A Fővárosi Nagycirkuszhoz kötődő emlékeink elevenen élnek bennünk, a gyerekkorunkba repítenek vissza. Felnőttként azonban könnyen elfeledkezünk arról, hogy ez a csodákkal teli hely számunkra is tartogathat ámulatba ejtő pillanatokat, pedig időről időre szükségünk lenne arra, hogy előcsalogassuk a bennünk élő, önfeledten szórakozó gyermeki énünket, akiről az évek során talán teljesen el is feledkeztünk. A cirkuszban azonban újra megtapasztalhatjuk, hogy varázslat márpedig létezik, és nem csak a porondon.

Az elmúlt években a cirkuszművészet hatalmasat változott. Ezzel akkor szembesültem, amikor egy kellemes nyári napon előadásra érkeztem a Fővárosi Nagycirkuszba. Itt ugyanis egészen mást kaptam, mint amire számítottam. Ha arra a felejthetetlen délutánra gondolok, önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám.


Az elképesztő látványvilág a mesék birodalmába repített, miközben gyermeki áhítattal, lélegzet-visszafojtva néztem a művészek produkcióit. Az emberfeletti teljesítmények sorát a közönség hangos ovációval jutalmazta. A Fővárosi Nagycirkusz nyári műsorában fontos szerepet kaptak az élőben felcsendülő dalok, minden kifinomult mozdulat, színpadi megoldás, fény- és hanghatás együttesen hatott, elementáris erővel. A Csillagok, égbeli tűk (Stars, Like Pins on the Sky) című előadás több egy látványosan és szórakoztató nagyprodukciónál, hiszen tele van a felnőttek és a gyerekek számára egyaránt érthető gondolatokkal, felvetésekkel, miközben a mai világ legégetőbb kérdésére reflektál, arra, hogy mi tegyünk mi, emberek, hiszen mindannyian tudjuk, hogy komoly baj van a Földön, a Földdel – mert valamit rettenetesen elszúrtunk. A műsorszámok az ezzel kapcsolatos kérdéseket jelenítik meg, és adnak rájuk lehetséges válaszokat. A cirkuszművészet a maga példáin keresztül mutatja meg, hogy mi lehet a megoldás, milyen bátorítást kaphatunk tőle: empátiát, egymásra való értő odafigyelést, egymás kölcsönös elfogadását, és annak a lehetőségét, ha összefogunk, akkor közösen, emberfeletti tettekre vagyunk képesek. Együtt – kéz a kézben, egymásra utalva, közösen cselekedve.
De ez még nem minden! A Fővárosi Nagycirkuszban ugyanis a világon egyedüli módon rendszeresen tartanak úgynevezett audionarrált előadásokat is a vak és gyengénlátó közönség számára. Elképzelni sem tudtam, hogyan lehet az alapvetően vizualitással és látvánnyal megjelenő cirkusz műfaját ily módon láthatóvá tenni, de most már határozottan kijelenthetem: a Nagycirkuszban ez sem lehetetlen!

A Fővárosi Nagycirkusz főigazgatójával az újonnan bemutatott darab kapcsán beszélgettünk, de mesélt nekünk a különleges audionarrációs műfajról is.

