Te hiszel Istenben? – szegezik olykor nekünk a kérdést. Érzékeny téma a hit, és én személy szerint nem is szeretek válaszolni erre a kérdésre, mert úgy érzem, ez a magánügyem. Azonban nem mindenki van ezzel így. Ezúttal olyasvalakivel beszélgettem, aki a másik oldalt képviseli, számára ugyanis egyértelmű a válasz, és hivatásával másoknak is segít azzá tenni. De ő sem így született. Gáborral „majdnem rokonok” vagyunk, és nagyon kedvelem. Nála jobb fej lelkésszel nemigen találkoztam még, s hogy ezzel mennyire nem vagyok egyedül, arra bizonyíték a több száz jegyespár, akik közül jó páran az ő segedelmével szeretnék kimondani a boldogító igent. Ha nem tudnám, hogy Isten szolgája, valószínűleg fel sem merülne bennem, mert olyan természetesség, derű, jókedv és őszinteség árad belőle, amit – valljuk be – nem mindig társítunk egy pap személyéhez. Gábor olyan, mint egy jó tanár: ha a tantárgy nem is az erősséged, ő mégis képes veled megszerettetni.

Bellovics Gáborral beszélgettem, a budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templom segédlelkészével, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium lelkészével.


– Hogyan kerültél kapcsolatba Istennel és az egyházzal? Mik az első emlékeid?
– Az első benyomásaim és élményeim valószínűleg még a gyerekkoromból vannak, mert bizonyos módon mindig jelen volt a családunkban a hit – például a nagyszüleim vallásosságán keresztül –, de azért azt nem mondanám, hogy ultrakatolikus család lett volna a mienk. Nem is igazán tudom konkrét dolgokhoz kötni a hittel kapcsolatos korai emlékeimet, de az biztos, hogy szépek. Ennek az egésznek igazából csak később lett struktúrája az életemben.
– Milyen idős korodban vált mindez elköteleződéssé?
– Az Isten és Jézus iránti elhivatottság teljesen más, mint az egyház felé való elköteleződés. Egy emberekből álló közösség összetettebb és bonyolultabb, még akkor is, ha azt Isten vezeti. Az Istennel való komolyabb kapcsolatom a gimnáziumi évek vége felé kezdett kialakulni bennem, amikor is jött a nagy kérdés: Mit kezdjek az életemmel? Ebből persze sorra adódott a többi is: Merre menjek tovább, mit tanuljak, egyáltalán mi legyek? És ami egyre jobban motoszkálni kezdett bennem, hogy mi ennek az egésznek az értelme. Mostantól egész életemben meg kell mondanom, hogy mi lesz a következő lépésem, és ezek hova vezetnek? Végezzek el egy egyetemet. És…? Keressek sok pénzt. És…? Engem inkább az foglalkoztatott, hogy megkeressem az értelmét ennek az életszakasznak, és ha megsejtek belőle bármi hasznosat, akkor azzal másoknak is segíteni tudjak. Tehát az én esetemben Isten keresése mindig együtt járt az értelem keresésével. Nyilván ebből még nem következik egyenesen, hogy papnak kellett lennem. Sőt! Azonban volt bennem egyfajta olyan érzékenység, ami elindított afelé, hogy az életem valahogy Isten és az emberek szolgálatának szenteljem. Persze ez azóta nagyon sokat változott és komolyodott bennem az idők során, sőt volt, hogy megkérdőjeleződött.
– A saját utadnak és a válaszok keresésének mik voltak a további állomásai?
