég nagy rákészülést igényelne, mert össze kellene pakolni hozzá a megfelelő felszerelést, elutazni külföldre, a magas hegyekbe, ami körülményessé, időigényessé és költségessé is tenné. Ahhoz viszont, hogy eleinte megszeressem a futást, néhány hét kitartó gyakorlás kellett, de a kezdeti nehézségek után már tudtam élvezni kisebb távokat. A következő lépcsőfok körülbelül egy évtizedig tartott, amikor félmaratonokat, maratonokat futottam. Ez idő alatt nem a távot szerettem volna növelni, hanem az időmet javítani. Amikor elértem a képességeim határát, és már nem tudtam tovább fejlődni, sorozatos kudarcélmények értek, pedig komolyan edzettem és dolgoztam a sikerért. Akkor támadt az az ötletem, hogy elindulok egy ultratávon. Vissza akartam szerezni a futásnak azt az élményét, amelyet régebben éreztem mindenféle magamra aggatott nyomás nélkül.
– Hogyan jutottál el az 5-10 km-es távoktól az 500 km-es ultrafutásokig?
– Az első ultrafutó versenyem hatalmas élmény volt. Nem volt semmiféle elvárásom magammal szemben, ráadásul egy motiváló közegben találtam magam. A hosszabb távra ugyanis kevesebb versenyző nevezett be, emiatt sokkal családiasabb volt a hangulat. Nagy lendületet kaptam ahhoz, hogy ilyen versenyeken induljak, és persze az is imponált, hogy le tudtam futni 80 km-t. Nagyon jó érzés volt, hogy azt az energiát, amit beleteszek a sportba, vissza is kapom, és látom az eredményét. Egyre tapasztaltabb és erősebb lettem, ugyanakkor azt vettem észre, hogy felkészültségben egyre közelebb kerülök azokhoz a versenyekhez, amelyeket előtte az „álom kategóriába” soroltam. Aztán az álomból fokozatosan valóság lett! Futottam 80 km-t, aztán teljesítettem 100-at, utána pedig már gyakorlatilag az volt a célom, hogy egy 200 km fölötti távot is végigcsináljak. Bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok rá, és elkezdtem felkészülni híresebb versenyekre is, mint amilyen pl. a Spartathlon. Ez egy nagyon hosszú, fokozatos folyamat volt, hiszen közel tizenöt év alatt jutottam el odáig, hogy az Authentic Phidippidest is teljesítsem, amely egy 500 km-es verseny. Ekkor fordult meg először a fejemben, hogyha ezt a távot Európában, tengerszinten tudom teljesíteni, akkor csak szorgalom kérdése, hogy magashegyi környezetben, a Himalájában is megtegyem.
– Milyen intenzitással edzel a felkészülési időszakban?
– A Hell Ultrára úgy készültem, hogy fokozatosan haladtam a teljesítendő célok felé, mert mindennek az az alapja, hogy mennyire terhelhető a szervezetem. Évről évre növeltem az edzés mennyiségét és minőségét. Az idei évben, a legkeményebb időszakban hetente tízszer edzettem, ami nyolc futóedzést és két erősítést jelentett. Hetente átlagosan 150 km-t futottam, és az olyan napokon, amikor két futóedzésem volt, akkor hajnalban futva mentem Szegedről Hódmezővásárhelyre, a munkahelyemre, majd délután, munka után, vissza Szegedre. A futáshoz elég sok, bejáratott útvonalam van, és azokból attól függően választottam, hogy mekkora távot kell az adott edzésen teljesítenem. Vannak úgynevezett feladatos edzéseim is, amelyekhez fontos a megfelelő pályaminőség és a forgalommentesség. Ilyenkor a Ligetben vagy a töltésen futok. Emelkedős edzéseket Szegeden csak futópadon tudok végezni otthon, a garázsomban.


– Ekkora távokra biztosan mentálisan is készülnöd kell.
– Ez így van. A mentális felkészülésem nagy része az edzéseken történik. Ezen kívül vannak speciális gyakorlatok, amiket nagyobb versenyek előtt végzek. A felkészülés részeként alaposan kielemzem és megtanulom a verseny útvonalát, hogy pontosan tudjam, merre kell mennem. Ez segít, hogy vizualizáljam a pályát, és elképzeljem magamat különböző helyzetekben, ahogy haladok előre. Gyakran szimulálok olyan nehezebb körülményeket – például hideg időt, éhséget, sötétség miatti eltévedést –, melyekkel a verseny során találkozhatok, és ilyenkor végiggondolom, hogyan kellene reagálnom rájuk. Ezek a gondolatkísérletek természetesen mindig pozitív kimenetelűek, hiszen közben azon agyalok, hogy mi lenne a legcélravezetőbb az adott szituációban. Ennélfogva, ha verseny közben merül fel egy-egy ilyen helyzet, akkor már ismerősként hat rám. Nem mondom, hogy könnyebb lesz tőle, viszont nem esek kétségbe, mert olyan érzésem van, mintha már átéltem volna.