– Ez a fajta cirkusz már merőben más, mint amilyen a mondjuk húsz évvel ezelőtti volt. Úgy tűnik, lépést tart a világgal, és vele szinkronban változik.
– Szinte minden művészeti ágban megfigyelhető egy ilyen típusú átalakulás. Ahogy az irodalomban, az építészetben vagy a festészetben voltak nagy stílusváltások, ugyanúgy a cirkuszművészet is formálódik. Az összes előadóművészeti ág közül talán ebben figyelhető meg a legintenzívebb átalakulási, fejlesztési, fejlődési folyamat. Ennek a megújulásnak pedig a budapesti Fővárosi Nagycirkusz az egyik úttörője. Bennünk az a vízió él, hogy a cirkusz, mint műfaj igenis képes a művészvilághoz kapcsolódni és társadalmi üzeneteket közvetíteni. A jelen korban a cirkuszművészet kikéredzkedik a showbiznisz világából, és belép az opera, a színház, a klasszikus zene és az irodalom mellé, velük egyenrangúan. Ennek az átalakulási folyamatnak Budapest az egyik fontos, számontartott és elismert központja, fészke. Szerte a világból érkeznek hozzánk cirkuszi szakemberek – igazgatók, menedzserek, rendezők, koreográfusok, fesztiválszervezők –, hogy megbizonyosodjanak arról és megtanulják tőlünk, hogyan válik alkalmassá a cirkuszművészet a társadalmi üzenetek boncolgatására és ezáltal egy komolyabb, több rétegű katarzis kiváltására.
– Különösen érdemes odafigyelnünk a Csillagok, égbeli tűk című előadásukban elhangzó dalszövegekre, mert az azokban megfogalmazott „üzenet” még kézelfoghatóbbá és átélhetőbbé válik a megjelenő képi világgal.
– Köszönöm, hogy Ön ezt észrevette! Oly sokszor előfordul, hogy egy ismert slágert egyszerűen csak a fülbemászó dallamvilága, jó nyelvezete és érdekes ritmusa miatt hallgatunk meg újra meg újra, vagy éneklünk szívesen – anélkül, hogy végiggondolnánk annak hihetetlenül erős üzenetét. A cirkuszművészet azonban segít nekünk abban, hogy általa megmutassuk és kiemeljük a dalok szövegében rejlő komoly mondanivalót. Pedig a cirkusz egy nonverbális műfaj, itt nem szoktuk meg, hogy a szó ereje jelentéssel és üzenettel bír. Mi most ezt megváltoztattuk, hiszen olyan dalokat válogattunk össze, melyekben minden egyes szónak jelentősége van, és a színpadon látott jelenetek tökéletes összhangban állnak velük.
– A produkcióban külföldi artisták is részt vesznek, mintha ez is a világ sokszínűségre hívná fel a figyelmet.
– A darab üzenetét maga az alapszituáció hozta, amiben mi itt létezünk. Két éve él nálunk több tucat fiatal ukrán menekült, és ezzel párhuzamosan Oroszországból is érkeznek hozzánk művészek. Mi bebizonyítottuk, hogy egy manézson belül az orosz és ukrán emberek tudnak együtt békében élni, egymást segítve dolgozni, alkotni, fellépni. És nemrég megérkezett az etióp csoport is, csupa-csupa fekete bőrű sráccal, egy teljesen másfajta kultúrából, Afrikából. A próbaidőszak során azonban két perc alatt kiderült, hogy mennyi mindent tudunk egymástól tanulni.