– Két évig a győri szemináriumba jártam, majd a római Pápai Gergely Egyetemen elvégeztem a teológia szakot. Ezt követően ismét Győrbe vezetett az utam, ahol a Péterfy Sándor Evangélikus Gimnáziumban megcsináltam a gyakorló tanításomat, és nem sokkal ezután beléptem a jezsuita rendbe. Visszagondolva ez igazán izgalmas szakasza volt az életemnek. A kétéves újonc időszakot, amit noviciátusnak hívnak, már Budapesten töltöttem. Aztán újabb két év gyakorlat következett, de már a miskolci Jezsuita Gimnáziumban. Münchenben is éppen két évig voltam, és végül 2017-ben Regensburgban pappá szenteltek. Azóta itt vagyok Budapesten, és a Jézus Szíve Jezsuita Templomban, valamint a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumban folytatom a hivatásomat.
– Miért volt izgalmas időszak az életedben, amikor a jezsuitákhoz kerültél?
– A pappá válás útján a jelöltek többsége, akik Magyarországon lépnek be egy szemináriumba és végül kitartanak, nagy valószínűséggel itthon fogják elvégezni a teljes képzést. Én viszont abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kaptam egy ösztöndíj-lehetőséget, így egy külföldi jezsuita egyetemen tanulhattam. Az ott töltött idő alatt a jezsuiták által vezetett kollégiumban laktam, így napi szinten megtapasztalhattam a rend életformáját, ami nagyon megfogott. Magával ragadott az a lehetőség, hogy a katolikus egyházon belül közösségben is lehet papnak lenni, és nem kell úgymond egyedül csinálni ezt komoly hivatást. Ez számomra nagy vízválasztó volt. Természetesen nekünk, jezsuitáknak a közösségben folyamatosan alkalmazkodnunk kell egymáshoz, de cserébe nem vagyunk magányosak. Még ha nincs is saját családunk, de nem kell egyedül járnunk az utunkat.
– A felszentelésed óta milyen feladatokat látsz el?
– Úgy érzem kiváltságos helyzetben vagyok, amit igyekszem nagy hálával megélni. Főleg fiatalok, egyetemisták körében vagyok lelki gondozó, vezető. Éppen tavaly fejeztem be a Semmelweis Egyetemen a mentálhigiénés lelkigondozó-képzést, így talán professzionálisabb tudom őket támogatni, mint segítő. A templomunk élete egyébként igazán színes, mint az is, ahogy azt alakítjuk, megéljük és ünnepeljük. Remek a közösségünk zenei élete, rengeteg koncertet tartunk a komolyzenétől kezdve a modern stílusig. Ezeket a programokat az egyházzenészünkkel együtt szervezem, és örömünkre, nagy népszerűségnek örvendenek. Hét éve pedig egy igazán lelkipásztorhoz méltó feladatot is ellátok: jegyespárokat kísérek a házasságkötés előtti útjukon.
– Mesélnél róla, hogyan zajlik a jegyesoktatás?
– Ez egy hat alkalomból álló felkészítés, amely a házasságkötést előzi meg. Az oktatást egy jól összeszokott, többgyermekes házaspárral együtt tartom, akik az orvosi és mentálhigiénés pályán dolgoznak, és rendkívüli párost alkotnak. Ők hozzák be a foglalkozásokra a tapasztalati részt, a spiritualitást pedig én. Az oktatás híre gyakran szájról szájra terjed a házasodni vágyók között, hiszen, ha Isten színe előtt szeretnének házasságra lépni, el kell végezniük ezt a tanfolyamot. Bár igazán jól összehangolt struktúránk van, de nagyon sok múlik a párokon is, azaz, hogy valóban szeretnék-e elvégezni ezt a felkészítést, és közben ténylegesen megélni annak egyes állomásait, vagy éppen csak ki akarják pipálni, és túl lenni az egészen, mint az egyházi házasságkötés kötelező előfeltételén. Éppen ezért mindig felhívjuk rá a figyelmüket, hogy van másik, a mi rendszerünktől eltérő, könnyebb és rövidebb útja is annak, hogy megszerezzék ezt a papírt. Csak azért ne jöjjenek, mert kell, ugyanakkor szívesen várjuk őket, ha ezt a hat estét szeretnék egymásnak szentelni, és közösségben beszélgetve egymásra figyelni. Ha a párok le tudnak ülni, hogy megbeszéljék, milyen színű legyen a nappalijuk fala, akkor talán arról is tudnak hat alkalommal beszélgetni, hogyan képzelik el a közös életüket. Ez szerintem egyáltalán nem túlzott elképzelés.
