Örömmel üdvözöl az irodájában, majd sóhajt és félszeg mosollyal megjegyzi: „Most nehéz lesz pozitívnak lenni, de mindent megteszek Panna, hiszen fő az optimizmus!”

– Hogyan élted meg főnökként az elmúlt pár hónapot?
– Rettentő nehéz elfogadni a váratlan változást, kiszámíthatatlanná vált a világ, de lépést kell tartani vele, még ha úgy is érzem, hogy minden fenekestől a feje tetejére állt.
– Tapasztaltál már a mostanihoz hasonló krízishelyzetet?
– A 2008-as válság idején is már itt dolgoztam, de akkoriban még apukámmal közösen vezettük a céget, a döntéseket viszont ő hozta, így a felelősség is az ő vállát nyomta. Mégis nehezen éltük meg azt az időszakot, hiszen rajtunk kívülálló okok miatt arra kényszerült, hogy olyan döntéseket hozzon, amit szíve szerint nem tett volna meg.
– A vállalat életben maradása a cél, de a háttérben emberi sorsok állnak… Mennyire visel meg, hogy mások életét is befolyásolja egy-egy döntésed?
– Egy saját tulajdonú vállalkozásnál a vezető és az alkalmazottjai között szorosabb a kapcsolat, ezért akárhogy is szépítjük, lelkileg jobban megérintenek a történések, hiszen az emberi oldalt is közvetlenül érzékelem. Túlságosan azonban nem szabad érzelmileg bevonódni, mert akkor még nehezebb reális döntéseket hozni.
– Töprengő típus vagy?
– Szerencsére nem vagyok egy múlton agonizáló típus. Ebben a szakmában ez különösen jó, hiszen ha folyamatosan őrlődnék azon, hogy mit tehettem volna másként, akkor képtelen lennék előrenézni és fejlődni. Alapvetően nem hozok nehezen döntéseket, de szeretem előtte kikérni a szakmailag hozzáértők véleményét, majd ezekből leszűröm a tanulságot és döntök.
– A terveid között szerepelt, hogy egyszer vezető legyél?
– Viszonylag hamar elhatároztam, hogy bíró szeretnék lenni, ezért Pestre vitt az élet. Ott célirányosan eldöntöttem, hogy miután fogalmazóként megtanulom a szakma rejtelmeit, bíróként fogok kiteljesedni. Már fiatal felnőttként megtapasztaltam, hogy csak magamra hagyatkozhatok, a saját kitartásomban bízhatok. Óriási sikerként éltem meg, hogy végül elértem a célomat és a bíróságon dolgozhattam. Ettől függetlenül a családi vállalkozás fontosabb állomásairól édesapám mindig beszámolt nekem.
– Mikor jött el a változás az életedbe?
– A lányaink születése után, mikor a kisfiam két éves lett, felmerült a kérdés: a bíróságon folytatom a munkámat vagy a családi vállalkozásban kezdek el dolgozni? Nem sokat vacilláltam, a férjemmel megbeszélve hallgattam a belső hangomra és úgy döntöttem, hogy édesapámnál kezdem el kibontani a szárnyaimat. A döntést viszont nehezítette, hogy három kisgyermekemet kellett otthon hagynom Pesten. Ez okozott némi bizonytalanságot bennem és kezdetben aggódással járt ez az időszak, de szerencsére egész könnyen hozzászoktak a gyerekek, elfogadták, hogy három napot Fajszon töltök, a hét többi napján viszont mindig együtt vagyunk.
– Gondolom a lelkiismeret-furdalással nehéz volt megbarátkozni…
– Ez elkerülhetetlen. Az anyai szívem szakadt meg, amikor korán reggel a kisfiamtól elköszöntem és ő sírva kérte, hogy ne menjek sehova. Viszont tisztában voltam vele, hogy a családi vállalkozást csak úgy vihetem tovább, ha az édesapám oldalán elkezdek belefolyni a cég életébe, megtanulom tőle a szakmát. Talán nőként ez okozza a legtöbb fejtörést: hogyan lehet egyszerre karriert építeni és a családi fészket óvni? Lehet-e mindkét szerepben egyszerre kiteljesedni? Ez a kérdés, olykor okoz némi fejtörést. Azt pontosan tudom, hogy nekem az anyasággal lett teljes az életem, ezért is figyelek tudatosan arra, hogy a munka és a magánélet között az egyensúlyt folyamatosan fenntartsam.
– Könnyű volt édesapáddal?
– Hát… nem! A Te apukáddal egyszerű? (nevet)
– Mindent értek!