– Hogyan reagálsz a váratlanul felmerülő problémákra?
– Ez helyzetfüggő. Például ezen a versenyen voltak emésztési problémáim, de mivel idestova tíz éve foglalkozom ultratávfutással, és elég sok nagy versenyt teljesítettem már, rengeteg tapasztalatot szereztem. Ha például felfordul a gyomrom, vagy hányingerem van, ne adj’ isten, tényleg hányok, már olyankor sem jövök zavarba, mert tudom, hogy mit kell tennem. Mondjuk hányás esetén csupán kiürül a gyomor, ami persze egy külső szemlélőnek vagy kezdő futónak látványos és ijesztő dolognak tűnhet, azonban ebben a sportban ez abszolút nem tragikus. (mosolyog)
– Fel lehet készülni arra, hogy minimális alvás mellett is képes legyél futni?
– Erre nem lehet felkészülni, mert ez leginkább alkatfüggő. Vannak, akik a hétköznapokban is kialvatlannak érzik magukat, ha nem alszanak nyolc órát. Én már gyerekkoromban is hajnalban kukorékoltam a nyári szünetekben, és most is elboldogulok 4-5 óra alvással a hétköznapokban. Persze a nagy versenyek előtt tudatosan igyekszem kialudni magamat, és már a megelőző héten napról napra növelem az alvásidőmet. Ha nem is tudok 8-9 órát aludni, akkor is igyekszem ágynyugalomban, teljesen relaxált állapotban töltődni. Ezt a versenyt éjszaka tíz órakor indították el, úgyhogy azon a napon már csak a pihenésre koncentráltam. Amúgy veszélyes tényező lehet az éjszakai rajt, mert csak rajtam áll, hogy aznap reggel az ébredés után hogyan használom ki a napomat. Tavaly ennek a versenynek a féltávú betétszámát futottam, ami nagy tanulság volt számomra! A rajt reggelén hét órakor ébredtem, és szervezési sajátosságok és hibák miatt aznap már nem is tudtam aludni. Tizenöt órányi ébrenlét után, este tízkor startoltunk el. A verseny alatt túlságosan hamar kezdtem fáradni, mire rájöttem, hogy tízórányi futást ugyan még simán bírnék, de akkor a napközbeni tizenöttel együtt, összesen már huszonöt órája lennék talpon. Az idei évben már ebből is okulva, sokkal közelebb foglaltam szállást a starthelyhez, és a saját kezembe vettem a napom megszervezését, így az időt ágyban töltöttem, úgyhogy még a rajt előtti néhány órában is tudtam aludni, tehát sokkal pihentebben indultam el. Az alvással is lehet ugyanis időt spórolni. A legutóbbi versenyemet, a Hell Ultrát például úgy nyertem meg, hogy bár a versenytársam képzett tengerészgyalogos volt, de nagyobb volt az alvásigénye, mint nekem, ezért a verseny alatti pihenőidőiben tudtam vele szemben annyi előnyt szerezni, ami kitartott a verseny végéig.


– Egyensúlyban tudod úgy tartani a versenyzést a mindennapjaiddal, hogy ne legyenek egészségügyi problémáid?