– Nem vigyázunk a Földre, tönkre tesszük. Ez nyomasztó tény, és bénító is egyben, de az előadás végén én mégis azt éreztem, hogy megoldást kaptunk a kezünkbe.
– Jó példával járunk elöl, hiszen, ha mindannyian úgy élnénk a világban, ahogy az artisták teszik azt a 13 méter átmérőjű manézson belül – ahol bőrszíntől, nemzeti, vallási és kulturális hovatartozástól függetlenül bíznak egymásban, akár az életük árán is, ahol csapatmunkát végeznek és megvalósítják a csodát, vagyis legyőzik a gravitációt, és felrepülnek a levegőbe – akkor más lenne a világ. Ehhez pedig semmi más nem kell, csak az, hogy hagyják a porondon kívül az ellentéteiket, a viszályaikat, a világról alkotott eltérő nézeteiket. És éppen ezért nem válik szomorúvá és elkeserítővé a produkció végkicsengése, hanem sokkal inkább példaértékűvé, mert nemcsak a problémát vázoljuk fel, hanem megoldást is kínálunk rá. Ez a megoldás pedig nem szájbarágós, hanem ez lesz a darabunk tétje és katarzispontja.
– Ön tudja kívülállóként nézni és élvezni a műsort?
– Minden előadáson folyamatosan a nézők reakcióját figyelem. Azt fürkészem, hogy a különböző korosztályokat melyik műsorszám érinti meg, milyen intenzitással fogadják be, hogyan reagálnak rá. Közben pedig folyamatosan vizsgálom a javítás, a finomítás és az átrendezés lehetőségét. Több mint százszor-százötvenszer megy egy-egy produkció nálunk, bármikor szükség lehet apróbb javításokra, ezért a zsebemben mindig ott van az „újratervezésgomb”. Egyébként nagyon elégedett vagyok a társulattal, nem véletlenül érkeznek a világ minden tájáról, hogy megnézzék az előadásainkat, és tanácsot kérjenek, hogyan lehet ilyen történetmesélő, katarzist kiváltó, a társadalom mindennapi dolgaira reflektálni tudó és ezzel együtt telt házas műsorokat létrehozni.
– Az audionarrált előadást megelőző foglalkozás igazán szívbe markoló volt. Ahogy a munkatársai viszonyultak a közönséghez, abban benne volt az a fajta mély empátia, amiről gyakran csak beszélünk, de itt minden egyes pillanatban, mozzanatban megmutatkozott.
– Sajnálom, hogy ezt a mondatát most nem rögzítettem, mert pont egy óra múlva értekezletem lesz, és jó lett volna lejátszanom a kollégáimnak. Sokat gondolkodtam ezen korábban is, a megoldás talán magától értetődően egyszerű: jó emberekről van szó, és a cirkusz közössége még inkább kihozza az emberekből a jó tulajdonságaikat, a jó oldalukat. Az egész cirkuszművészet arról szól, hogy felszínre hozzuk a bennünk rejlő csodát, a szinte ismeretlen képességeket. Hiszen nem gondolnánk, hogy valaki képes arra, hogy egyszerre nyolc-tíz-tizenkét labdát a levegőbe dobjon, majd elkapjon, és nem hisszük azt sem, hogy tudunk repülni, mégis le tudjuk győzni a gravitációt, és könnyedén áttáncolunk egy sok méter magasan kifeszített drótkötélen. Hinnünk kell abban, hogy a bennünk rejlő pozitív tulajdonságok ott szunnyadnak mindannyiunkban, és ez a közeg, a cirkusz közege mindenkiből kihozza azt a bizonyos jót, vagy még jobbá formálja. Nem kell ehhez semmi különleges dolog, ez egy ilyen hely, ahol a jót keressük egymásban.


– Ezt testközelből is megtapasztalhattam. Önök rácáfolnak arra, hogy egy cirkusz a vakok és gyengénlátók számára nem nyújthat élményt!
– A színházban, mint verbális műfajban az audionarráció már egy ismert tevékenység, több évtizedes múlttal és technikákkal rendelkezik. A nonverbális világban azonban ez ismeretlen, hiszen hogyan is lehetne egy táncot, egy mozdulatot vagy egy cirkuszi repülést képek nélkül leírni.
– Lehetetlen küldetésnek hangzik…
– Mi pár évvel ezelőtt – a kevés egyszeri alkalmat és példát nem számítva a világon elsőként és egyedüliként – mégis azt gondoltuk, hogy ezt egy nagyon tudatos tudományos és praktikus szempontokat ötvöző munkával rákészülve megpróbáljuk, méghozzá rendszeresítve. Az audionarrált előadásaink egyik kulcsa az „előismerkedés”. Ez azt jelenti, hogy a látássérült közönség másfél órával a műsor előtt érkezik a cirkuszba, ahol szigorú protokoll szerint egyrészt gondoskodunk a kényelmükről és az új közegbe való beilleszkedésükről, másrészt pedig megismertetjük velük a darabban használt tárgyakat, rekviziteket, kosztümöket, és találkozhatnak a szereplőkkel is – akár az emberekkel, akár az állatokkal. Ezt a részt a kollégáim belső szleng kifejezéssel élve „tapinak” hívják – a taktilis érzékelés és megtapasztalás játékos rövidítéseként. Ezen a taktilis, érzékelési foglalkozáson az artisták és a műszakis kollégák bemutatják mindazt, ami a produkció szempontjából fontos lehet a látássérült közönségnek, ők pedig így sokkal pontosabb, érzékibb tapasztalatot szereznek már az előadás előtt az anyagokról, a különböző tárgyakról és ezek formájáról, méretéről.
– Hogyan lehet láthatóvá tenni számukra az előadást?
– Három fontos alkotóelem szükséges ahhoz, hogy az agyban összeérve végül megszülessen az élmény és a katarzis. Az első a terem összes zaja: a nézőtársak visszafojtott lélegzete, a sóhajok és a kirobbanó taps hangja. A második elem a zene, ami végigkíséri az előadást, a harmadik pedig az audionarrálást végző kolléganő folyamatos, a sportközvetítések pergő ritmusát a mesélés lágyságával vegyítő információátadása. Hihetetlen munkát jelent két és fél órán keresztül koncentráltan, pontos és célirányos szavakkal, mondatokkal leírni, hogy mi történik a manézsban – ahol egyszerre akár 10-12 előadó is szerepel. A LED-falon és a LED-gömbön közben videó megy, plusz a fényekkel is látványos világot varázsolunk a porondra.