– Az édesapám hasonlóan karizmatikus egyéniség volt, lobbanékony természettel, konkrét elképzelésekkel, csakis az általa kijelölt út volt a helyesnek vélt, az egyetlen. Ugyanakkor barátságos, vendégszerető ember volt. Egy ilyen típusú főnökhöz nehéz alkalmazkodni. Ezért az első pillanattól kezdve kötöttem egy kompromisszumot saját magammal: akkor is elfogadom Papa döntését, ha nem egyezik az én véleményemmel, hiszen a felelősség az övé, nem szólhatok bele, hogyan vezeti a céget. Hozzáteszem, hogy amikor apukám már fentről figyelt rám és egy csettintésre minden rám hárult, csak akkor jöttem rá, hogy milyen egyszerű is volt kívülről ítélkezni, véleményt formálni. Onnantól kezdve átértékeltem édesapám tetteit, máshogy tekintek már rájuk. Többször eszembe jut: „Te jó ég Papa, lehet, hogy akkor türelmetlen voltam és úgy éreztem, másként kellene egy problémát orvosolnod, most pedig ugyanúgy cselekszem, mint te anno…”
– Miben vagy más, mint vezető?
– Mentalitásban különbözünk a leginkább, talán az én stílusom finomabb, nyilván nőként másként is viselkedem.
– Többet várnak el a női vezetőktől?
– A magyar vállalkozások élére többségében férfiak kerülnek, egy férfias társadalomban kell nőként helytállnunk. Nem gondolom, hogy nagyobb a nyomás rajtunk, de minimum ugyanúgy kell teljesítenünk, mint a férfi társainknak. Itt nincs kegyelem, csak azért mert nők vagyunk.
– Mivel kellett a leginkább megküzdened?
– Főként japán partnerekkel dolgozunk együtt, akik az évek során ugyan rengeteget változtak, de óriási a kulturális különbség köztünk, ami a közös munkát nehezítette. Ők másként viszonyulnak egy női vezetőhöz, 25 évvel ezelőtt még biztosan megdöbbentek volna, ha megtudják, hogy a vállalkozást egy nő irányítja. Ma már változott a hozzáállásuk, és szeretném azt hinni, hogy engem is elfogadnak teljes értékű vezetőként.
– Fel tudtál készülni az előtted álló óriási feladatra?
– Teljesen sosem lehet, de úgy gondolom, hogy kellett ez a tíz, intenzív együtt töltött év ahhoz, hogy most magabiztosan állhassak a cég élén. Képtelenség egyik pillanatról a másikra átadni egy ekkora vállalkozást. Mindketten nehéz helyzetben voltunk: Papának a féltett kincsét kellett átadnia, persze társult ehhez egy óriási öröm is, hiszen a gyermeke lépett a helyére. Bennem pedig óriási volt a megfelelési vágy, bizonyítani szerettem volna neki. Fokozatosan vettem át az irányítást, ami megfontolt döntés volt édesapám részéről. Lépésről lépésre a cégünk jövője az én kezembe került, ami óriási felelősséggel jár. Ma már ki merem jelenteni, hogy ez egy sikeres generációváltás volt.
– Vezető típusnak tartod magad?
– Azt gondolom, hogy igen. A vezető szerep nem áll távol a bírói hivatástól, mind a kettőhöz hasonló attitűd szükséges, ami mélyen bennem van.
– Milyen képességekkel kell rendelkeznie egy jó vezetőnek?
– Iránymutatónak kell lennie, ugyanakkor hiszek abban, hogy a kellemes, kollegiális viszony pozitív hatással van a teljesítményre és a hangulatra is. Persze van, amikor csalódom, de mégis azt gondolom, hogy egy családi vállalkozásban az emberi értékek fontosabb szerephez jutnak, mint egy nagy multinál. Nálam nemcsak a számok döntenek, hanem az érzelmek is megjelennek. Természetesen racionális keretek közt kell maradni és nem szabad, csak rájuk hagyatkozni, de kizárni is hiba lenne őket. Ugyanis, ha csak az érzelmekkel lennénk elfoglalva, a jó stratégia nélkül nem működne a vállalkozás, csődbe menne a cég. Ezen kívül a kommunikáció is rettentő fontos, nemcsak a csapaton belül kell jól kommunikálni, hanem a külvilág felé is. A reprezentáció épp úgy része a munkánknak, mint bármi más.
– Félsz attól, hogy ebben az óriási pörgésben elveszted a motivációdat?
– Törekszem rá, hogy ne vigyem haza a munkámat. Ha erre tudatosan nem figyelnék, akkor végtelen gyorsasággal beszippantana és kiégnék, ezért a hétvége nálunk szent és a feltöltődésről szól.
– Óhatatlan, hogy a családi ebédek egy ponton ne forduljanak át munkamegbeszélésbe.