– Hogyan zajlanak ezek a foglalkozások?
– Először is igyekszünk tudomásul venni, hogy a párok esténként munkából érkeznek hozzánk, és gyakran nagyon fáradtak. Annak, hogy mi beszélünk, ők pedig csak hallgatják, nem sok értelme van, ezért mindig van egy kapcsolatteremtő része a foglalkozásnak, amelynek a ráhangolódás mellett az is a célja, hogy az oktatás végére a résztvevők valamelyest megismerjék egymást. Ez ekkora létszámnál persze kihívás, de nem lehetetlen. Indító, hangoló kérdésekkel és rövid feladatokkal érjük el, hogy a párok feloldódjanak.
– Az az érzésem, mintha kissé párterápia jellege lenne a dolognak…
– Ez részben igaz is. Van egy kérdőívünk, amit előzetesen névtelenül kitöltenek a párok, és benne feltehetik a kérdéseiket is. Erre alapozva úgy állítjuk össze az oktatás tematikáját és a beszélgetésindító gondolatainkat, hogy az, ami foglalkoztatja őket, biztosan ne maradjon ki belőle. Mi adjuk az impulzust, amin aztán ők dolgoznak tovább. Vállaljuk azt is, hogy egy kicsit a rossz zsaru szerepébe bújunk, mert olyan érzékeny kérdéseket is bedobunk, amiket egy szerelmespár nem feltétlenül hozna fel egy gyertyafényes vacsoránál. Például, mi történik akkor, ha a gyermekáldás nem érkezik meg az életükbe, vagy ha a boldogságukba beleszól egy váratlan betegség… És igen, kimondjuk, hogy van ilyen. Nem azt állítjuk, hogy ez velük is meg fog történni, de azt tudniuk kell, hogy bizony megeshet. Ez azért fontos, mert ha mégis bekövetkezik egy ilyen nehéz élethelyzet a házasságukban, akkor jó, ha felkészülten állnak előtte, és felnőtt módon tudják kezelni. Az életben egy döntés szerintem attól lesz érett, ha ismerjük és elfogadjuk a hozzá tartozó valamennyi lehetőséget, és nem csak azt mondjuk, hogy á, ez velünk úgysem történik meg. Persze legyen így, hiszen mi is ezt kívánjuk magunknak és másoknak is, de ez a mondat önmagában attól még nem igaz, mert az élet nem ilyen, és mindannyiunkkal megtörténhet bármi. Mi itt inkább azt hangsúlyozzuk, hogy a házasságban előforduló nehézségeket együtt kell leküzdenie a párnak, éppen ezért nagyon jó, ha a szükséges megoldási módoknak a birtokában vannak.


– Csak vallásos párok vesznek részt a jegyesoktatáson?
– A többség nem úgy érkezik hozzánk, hogy már hároméves kora óta koptatja a templompadot. (mosolyog) A pároknak általában csak az egyik tagja érzi fontosnak ezt a lépést, a másikuk csak elkíséri őt. Mégis az a tapasztalatom, hogy sokan nagyon meglepődnek, hogy milyen természetesen el lehet beszélgetni az általunk felvetett kérdésekről. Nálunk még azok is teret és közösséget találnak, akik nem szimpatizálnak az egyházzal, mert itt komolyan elgondolkodhatnak az előttük álló út nehézségeiről, szépségeiről, és még az önismeretük is fejlődik.  A legtöbb ember az igazit keresi az életben, azt az embert, aki elfogadja, aki elviseli a múltjával és jelenével együtt, és persze boldoggá teszi. Csakhogy a boldogság sosem a másik fél feladata, hanem egy közös szövetség eredménye.
– Hogyan tudjátok ezt megmutatni nekik?