– Önnek mi okozta a legnagyobb kihívást ebben folyamatban?
– Merni kellett új utakra lépni, hiszen míg a színházi audionarrálásban a neutralitás, a visszafogottság és a minimális információközlés az alaptörvény, addig a cirkuszban egy sokkal impulzívabb, élménygazdagabb narrációra van szükség. El kellett jutnunk odáig, hogy a kollégáim megértsék, milyen hihetetlen súlya van a világban egy ilyen új műfaj bevezetésének, és annak, hogy mi állunk a kezdeményezés élére. Ez szerencsére könnyen megvalósult, sőt az a tapasztalatom, hogy a világ számos országából ideérkező, nálunk fellépő világsztárban örök lenyomata marad annak az élménynek, amit itt élnek át először, miközben a nem látó sorstársaik megismerkednek velük, megérintik az izmaikat, megtapintják a jelmezeiket, és kapcsolatba kerülnek a fellépő állatokkal. A művészek számára ez a találkozás lelki többletet ad, ami a munkájukban is megmutatkozik. A tőlük érkező visszajelzések egyértelműen azt mutatják, hogy az ismerkedés pillanatai után az előadás még lélekbe markolóbb lesz.
– Olyan, mintha leomlana a fal a közönség látássérült tagjai és a cirkusz művészei, dolgozói között.
– Erről eszembe jut egy történet. Pár évvel ezelőtt felkértem egy kazah művésznőt, hogy hozza el a galambjait a taktilis előadásunkra. Miközben sétáltunk körbe egy galambbal – a látássérült és vak nézőink talán életükben először fogtak kezükbe madarat –, amikor valami potyogni kezdett a galamb tollaira. Ekkor felnéztünk a kupola irányába, mert azt hittük, onnan csöpög valami… A galambot tartó idomárasszony szeméből potyogtak a könnyek. Azt hiszem, akkor és ott megtörtént a katarzis – erről szól az érzékenyítés. Ilyenkor a nézőtéren helyet foglaló majdnem másfél ezer néző is óhatatlanul bevonódik. Tudják, látják és értik, hogy ott ül harminc ember, aki fejhallgatón keresztül hallgatja, ami történik. Először értetlenül odakapják a fejüket, majd, amint tudatosul bennünk, hogy valójában mi is történik, csodálattal és elismeréssel nézik a munkánkat. Önkéntelenül elérzékenyülnek a nézők is, és így mindannyian közelebb kerülünk egymáshoz. Ez az a közösségi hatás, amiben a cirkusz nagyon erős – és mi minden előadásunk során, így most is, ennek elérésére törekszünk.