– A szüleim engem is már korán bevontak a vállalkozás mindennapjaiba, én is ugyanezt teszem a gyermekeimmel. Nem titkolt célom, hogy tovább szeretném adni nekik ezt az egészet, éppen ezért, már most igyekszem megosztani velük a cég életében fontos mérföldköveket. Ugyanakkor nem szabad, hogy csak erről szóljanak a mindennapok. Tudom magamról, hogy csütörtökön, amikor hazaérek, még feszült vagyok. A hátam mögött lévő pár nap történéseit dolgozom fel, ezért az esti családi vacsora még ennek a megbeszéléséről szól. Megosztjuk egymással a gondolatainkat, a gyerekek beavatnak a hétköznapjaikba és én közben, szépen leteszem a munkát. Átkapcsolok, onnantól már anyaként létezem, már nem óhajtok a munkával foglalkozni. Ehhez tartom magam, különben eltűnne a családi életünk.
– Mennyire nyitott a két nagylányod arra, hogy a cégnél dolgozzanak?
– Engem is meglepett, hogy az érettségit követően, már jöttek is velünk Fajszra, hogy ismét nyári munkát vállaljanak nálunk. Így már fiatalon megtapasztalják, hogy mindenért meg kell dolgozni, nem hullik semmi csak úgy az ölükbe, ezért fogják értékelni a munkát és annak gyümölcsét. Végig kell járniuk a ranglétrát, nem lehet egyből főnökként irányítani, ahhoz tapasztalat szükséges. Látniuk kell az egész folyamatot, részekre lebontva, hogy aztán komplexen átlássák az egész vállalat működését.
– Elvárás volt, hogy ők is részt vegyenek a cég életében?
– Nem, de örömmel tölt el, hogy a jövőképükbe egyértelműen szerepel a Pata Kft.
– Nem féltenéd őket attól, hogy a nyomdokaidba lépjenek?
– Úgysem lehet mindentől megóvni egy gyermeket, meg talán nem is tanácsos. Nem olyan félelmetes ez a feladat, persze vannak hullámvölgyek, amik viszont megúszhatatlanok. A lényeg mégis az, hogy teljes erőbedobással végezzék a munkájukat, félgőzzel felesleges is nekikezdeni.
– Ki mered kapcsolni a telefont, ha elmentek nyaralni?
– Ez még sosem sikerült, egyszerűen esélytelen! Nem tehetem meg, hogy kizárjam a céget arra az időre az életemből, hiszen éveket dolgoztunk érte, felelősséggel tartozom, nem tehetek úgy, mintha nem érdekelne. Nyilván megbízom a kollégáimban, és ők igyekeznek levenni a vállamról a terhet, azonban azt is bevallom, hogy szeretek tudni minden történésről. Így, ha ők nem jelentkeznek, akkor én hívom fel őket. (nevet)
– Mennyire nehéz kiadnod a döntést a kezedből?
– Hosszú folyamat eredménye az, hogy ma már nem érzek késztetést arra, hogy mindent én irányítsak. Én tartom össze az egészet, de már az apró részletekbe nem kell feltétlenül belefolynom és ez így van rendjén. Tanultam Papa hibájából, ő ugyanis nehezen adott ki bármit is a kezéből. Ez az első generációra abszolút jellemző, hiszen ők találták ki, tették sikeressé a céget. Senkinek nincs oka megkérdőjelezni, hogy jól csinálták-e, hiszen a számok magukért beszélnek. De ezt hosszabb távon nem működik. Papának sem volt egy perc nyugta sem, képtelen volt elengedni a problémákat.
– Hogyan küzdesz meg a stresszel, ami a mai világ egyik legnagyobb kihívása?
– Tudatosan figyelek rá, de ehhez az kellett, hogy rájöjjek, hogy a sport nélkül nem lehetek kiegyensúlyozott. Sosem szerettem igazán mozogni, nehezen vettem rá magam. Kezdetben, ha megkérdezték, milyen volt az edzés, azt válaszoltam, hogy szuper, főleg, amikor már húztam le a cipőt a lábamról. (nevet) Ennek ellenére a kedvem nem hagyott alább, mert észrevettem, hogy energikusabb vagyok tőle, sokkal jobban kezelem a stresszt. Ma már ott tartok, hogy heti háromszor sportolok, méghozzá személyi edzővel, online, így az sem akadály, hogy folyamatosan ingázom.
– Miben változtatott rajtad a vezető szerep?
– Ehhez a szerephez könnyen hozzá lehet szokni, és előfordul, hogy a családban is előtérbe kerül, de igyekszem figyelni arra, hogy ne essek át a ló másik oldalára. Alapvetően nem érzem, hogy más ember lettem. Észreveszem, ha megváltoztat valakit a hatalom, már az apró jelei is rettentően zavarnak, ezért kínosan ügyelek arra, hogy még a nagyképűség halvány szikrája se jelentkezzen nálam.
– Hogyan képzeled el az életedet 10 év múlva?
– Ameddig élvezem a munkámat, addig szívesen állok a cég élén, szeretném a legjobb tudásom szerint vezetni. Aztán teret adok a gyermekeimnek, hogy immár a harmadik generáció is megmutathassa, mire képes.

Fotó: Panna