– Gyakran a nehézségek együtt elszenvedése tudja még inkább összeforrasztani a kapcsolatokat. Az utolsó alkalmak egyikén olyan házaspárokat hívunk meg, akik 20-30 éve élnek együtt. Amikor leülnek beszélgetni a csoportokhoz, rengeteg kérdés érkezik a fiataloktól, amiből egyértelműen látjuk, milyen sok bizonytalanság van bennük. Nem az egymás iránti érzéseikkel, hanem a közös jövőjükkel kapcsolatban, hogy mi lesz majd akkor, ha… A válaszokat persze mi sem tudjuk, és nem is feladatunk, hogy megadjuk őket. Az a fontos, hogy a párok előtt világossá váljon, ki az, aki mellettük lesz egy-egy komoly élethelyzetben, és hogy tudnak-e majd egymásra számítani.
– Milyen útravalót kapnak tőletek a párok a közös életükre?
– Jóindulatot, nagylelkűséget és türelmet ajándékozunk, nem pedig idealista filozofálást a problémamentes házasságról. Már csak azért sem, mert ilyen nincs. Érezhető, hogy a párok gyermeki naivsággal arra vágynak, hogy valaki azt mondja nekik: Nem lesz semmi baj! Ez egy síró kisgyermek számára pontosan elég, mert ha az édesanyja ezt mondja, akkor az úgy is van. De felnőttként már tudjuk, hogy a dolgok nem így működnek az életben, ennek ellenére mégis egyfajta biztonságérzetre van szükségünk. Mi inkább a nézőpontot változtatjuk meg. Arra kérdezünk rá, hogyan fognak bánni egymással a házasságukban. Képesek lesznek-e egymás mellett élni akkor is, amikor egy nehéz időszak következik? Megtanulnak-e beszélgetni arról, ami kihívást jelent a kapcsolatukban, ahelyett, hogy becsuknák a szemüket és elfordulnának. Fontos tudniuk, hogy nem a hibást, hanem a megoldást kell keresniük a közös életük során. És ekkor jön mindig a nagy kérdés: mi a garancia arra, hogy a házasságuk működni fog? A válaszunk egyszerű: az életben sosincs garancia egy ilyen horderejű dologra, mert ha lenne, már nem is lenne olyan izgalmas.
– Sok pár jelentkezik hozzátok jegyesoktatásra?
– Két oktatási időszakunk van, egy őszi és egy tavaszi. Az őszi felkészítésre 30-35, míg a tavaszira 50-55 pár jelentkezett legutóbb. Azt látjuk, hogy ez a szám évről évre nő. Bár mindig meghirdetjük az oktatást, de a legtöbbször már ennél korábban betelik minden időpont. Gyakran szájról szájra terjed a hír, így nem nagyon kell jelentkezőket toboroznunk. (mosolyog) Szép számmal akadnak, akik aztán a mi templomunkban esküdnek, velük egyszer külön is találkozunk egy beszélgetésre.
– A templomi eskütétel egy életre szól. Mit gondolsz erről?
– Az anyakönyvvezető előtt kötött házasság is szólhat egy életre, csakhogy ott egyik fél sem ígér semmit a másiknak. Az lehet, hogy a szívükben megteszik, de a társadalom a házasság értelmezését a törvényen felül ránk bízza: mindenki maga dönti el, hogy mit jelent számára. A katolikus egyháznak azonban elég szigorú elképzelése van a házassági kötelékről, ugyanis értelmezése szerint az egyik legfontosabb jellemzője, hogy élethosszon át tartó elköteleződés két ember között.
– Szerinted miről szól a házasság?
– Az egyház hagyománya szerint egy férfi és egy nő élethosszig tartó szövetsége, amely nyitott rá, hogy továbbadja az életet. Az életet, amely nem a szorongást, a fájdalmat, a félelmet és a sötétséget hordozza, hanem a világosságot, a szeretetet és az örömöt.

Fotó: Orbán Gellért