– Ez a sport rendkívül megterhelő tud lenni, ha túlzásokba esünk. Azonban, ha okosan csináljuk, akkor sokat nyerhetünk vele. Én úgy tekintek a versenyekre, mint a munkám gyümölcseire, és nagyon élvezem őket. Ugyanakkor igyekszem egyensúlyt tartani az életem és a futás között. Évente legfeljebb két hosszútávú versenyen indulok, hogy elkerüljem a túlterhelést. Idén például a Hell Ultra volt az egyetlen 200 km feletti távom, előtte egy 100 kilométeres és egy 12 órás versenyen vettem részt. Tehát ez volt az idei harmadik és egyben leghosszabb táv, amit teljesítettem. Most befejeztem az idényt, és egy hónapig regenerálódok, majd augusztusban újra kezdem az alapozást a jövő évre. Nem titok, hogy ez a legutóbbi verseny nagyon legyengített. Öt kilót fogytam, és ahhoz is egy hét kellett, hogy újra rendesen tudjak aludni. Az ilyen kihívások hatalmas sokkot jelentenek a szervezetemnek, viszont évi egy-két ilyen alkalmat még képes tolerálni, a folyamatos felkészülés során pedig fokozatosan tudom adagolni a terhelést. És persze odafigyelek a pihenésre is, hiszen az ugyanolyan fontos! Ezek miatt nem sérülök le. Az egész éves edzés és felkészülés összességében jót tesz az egészségemnek, és fittebb vagyok, mint sok huszonéves. Ha csak ezt az öt napos versenyt ragadnánk ki az év 365 napjából, az igazságtalanul torz képet kapnánk, hiszen az év összes többi napján az egészségemet építem és ez összességében nagyon kedvező.
– Hogyan reagál a szervezeted az időjárás változásaira?
– A hőmérsékleti akklimatizáció még lassabb folyamat, mint a magaslati. Ahhoz, hogy a változásokhoz hozzá tudjak szokni, a teljes anyagcserémnek alkalmazkodnia kell. Arra pedig végképp nem lehet felkészülni, hogy egy napon belül az egyik helyen, például a völgyben 20 C° van, majd mire felérek a hágóba, 0 C°-ra csökken a hőmérséklet. Ezért fontos a megfelelő öltözet. Fontos szabály ilyenkor, hogy nem szabad spórolni az időt az öltözésre és a vetkőzésre, mert sokkal többet veszíthet az ember, ha túlhevül vagy kifagy a versenyből!
– Egy ilyen versenyen tudsz gondoskodni a megfelelő higiéniáról?
– Sejtheted, hogy ez nem egy tündérmese! Ismerek olyan női futót, aki egy többnapos verseny közben fogat szokott mosni, mert felfrissül tőle, és utána újult erővel tudja folytatni a küzdelmet. Ez számomra most például mellékes volt. Fürdeni sem szoktunk ilyenkor. Hogy miért? Most a verseny elejétől kezdve az országút szélén kellett futnom, így az autók és teherautók füstje, felvert pora mind rátapadt a megizzadt bőrömre és a ruhámra. Volt olyan szakasz, ahol burkolat sem volt az úton, és ott iszonyatos porban kellett futnom, léteznem. Majd egy másik szakaszon havazni kezdett, és a hó a ruhámon olvadt meg. Már a második napon úgy néztem ki, mint egy bányász. Amikor a frissítőpontokon megálltam pihenni, az első dolgom az volt, hogy megmossam a kezem és az arcom, hogy legalább egy rövid idő erejéig embernek érezhessem magam. Még annak ellenére is, hogy amikor pár perc múlva újra elindultam, már néhány lépés után ugyanolyan poros és koszos voltam, mint előtte. Úgy néztem ki, mint egy ördög. (nevet)


– Mire gondoltál futás közben?
– Bevallom neked őszintén, hogy egy ilyen hosszú versenyen az a szellemi ébrenlét, ahogy te meg én most érzékeljük a világot, körülbelül csak 10-15 óráig tart. Azután fizikailag és szellemileg is oly mértékben kezdek elfáradni, hogy az agyam egy másik tudatállapotba kapcsol, ugyanis egyre több mindenem fáj, és az egész szervezetem kezd kimerülni. Ilyenkor az idegrendszer próbálja óvni, védeni önmagát. Ezt úgy kell érteni, hogy szépen, lassan lekapcsolgatja a perifériákat, mindazt, amire éppen nincs szükségem, vagy ami gátolna a futásban. Idővel olyan állapotba kerülök, amit nehéz szavakkal kifejezni. Érzékelem a külvilágot, és folyamatosan figyelem azokat a dolgokat, amiket kezdetben is: például, hogy hány órája vagyok versenyben, hol tartok a pályán, és közben tájékozódom, viszont a fájdalomérzékelésem egy idő után eltompul a permanenssé váló fájdalmak miatt. A gyomrommal is hasonló volt a helyzet: megpróbáltam másra koncentrálni, így idővel a fájdalomérzet csökkent, mert a szervezetem hozzászokott. Ebben az állapotban az időérzékem is torzul, és fél napok tűnnek el, mert a verseny során más dolgok válnak fontossá. Még anno, kezdő ultrafutóként úgy terveztem, hogy pszichés felkészülésként verseket és idézeteket tanulok be, hogy majd mantrázhassam őket a holtpontok alatt. Azonban a legnehezebb pillanatokban, amikor szenvedek, sohasem a fennkölt gondolatok jutottak az eszembe. Manapság már csak arra koncentrálok, hogy továbbmenjek, és szépen lassan vége legyen az egésznek. Összeszorítom a fogam, és próbálom elfogadni a helyzetet, tudva, hogy idővel javulni fog. A holtpontok leküzdése a motiváción és a fókuszon múlik. Ezen a versenyen bármi történt, objektíven tudtam kezelni a helyzetet. Erre példa a verseny egyik kritikus szakasza, amikor még a víz sem maradt meg bennem. Tudtam, hogy ez így nagyon kockázatos, és nem akartam túlfeszíteni a húrt, úgyhogy fél napot adtam magamnak, hogy rendbe jöjjek. Ha nem sikerült volna megoldani ezt a problémát, akkor kiszálltam volna a versenyből.
– Nyerni mentél?
– Igen. Az eddigi eredmények alapján tudtam, hogy ez nem tömegrendezvény lesz. Sőt! Az egész világon csak három ember fejezte be előttem ezt a versenyt. A korábbi pályacsúcstartó, Szőnyi Ferenc ultratriatlon világbajnokunk volt. Mivel én futó vagyok, és az eddigi közös futóversenyeinken rendre jobban szerepeltem, mint ő, ezért bíztam a győzelemben. Úgy gondoltam, ha sikerül végigmennem a távon, akkor itt is jobbat futok nála. Tehát a saját képességeim alapján arra számítottam, hogyha elkerülnek a vis major helyzetek, akkor megdöntöm a pályacsúcsot.
– A blogodon említed, hogy volt olyan pillanat, amikor fel akartad adni a versenyt. Mit éreztél volna másnap, ha ezt hagyták volna a társaid?
– Nagy Katalin ultrafutó, aki amerikai állampolgár, azt nyilatkozta egyszer, hogy egy 24 órás világbajnokság előtt az amerikai szövetségi kapitány azzal az üzenettel engedte őket pályára, hogy ha holtpontra jutnak, vagy fel akarják adni a versenyt, mert annyira szenvednek, akkor gondoljanak arra, hogy a futam csak 24 óráig tart. Viszont, ha idő előtt kiszállnak, az, az életük végéig fájni fog! Én négy nap után, húsz kilométerrel a verseny vége előtt akartam feladni. Keresztülfutottam a Himaláján hidegben, melegben, megküzdöttem a gyomorproblémámmal, és minden felmerülő akadállyal, de húsz kilométerrel a cél előtt eltévedtem. Sötét éjszaka volt, és szakadt az eső. Mire rám talált a kísérő csapatom, addigra tökéletesen eléheztem és kifagytam. Olyan fáradt voltam, hogy miután megtaláltak, a meleg autóban elaludtam beszéd közben. Fizikálisan, mentálisan és leginkább érzelmileg értem el a határaimat. Így utólag hihetetlen, de eljutottam arra a pontra, ahol a hatalmas fáradtság és a sok negatív élmény erősebbé vált, mint a motivációm, így végül megtörtem, hiába volt csupán húsz kilométer hátra a versenyből. Leállítottam az órámat, és közöltem a többiekkel, hogy feladom. Kértem őket, hogy vigyenek a szállásunkra. Csak arra vágytam, hogy egy forró zuhanyt vehessek és aludhassak. Hál’ istennek, a fiúk nem hallgattak rám. Közel egy óráig tartott, mire rábeszéltek, hogy fejezzem be a távot.  Az utolsó szakaszt a kísérőm és barátom, Ankush Kumar társaságában gyalogoltam le, mert már képtelen voltam futni, de ha nincs a csapatom, feladtam volna!


– Volt a verseny közben halálfélelmed?
– Nem. A természet közelsége, a magány és a sötétség inkább megnyugtat, mintsem félelemmel töltene el. Ugyan az egyik éjjel a hegyekben találkoztam egy nagymacskával is, de az egész kaland pár másodperc alatt lezajlott, és én a természetben egyébként sem félek. Sokkal jobban tartottam az akklimatizációs időszak alatt az alacsonyabban fekvő városoktól, ahol nagy tömeg és rengeteg hangos szórakozóhely volt. Az esti utcákon való áthaladás jobban megviselt, mint az, amikor egyedül voltam a sötét erdőben, vagy a hegytetőn.
– Nagyon sportszerű volt tőled, hogy azt mondtad az ellenfelednek, amikor utolért, hogy ő fog nyerni. Miből gondoltad ezt?
– Azért, mert ő gyorsabban mozgott a pályán, mint én. Én ugyan kevesebb alvással rendszeresen elhúztam tőle, de minden alkalommal utolért. Ezért mondtam neki, hogy ha ezt végig bírja, és többször már nem áll ki aludni, akkor meg kell nyernie a versenyt. Tényleg jobb állapotban volt nálam: többet aludt, okosabban frissített, így nem voltak emésztési problémái. Én a gyomorfájással és a hányingerrel lassabban haladtam, mint egy egészséges, jó állapotban lévő futó. Azonban neki nagyobb alvásigénye volt, mint nekem, és még az utolsó napon is meg kellett állnia aludni. Én ez idő alatt is haladtam a saját iramomban, és elegendő előnyt szereztem ahhoz, hogy elsőként érjek célba. Habár éles küzdelmet folytattunk, mindketten versenytársként tekintettünk egymásra, nem ellenségként. Sőt! Ha nem vagyunk egymásnak, valószínűleg bármelyikünk rosszabb idővel ért volna célba.
– Mit éreztél a győzelem pillanatában?
– Nehéz elmondani. Katartikus élmény volt! Alig hittem el, hogy végigcsináltam. Rengeteget dolgoztam érte, hogy az álmom valóra váljon. Amikor tavaly a féltávú verseny után hazaértem, tudtam, hogy csak pár évem van, hogy ebben a fizikai állapotban maradjak, így mihamarabb meg kell próbálnom elérni a célomat. Nagyon sok áldozatot vállaltam én is, a családom is, de utólag megérte! Még manapság is felfoghatatlan érzés, hogy sikerült túlszárnyalnom azt, amit korábban az idoljaim elértek.


– Veled is előfordul, hogy nincs kedved futni?
– Hát persze! Mindig arra kondicionálom magam, amit éppen teljesítenem kell. Például pihenőnapon, amikor csak 5 km-t futok, már a harmadik után alig várom, hogy vége legyen! Vagy nagyon nagy melegben, hidegben, esetleg esőben én sem vagyok kint szívesen. És az újrakezdés is nagyon nehéz! Mindegy, hogy „hány száz” kilométeres versenyt teljesítettem korábban, a pihenőidőszak elmúltával nekem is nagyon nehéz újrakezdenem a munkát. Ezeket a dolgokat én is ugyanúgy viselem, mint bárki más. Tudatában vagyok annak, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy fél év múlva akár több száz kilométert tudjak lefutni, és hogy mindezt meg is tudom tenni, de ettől még egyetlen métert sem könnyebb megtennem, mint bárki másnak.
– Mit tanácsolsz a kezdő futóknak?
– Azt szoktam mondani, hogy én sosem akartam ultrafutó lenni, és most sem vágyom arra, hogy az legyek. Szerintem nem ezek a távok vagy a státuszszimbólumok a fontosak. Én egyszerűen imádom ezt a sportot, és élvezem, hogy akár több napon keresztül belemerülhetek, miközben rengeteg élményt szerzek. Szerintem az a legfontosabb, hogy a kezdők megszeressék magát a futást, akármekkora távot is szeretnének teljesíteni! Tisztában kell lennie azzal, hogy amíg nem alakul ki a szükséges állóképesség, addig a futás nehéznek tűnhet, ennélfogva azt tanácsolom, hogy tartsanak ki az első pár hét során, és fokozatosan terheljék magukat. A kezdeti nehézségek után már könnyebb lesz mozgásban maradniuk, és alkalmuk lesz megszeretni, majd megérteni ezt a csodálatos sportot.
– Mi a következő célod?
– Most egy hónapig regenerálódok, amit aktívan teszek, hogy ne essek ki teljesen a formámból. Ilyenkor átmozgató és erőfejlesztő edzéseim vannak. Április végén egy 1080 km-es táv vár rám Spanyolországban, ami teljesen új kihívást jelent. A versenyt 18 szakaszra bontották, napi 60-80 km-es etapokkal. A fő kihívást itt a sorozatterhelés jelenti majd, s mivel saját magam edzője vagyok, ez szakmai szempontból is új próbatétel a számomra. Még soha nem álltam ilyen jellegű és mértékű terhelés előtt, úgyhogy augusztustól azon dolgozom majd, hogy megfelelően felkészüljek rá.

Fotók: Hell Race hivatalos versenyképek